Igazoltatás a Városligeti-tó partjánál 1982-ben. A minden bizonnyal beállított képen az önkéntes rendőr öltözéke olyan tökéletes, mintha egy korabeli divatlapból bújt volna elő. A jobb oldali fiú lábán a kor cipődivatját uraló alföldi papucs. Fotó: Fortepan

Ez a történet valós, még az események időpontja is pontos. A két főszereplő nevét megváltoztattam. A történet szereplői közül legalább hárman már nem élnek. Feltehetően a néven nem nevezett rendőrök is elhunytak már, hisz eltelt azóta 42 év. Illusztrálásként korhű fotókat válogattam a Fortepan gyűjteményéből és az akkori Beatrice koncertjét javaslom hallgatásra. Ennek zenéje és főleg szövegvilága fejezi ki leginkább a kor ijfúságának életérzéseit.

 Beatrice, Kisstadion, 1980.

A garázsajtó története

1980 tavasza. Egy dunántúli megyeszékhely művelődési háza. Katonai sorozóbizottság a 18 éves korban hadkötelezetté váló fiatalok orvosi alkalmasságának igazolására.

- Samu Károly jöjjön be. Adja a papírját. Vetkőzzön le. Teljesen. A ruháját hagyja ott. Guggoljon le. Álljon fel. Hajoljon előre, majd hátra. Forduljon háttal. Terpeszállás, és hajoljon előre. Húzza szét! Minden rendben. Van-e valami betegsége, ami miatt nem tudná ellátni a katonai szolgálatot?

- Van, van. Persze. – mondta nem túl meggyőzően Samu.

- Mi? –húzta fel a szemöldökét a katonaorvos, miközben körbenézett és összegyűjtötte az egyetértő pillantásokat a sorozó bizottság tagjaitól.

- Hát, szokott itt fájni – mutatott a mellkasára, majd a közönyös és csodálkozó tekintetek láttán folytatta:

- Meg a lábam is szokott...

- Majd, ha hazamegyünk, jól megrugdoslak, aztán az tényleg fog fájni! – mondta egy sötéthajú, robosztus termetű férfi Andrási, és szigorúan nézte a csenevész termetű, és a megalázottságtól már teljesen maga alatt lévő fiút.

- Szóval akkor hol is fáj? - állt fel az orvos, atyáskodóra véve szerepét.

- Hát, ott is, de nem nagyon.

- Ugye megmondtam. – Szólt atyáskodó, baljóslatúan nyájas hangon, Andrási, a rendőrőrmester, akit akkor szoktak a sorozóbizottságba delegálni, amikor abból a városból soroztak, ahol él, ahol rendőr már vagy húsz éve, ahol ismer minden utcán csellengő suhancot, és ahol igen jól ismeri mindenki, aki nem fér a bőrébe néhanapján.

- Szóval nem nagyon. Alkalmas. Öltözzön fel! Szólítsa a következőt! – mondta a sorozóbizottság elnöke.

***

Két évvel később egy dunántúli kisváros cukrászdájában, egy négyfős társaság ünnepelte az István napot december 26-án. Meglehetősen sokat ittak, de mindenki jól állt a lábán. Úgy döntöttek, ideje továbbállni. Fizettek, felálltak és távoztak. Kinn az utcán jólesett a mínusz egy-két fokos levegő. A korábbi napok erős hidegei miatt a járdákat vastag jég borította. A négy fiú jó barát volt. Hárman a helyi gyárban dolgoztak, míg a negyedikük asztalosként dolgozott a megyei építőipari cégnél, a KOMÉP-nél. Ezt a fiút Karesznak hívták. A többiek István, Jani és Sanyi. Már vagy 20 méterre eltávolodtak a cukrászdától, amikor Karesz a jégen megcsúszott és hanyatt esett. Jól bevágta a fejét. Az elfogyasztott konyak, Mascherie koktél, és Irsa vermut alkoholtartalma valószínűleg csökkentette a fejbe verés okozta fájdalmat, viszont nehézségeket okozott az egyensúly visszanyerésében. A fiúk próbálták felállítani, de nem nagyon ment. Egy nagyon csúszós részen voltak, ahol nekik is nehéz volt az állás, nem beszélve az alkoholról, ami bennük is dolgozott. Sehogy sem sikerült Kareszt felállítani, mert látszott rajta, hogy az alkohol kezd úrrá lenni rajta. A fiúk úgy döntöttek hazaviszik, hiszen csak mintegy ötven méterre lakott. Gondolták, ott majd kialussza magát. Így hát megfogták a nagytermetű asztalost, egy elől a két lábát, hátul meg jobbról – balról, és mint a nehéz tárgyat, csúszkálva, le-letéve, közben jókat nevetgélve haladtak a berúgott fiú lakhelye felé.

- Álljanak meg azonnal! – hallották a hátuk mögül.

Megálltak, úgyis nyekklett - nyaklott társuk, a kezük között. Megfordultak, és látták, hogy három rendőr siet feléjük.

- Komám, ezek a megyétől vannak! – szólt spicces hangon Jani.

- Ja, az nem jó nekünk, mondta István, aki tudta, hogy bármilyen szemetek is a helyi rendőrök, azért könnyebb velük lerendezni a kétértelmű eseteket, mint idegenekkel.

- Jó estét kívánok! Kit cipelnek maguk?

- Jó estét! A barátunk elcsúszott, bevágta a jégen a fejét, és nem tud lábra állni. Mi meg hazavisszük, mert itt lakik az út túloldalán.

- Na. Állítsák csak talpra, ezt a fiút! – utasította őket az egyik rendőr.

Karesz arccal eddig a jégen hevert, a hidegtől kezdett bele visszatérni az élet.

- Itt vannak ezek a rohadt rendőrök. Az a rohadt Andrási. A tartozás. Hol a pénzem? Most aztán vége lesz, mint a botnak! Megölöm! – ordította.

Erejét a harag szinte megsokszorozta. A pillanat tört része alatt felállt, mint aki titkos, kijózanító tablettát nyelt, és rohant volna a rendőröknek. Barátai mindhárman utána vetették magukat, de ő akár Herkules lerázta magáról őket. Két kezével és egyik lábával is taszított egyet hátra, és a fiúk úgy fröccsentek szét, mint a lavórból a vízcseppek, ha valaki belecsapott egyet. Mindhárom fiú elesett. Istvánnak széttört a szemüvege, és az egyik lencse éle, a szeme alatt, ívesen az arca bőrébe vágott. Janinak – mondhatni, ő úszta meg a legolcsóbban -, szétrepedt az ülepén, a feketepiacon vásárolt piros címkés Levi Strauss 501-es farmer, Sanyinak a mongolbőr dzsekije repedt meg hosszanti irányban, a baloldalán, azon a részen, ahol az ujját a háthoz varrják. Karesz pedig meglódult, most már akadálytalanul, a látottaktól pár másodpercre elámult rendőrök felé.

***

A járőrcsapat jól képzett, rendszeresen intézkedő rendőrökből állt. A bányászvárosokban nem volt ritka a nagytestű, a sok pálinkától eszét vesztő, „nem szocialista módon, viselkedő” ember. Így aztán nem sokat csodálkoztak. Azt sem mondhatnánk, hogy jókedvükben voltak. Nem elég, hogy szolgálatban vannak karácsony másnapján, még csak nem is saját lakhelyükön, hanem a megyéhez vezényelve járőrbe. Itt pedig nem lehet üresen leadni a szolgálati jelentést. Ráadásul ez a hideg. Szóval még jól is jött ez az ügy, tehát nem lepődtek meg a támadáson. A jobbról álló kitért a felé rohanó ember elől, és Castro-bakancsával sípcsonton rúgta Kareszt. A középső rendőr ezzel egy időben a rúgás fájdalmában előrehajoló és üvöltő ember arcába és szemébe nyomta a nála lévő könnygázspray flakon tartalmának jelentős részét. A csapat harmadik tagja ekkor ököllel tarkón vágta a fiút, aki összecsuklott. De kemény fiú volt ez az asztalos, nem került az ütéstől, meg a rúgástól rosszabb állapotba, inkább józanított rajta. Persze látni, nem nagyon látott.

- Álljon talpra maga disznó! – mondta az egyik járőr, bekísérjük az őrsre.

- Nem látok semmi, kimarja ez a szar, a szemem.

- Majd az őrsön megmosod fiam. – így a másik rendőr.

- De még volna itt egy kis dolog. Kérem az önök személyi igazolványát.

A fiúk addigra már összeszedték magunkat a földről. Ők már nagyon fáztak, és semmi jót nem vártak ettől az estétől. A járőr parancsnoka egyenként elkérte az igazolványokat. Hosszasan nézte a fényképeket, tulajdonosuk arcába világított, miközben afféle rögtönzött kvíz vetélkedő keretében villámkérdéseket intézett a fiúkhoz. A srácok engedelmesen válaszolgattak, miközben hunyorogtak a járőrlámpa fényétől. A másik járőr gondosan feljegyezte az összes adatot. Legalább lesz mit jelenteni. 4 igazoltatás, egy intézkedés, egy előállítás. Már fél műszakra elég. Nem siettek nagyon. Mindegy, csak teljen az idő. Most beviszik ide a helyi őrsre ezt a duhajt, kicsit nevelgetik, oszt itt is a reggel. Lehet, már ki sem kell jönni.

Karcsi már teljesen lehiggadt, pontosabban kifogyott belőle hirtelen az erő. Minden megmaradt energiájával azon fáradozott, hogy megtartsa magát a lámpaoszlopba kapaszkodva, amihez a rendőrök támasztották.

- Na, akkor menjünk, Károly! – szólt a fiúra az atyáskodó járőrparancsnok, és elindultak volna gyalog, a hozzávetőleg egy kilométerre lévő városi rendőrkapitányságra.

- Nem tudok menni! Nem látok! A szemem! – nyöszörögte Karcsi.

- Jöjjön csak Károly! Mi segítünk. Majd, ha szükséges, kihívjuk az ügyeletet. Bár nem hiszem, hogy szükség lesz rá. – ezzel elindultak szoros egységben, mint négy összetartozó jó barát, lassan sétálva.

- Tudja Károly fiam, az a baj, hogy a fiatalokból már kiveszett a tisztelet. Amikor gyerek voltam, a szomszédunkban lakott a Horváth János bácsi. Ő is rendőr volt. Attól úgy féltek, mint a tűztől. Az öreg volt, hogy úgy berúgott, hogy a tányérsapka leesett a fejéről, és gurult az úton, mert nem is a járdán ment haza, hanem az úton. Közben énekelt hangosan! Mégse csúfolta senki, még a háta mögött sem. Mert, ha megtette volna valaki, a háta mögött úgyis beárulják, annak aztán kiverte volna a szájából a fogait. A tányérsapkát meg utána vitték, és odaadták a Mária néninek, a feleségének. Mi humánusan neveljük a fiatalokat! Igaz, elvtársak? – kérdezte.

- Úgy bizony, úgy bizony! – válaszolták azok nevetve. – Néha, de csak ritkán egy-egy pofon. Meg ez a kis inhaláló, még jót is tesz, megtisztíccsa a légzést.

Időközben beértek a városi kapitányságra.

***

- Kit hoztatok ide karácsonykor? – kérdezte az ügyeletes kapus a rendőrségen.

- Csak egy részeg fiú! Vegyétek át, mer’ én be nem viszem a megyére. Elég nagy kiszúrás ez így is, nem kell még a plusz papírmunka ott is.

Az őrmester felszólt telefonon, és hamarosan feltűnt egy másik rendőr, papucsban. Épp evett, még nem nyelte le a falatot.

- Na, gyere, ha már itt vagy – mondta, miközben tovább rágott, - Menj be a cellába!

- Meg akarom mosni a szemem, mert befújtak. Majd viszünk be vizet, mondta a fiúnak és rázárta a cellát.

Visszament a megyeiekhez, közben előkerült a harmadik ügyeletes is. Andrási.

- Idefigyelj! – szólt hozzá a megyei járőr, - miért akar téged megölni ez a fiú. Azért jött nekünk, mert azt hitte egyikünkről, hogy te vagy. Valami adóságról hadovált. Persze be van rúgva, de …

- Á, semmi, probléma. – vágott a szavába Andrási - Ismerjük a fiút. Részeges, zavart gondolkozású, hazudozó. Előbb - utóbb a börtönben végzi. Majd én rendezem az ügyet. – mondta Andrási.

- Akkor mi megyünk, elvtársak. Visszamegyünk a központba. Megcsináljuk a papírmunkát. Aztán vége is addigra a szolgálatnak. Gondolom, addig nem találkozunk, úgyhogy boldog újévet nektek! Ezzel elmentek.

A nemzet csótánya , 1980 Fotó - Fortepan

- Lássam azt a gyereket! Szétrúgom a seggét! – mondta Andrási. Kizárta az előzetesek zárkáját. Csak a fiú volt benn. A sarokban ült felhúzott lábakkal. Két karját rátámasztotta. Erősen könnyezett és alig látott.

- Szervusz, Karesz! Mit hallok? Berúgsz, aztán balhézol. Beszélsz hülyeségeket, hogy megölsz, meg megloptalak, meg garázsajtó? Mi van a szemeddel?

- Azok a rohadéko...

- Mit mondtál? – vágott a szavába Andrási. – Megtámadtál három rendőrt te barom, engem meg halálosan megfenyegettél. Szóval. Mi van a szemeddel?

- Befújtak, és mindjárt kifolyik. Meg szeretném mosni.

- Látod! Tudsz te ember módjára is viselkedni. Gyere, kikísérlek a mosdóba. Hozz egy kicsit rendbe magad, aztán megbeszéljük ezt a dolgot.

***

Pár perc múlva visszatértek a zárkába.

- Mi neked a gondod?

- A garázsajtó!

- Miféle garázsajtó?

- Az, amit tavaly csináltatott velem, és nem fizette ki.

- Ja, értem! Tehát a garázsajtó! Hát mit gondolsz, te gazember? Ingyen vigyázok én terád. Óvlak téged is, meg a haverjaidat is. Az semmi? Ma este is mit műveltél? Ha én nem vagyok itt, bevisznek a megyéhez, aztán neked annyi. Kaptál volna egy-két évet, de minimum egy kis felfüggesztettet. És akkor nem beszéltem még arról, hogy engem halálosan megfenyegettél.

- Azt nem gondoltam komolyan. Hadd menjek el az ügyeletre, mert kifolyik a szemem. – mondta könyörgőre fogva a hangját Karesz!

- Persze mész. Csak előbb megígéred, hogy nem fenyegetsz engem, cserébe én is elfelejtem az egészet. – mondta egyezkedő hangon Andrási.

- Legalább az anyagköltséget fizesse ki. Dobson padlóból csináltam, meg a vasalatok, a zárak. Nekem is benne van legalább ötezerben.

- Összeloptad te már azt a KOMÉP-nál.

- Nem.

- Dehogynem! Mindenki tudja, hogy a maszek az első, aztán a munka. Így volt ez mindig is, és most is így van.

- De ezt tényleg vettem...

- Hát akkor majd összelopod ezután! – mondta Andrási.  A témát lezártnak tekintette, és kiment a zárkából.

Kontrollált zeneélvezet a siófoki szabadtéri színpadon az Omega–LGT–Beatrice közös koncerten, 1980 Fotó: Fortepan/Urbán Balázs

Néhány perc múlva visszatért egy papírral a kezében, de mielőtt odaadta volna így szólt:

- Akkor ugye megegyeztünk. Én nem tartozom neked semmivel, cserébe nem jelentelek fel, hanem elengedlek. Most pedig írd alá ezt a papírt, és a kollégám átkísér az ügyeletre.

Karesz beleegyezett mindenbe, csak innen szabaduljon végre. Amikor az ügyeletről kijött, még mindig homályosan látott. Hazabotorkált, és lefeküdt az ágyára. Nagyon kemény fiú volt, soha nem látta senki sírni, de most hangosan zokogott. Siratta ezt az egész rohadt világot, amiben élt.

***

A garázs, amelynek ajtaját készítette pár év múlva gazdát cserélt. Az ajtó azonban mindig tökéletesen működött: nem rohadt, nem szuvasodott, és nem vetemedett el. Igazi jó mestermunka volt. Csupán néhány évente kellett felcsiszolni rajta a csónaklakkot és újrakenni. Egyszer aztán egy következő tulaj, a második Andrási után, úgy gondolta, hogy vasajtót rakat a garázsra, mert a faajtósakat kezdték sorban feltörni a környéken. Így hát megcsináltatta a vasajtót, szuper zárral, amely körben a szögvas keretbe fúrt mélyedésekbe csúszva kapaszkodik jó egynéhány ponton. Amikor a faajtót a lakatosok leemelték, feltűnt nekik, hogy az milyen jó állapotban van. Az egyikük megkérdezte a garázstulajdonost, hogy mi a szándéka az ajtóval.

- Még nem tudom, talán felfűrészeltetem tüzelőnek.

- Nem adná el nekem, én hasznát tudnám venni?

- Jó! Leszámítjuk a vasajtó árából. – egyezett bele a garázstulajdonos.

- A lakatos pedig hazafuvarozta a garázsajtót, és a családi ház étkezőjébe egy nagy asztalt, és a hosszabbik oldalához egy - egy ülőpadot készíttetett belőle. Még két szék ülőrésze és háttámlája is kijött a végén.

Andrásit ekkorra már elvitte a jó szíve. Sokan kimentek a temetésére. Néhányan a tömeg hátsó részében, a kíváncsiskodók között, kétes ügyeiről sustorogtak. Karesz már nem lehetett közöttük. Egy évvel korábban belehalt az ivásba. Soha nem tudta lenyelni a kifizetetlen garázsajtó miatt elszenvedett igazságtalanságot, a rendőri megveretést, és az elfojtott konfliktust Andrásival.

***

A lakatos egy nevezetes családi ebéd alkalmával avatta fel az új asztalt. Lehet, hogy egy születésnapot ünnepeltek, de az is, hogy egy eljegyzést. Valószínűleg senkinek nem jutott eszébe az asztalnál ülve, hogy egy néhai garázsajtó mellett ülnek, hogy a készítőmester Karesz, és a készíttető Andrási, a nemrég elhunyt rendőr. Még annak is lehet némi valóságalapja, hogy nem hallottak egyikükről sem. Így aztán senki sem gondolkodott el azon, hogy a tárgyaknak, amit használunk, sokszor története van.

Tata, 2009.

VÉGE

1981.

Michael Jackson emlékfa

Budapest apró titkai

Budapest utcáit járva, a csodás épületek, parkok, szobrok, patinás éttermek, hangulatos utcák mellett észre sem vesszük az ezer apró kincset, történetet, amelyek lelket adnak ennek a városnak. Ezek Budapest apró titkai, fűszerek a fantasztikus svédasztalon.

Fotó - Paphnutius, 2022

A Michael Jackson emlékfa Budapesten, az Erzsébet tér egyik sarkán, a Harmincad utca és Bécsi utca találkozásánál található. Ezen a sarkon álló 50 éves Nyugati ostorfa lett emlékfává alakítva. Törzsén az énekes fotói, virágok és mécsesek jelzik, hogy egy emlékfánál vagyunk.

Michael Jackson háromszor járt Magyarországon, mind a három alkalommal, a téren található Kempinski Hotelben szállt meg. Ilyenkor rajongói, lakosztályának ablakai alatt gyülekeztek, hátha meglátják kedvencüket. Ez néha meg is történt. A sztár integetett és apró tárgyakat dobott ki nekik az ablakon.

A Kempinski Hotel (Fotó: Wikipédia)

Azóta az itt álló fa lett a Jackson rajongók emlékhelye. Évről-évre virágokkal ültetik körbe a fa tövét és törzsét képekkel dekorálják. A fa kb 20 méter magas lehet. Észak-Amerikában őshonos. Népi elnevezése: zsidómeggy. Lombja ősszel citromsárgára színeződik. Jól viseli a szárazságot, a szennyezett városi levegőt.

Fotó - Paphnutius, 2022

Michael Jackson, először 1994 augusztusában járt hazánkban, magánrepülőjén vele utazott felesége Elvis lánya, Lisa Marie Presley is. Videoklipet forgatott Budapesten, a Hősök terén és a Margit hídon.

Jótékonykodásra is fordított időt. Ellátogatott a Bethesda és a Heim Pál Gyermekkórházba is. Jackson igen sok ajándékkal kedveskedett. Felesége társaságában sorra járta a kórtermeket, érdeklődött a gyerekek állapota felől.

A nagyobb gyerekek virágcsokorral köszöntötték. A Bethesda-kórház egyik négyéves betegének, utóbb kifizette életmentő műtétjét. A májbeteg kisfiút Brüsszelben műtötték meg, családja nem lett volna képes összegyűjteni a 30 millió forintot az operációra.

 Fotó: Wikipédia

Két év múlva tért vissza a harmadik világ körüli turnéja, a HIStory World Tour kapcsán. 50 ezer nézőnek adott koncertet a Népstadionban, amelyen volt szerencsém ott lenni.

Fotó - Paphnutius, 2022.

Hív a vasút, vár a MÁV

Tata. Tegnap nem jött a vonat. Már egy órája nem jött. Közben a hangosbemondó, ami olyan halk volt, hogy a várakozók egymást kérdezgették, hogy mit mondott, tehát halkbemondó, 5 percenként megemlített egy expresszvonatot, ami már vagy két órát késett. A többi, szintén késő vonatról egy szót se. Aztán egyszer csak meghallom a saját, nem lévő vonatom hírét is. 40 percet késik. Mihez képest, az eredetihez, vagy mostantól? – kérdezi egy ideges öreg hölgy, persze ez már nem derül ki. Ezalatt felváltva, egy vágányon, oda-vissza száguldottak el vonatok. Valami baleset van, kidőlt egy fa, a hőség miatt van, születtek sorban a konteók a helyzet értékelésére. Elég gyakran hangzott el némi szitok a vasútra. Mintha érezték volna ezt a forgalmi irodában, mert fél óránként bejátszottak egy állástoborzó hirdetést, miszerint mindegy, hogy egyetemet végeztél, vagy semmit, vár téged a MÁV, több mint 400 álláslehetőséggel. Aztán előkerült a sokat reklámozott expresszvonat, amire felnyomult mindenki, aki olyan helyre ment, ahol megállt. A kalauz azt mondta jöjjenek, két órája összeomlott ez a vonal, ki tudja mikor jön a maguk személyvonata. Örültem, pedig végig álltam a peronon, ahol nem volt légkondi, a kinti több mint 30 fok itt is érződött. Még azt sem bántam, hogy a Keletibe vitt a vonat a Déli helyett, pedig hát arra a pályaudvarra vettem jegyet.

4-5 órával később indultam vissza. Reménykedtem, hogy helyreállt a rend. …és mit tesz Isten? A vonat időben indult. Száguldott, nem késett.

Tatabánya. Már 10 perce állunk. A vonaton kb 30 utas, akik Tatabánya és Komárom közti településekre kívántak eljutni. Gondolom váltanak a kalauzok. Már el is mentek. Egyszer az egyik visszajön és bemondja a hangosbemondóba. Ez a vonat nem megy már tovább. Hoppá! Már este 11. Busz sem megy már. 30 tanácstalan ember áll a peronon. Elterjed a tömegben, hogy mindjárt jön egy gyorsított. A kalauz otthagy minket. Mára végzett. Állunk. Tényleg jön egy vonat. Az ablakában papír. Gyorsított, Tata, Komárom megállókkal Győrig. Felnyomulunk. Lenn marad egy 6-8 tagú ukrán társaság. Utánam szólnak lentről Toóvaroskert? Megáll és mutatnak a papírra, kérdőn? Nincs odaírva, hogy Tóvároskert. Nem tudom, mondom. Bekiabálok az utastérbe. Megáll Tóvároskertben? Valaki kiszól, hogy igen. Kinyitom a bezáródott ajtót és felsürgetem az ukránokat. Még állunk pár percet. Mivel gyorsított. Elindulunk. Elgyötört kalauznő közeledik a hátam mögül. Megáll minden méteren és elmondja újra és újra. Komáromig minden állomáson megállunk. Nyugodjanak meg! Az ukránoknál is megáll és rájuk nézve elmondja nekik is. Az ukránok szószólója válaszol. Nem értem!

A kalauznő megrántja a vállát és továbbmegy. Közben a háta mögül visszakiállt. Sajnálom! Én meg nem tudok oroszul.

Tata, 2022. július 3.

A fotón Cserfes Tóni, a szotyolák királya, és cimborája

Napraforgók a kukoricásban

A nyárnak van egy különleges napja, amit mindig felismerek,

Habár távol élek a préri végtelen síkjától,

Megpendíti szívem-húrjait, s fájdalommal tölti szemeimet,

Mert a kansasi határban elbúcsúztak az aratástól.

A forró nap beragyogja a frissen-rakott kazlakat,

A tarló-mező mostantól egy üres puszta csak;

Vállamon kapával, mezítelen lábbal, ellenállva a napnak,

A kukorica-táblában irtom a napraforgókat.

Varázslatos a végtelen, rejtelmes mély-zöld folyosó,

Hogy végére érjek, örök vágyódásom;

Sustorog a lengedező kukoricaszár, körbefog a nyár mosolygón;

A meleg szél tovaillan és kiáltja: „Kövess barátom!”

Taszigál a tengeri sereg, akár egy óriás váll, lenyom, hogy egyeljem,

„Gyere és ölelj, nem érzed átfogó ezer karom?

Farmerfiú még soha nem bánt úgy velem, mint te,

Látod, orcám pirul csókjaidtól, perzsel a fájdalom.”

Hullámzik a kukorica fölöttem, termései híznak-édesednek,

Tejes-fehér csöveikből ezüsthaj tört elő.

A naptűztől minden skarlátmályva, karmazsin árny lábfejemen;

Amott egy teknős figyel, mászik törtetőn.

Nahát, itt a préri minden teremtménye, távolabb galamb őrzi fészkét.

Két fehér tojása egy barátságos konkoly-tüske alom mélyén;

Szerencséd van öreg földműves. Kártevőm vagy te, ki zabolázta dühét,

Ezért megóvlak téged, mert oltalmazod életét.

Itt egy napraforgó figyel, biccent pimasz, barna arcával,

„Hé! Aranyfülbevalós! Nem látod a cigányvajdát?”

A gyöngyöző borostyán ráhajol, lágyan hullámzó karjával;

Mint taszigálja Cserfes Tóni urat, a Szotyolák királyát.

Állj most meg Tóni, csendesedj és figyelj:

Csavargó vagy, cifra, díszes koronáddal is;

Csavargó vagy, egy szakadt fazon; nem kellesz ide,

Jövök, és megdöntöm királyságod Tóni, hadd váglak ki.

Mily kinyilatkoztatás született, mily csoda felé emelem orcám,

A szavak átívelnek az azúrkék kupolán.

A nap lángvörössé válik fejem felett. A préri ösvényeit taposám?

Nem! Talán Tündérország, ez Tündérország, itt tévelygek már.

Titania¹ egy selyem függőágyban heverészik

Testes bogáncs-fejek és aranyvessző közt hintáz;

Puck² tündér pihen egy csattanómaszlagon, hol pók fonala enyészik,

S a kutyatejes gyomok gubójában Pixi³ –sereg vigyáz.

Hát Tündérország ez biztosan, és én egy izmos harcfi,

Acélszablyám megvillan a napban,

Hogy megfutamítsam az őrült cigánykirályokat, hát kard ki;

Nézd, a hosszú zászlóaljak, mint ingadoznak, futnak és megtorpannak.

Hallgatózom, hallom a harci jelet, s lobog a csatazászló.

Előre még egyszer, újra hív az Úrvacsora-kürtjének hangja!

Már szürkül, baktatok haza (talán csak egy álom volt)

Ami a kukoricásban történt: A Rettenetes Mészárlás Napja.

¹Titánia, a Titán férfinév női párja, jelentése óriáslány, mivel a titánok eredetileg az ősi görög istenek egy csoportja volt. A név később latin és germán-frank mondákban is felbukkant.

² Puck, az angol folklórban egy mitológiai tündér, vagy csintalan természetű Sprite, ami szintén egy természetfeletti lény neve. Általánosan föld szellemek megszemélyesítése.

³Pixik, a régi legenda szerint nagy szemű, hosszú, vékony kezű és lábú lények. A kertek virágainak szépségét vigyázzák. Ezen kívül őrködnek az otthon felett, az ott lakók szerencséjére, és a család gyarapodására is ügyelnek.

Fordítás: Nagy István Pahnutius©2011

Willard A. Wattles (1888-1950), költő, egyetemi tanár, irodalmi szerkesztő, kiadó.

1888-ban született a Kansasban található Baynesville-ben. Apja Harvey Austin Wattles farmer és fakereskedő, anyja Jennie Fay Wattles. Alaptanulmányai elvégzése utána a Kansasi Egyetemen tanult (University of Kansas) 1909-ig. Ezután gyakornokként tanított, majd visszatért egyetemére mesterfokozatot tenni, 1911-ben. Ezután 9 éven át tanította az angol nyelvet egyetemeken és főiskolákon (Leavenworth High School, University of Massachusetts, University of Kansas). Később Connecticut és Oregon államokban oktatott és közben szerelmének, a költészetnek élt. Számos verseskötete megjelent.

Tagja volt rangos amerikai irodalmi és kiadói szervezeteknek, mint az American Editorial Association, vagy az Poetry Society of America. 1950. szeptember 25-én halt meg szívinfarktusban.

Reggelre meghalt egy virág

Reggelre meghalt egy virág

Szirmai élettelen hulltak földre

Közben fordult egyet a világ,

mint ember hajnaltájt az ágyában

Új nap, új álmokat hoz a Földre

Van, aki erősödik vágyában,

hogy ez lesz az a nap,

a várva várt nagy nap!

Ha nem, hát újra lefekszünk,

s elhalt virágok szirmain ébredünk.

John Constable (1776-1837) angol tájképfestő. Jelentős szerepe volt az angol romantikus tájképfestészet történetében és alkotói stílusa meghatározó befolyást gyakorolt a francia romantikus festőkre, a barbizoni iskolára és az impresszionistákra.) - Virágos kert

Ez a történet fikció, de a városok, utcák, fogadók nevei valósak és a Wikipédia térképein visszakövethetők.

A festmény

A festő, a félig lesötétített lakásában bujkált. Mindig ezt csinálta, amikor rájött a tömegiszony, amikor nem tudta elviselni az embereket, az utcát, a kávéházakat és bárokat. Zavarták ilyenkor a festők, a költők, az utcazenészek, még a flaszterpingálók is. Valamiféle önként vállalt letargiába süllyedt, kivonulva a társaságból, a színes utcai forgatagból, megvetve a társadalmat, amely nem érti meg a művészt. Sokszor napokig is eltartott ez az önsanyargató – vagyis önsajnáltató -, állapot. Aztán feltűnt valakinek, hogy nincs meg és akkor csörgött a mobil, amit persze rögtön kikapcsolt, de csakis azután, hogy az első valóban ő utána érdeklődő hívta. Jól esett neki, hogy keresik. Ekkor, miután meggyőződött a hívó fél kilétéről, élvezettel utasította el a hívást, majd kapcsolta ki a készüléket. Egy-két óra múlva az első ajtón kopogtató is feltűnt. Persze úgy tett, mintha nem lenne otthon. Minél többet sikerült gubbasztania, annál többször kopogtattak az ajtaján is. Már megismerte őket az általuk keltette zajok alapján. A mostani depressziós állapota már vagy öt napja tartott.

Épp azon volt, hogy még ezt a hatodik napot is kihúzza, aztán feladja az egészet és visszatér a társadalmi kivetettség önnönmaga által vállat állapotából, hogy csodálói, ügynöke, barátai és kortársai – szigorúan ebben a sorrendben -, újra élvezhessék társaságát.

Hirtelen valaki megverte az ajtót. Összerezzent. Ismeretlen volt a kopogás. Zavart, ideges szuszogást hallott, az idegen – mert rögtön érezte, hogy a zajok gerjesztője, nem művészi társaságát hiányolja -, kellemetlen hullámokat bocsájtott ki magából. Érzékeny lelkével jól érzékelte ezeket a hullámokat.

Újra kopogást hallott. Mit kopogást. Dörömbölést.

- Hé, uram! Tudom, hogy a lakásban tartózkodik! Kérem, nyissa ki az ajtót!

Újabb dörömbölés, melynek hangereje arról informálta a festőt, hogy erővel és kitartással bőven rendelkezik zaklatója. Még várt. Abban az apró kis esélyben bízott, hogy elutasítása, némasága, eltántorítja hívatlan látogatóját abbéli szándékától, hogy bebocsátást nyerjen a lakába, és megsértse azt az egyébként is sérülékeny aurát, melynek foltozgatását még be sem fejezte.

- Mr. La Salle! Nyissa ki, most, azonnal! Tudom, hogy bent van, és nem tágítok. Maga miatt utaztam több mint 100 mérföldet. Nem megyek én innen már sehová!

A festő feladta. Kínosan lassú mozdulatokkal akasztotta ki mindhárom láncot, majd fordította el a hevederzárat, kizárta a felső zárat. Most fülelt még egy kicsit, mielőtt az utolsó, a kilincset blokkoló zárat kinyitná, hátha elment az az arrogáns alak. De nem ment el. Ez teljesen nyilvánvaló volt. Nagyot sóhajtott, hát jöjjön, aminek jönnie kell. Oldotta önkéntes lélekzárkájának végső zárját, majd utolsó pillanatban az egyik láncot visszaakasztva résnyire nyitotta az ajtót. Kócos fejét a résen kidugva, hunyorogva a koradélutáni fénytől, olyan hangon, amely valahol egy kényes kislány, és egy macskajajos fiatal férfi tónusaiból lett kikeverve, megszólalt:

- Ki maga, és mit akar?

- Ugye, Ön Theo Christopher La Salle, a festő?

- Igen, a festőművész – mondta némi sértődöttséggel a hangjában.

- Na, én pont ez ügyben keresem!

- Nézze, mostanában nem vállalok portréfestést! – majd nyomta volna vissza az ajtót, hogy részéről a beszélgetés itt véget ért. Az idegen azonban betette a lábát az ajtó és az ajtófélfa közé, jelezve ezzel, hogy ő bizony még nem végzett.

- Figyeljen La Salle. Egy internetes árverés miatt keresem. Bűncselekmény történt, amit Ön követett el. Ha beenged, megbeszéljük a dolgot. Ha a beszélgetés után úgy gondolja, hogy indokolatlan volt a látogatásom, én hívom ki magamra a rendőrséget, de ha nekem lesz igazam és nem kapok elégtételt, a Scotland Yardon tölti az éjszakát. Ezt megígérhetem! – mondta olyan hangsúllyal, mint aki a halálnál is biztosabb a dolgában.

A festő teljesen elképedt az idegen teljes pályás letámadásától, és kitárta az ajtót.

- Ugye, ugye! Tudtam én, hogy hatni fognak Önre az érveim Mr. La Salle!

- Mit akar! Maga egy tolakodó, arcátlan fráter!

- Na, na! Csak lassan a testtel. Üljünk le, és beszéljük meg a dolgot, de nem bánnám, ha csinálna egy kis világosságot.

Az idegen leült a félhomályból előtűnő, testes fotelba, mielőtt hellyel kínálták volna. Hatvanas éveihez közeledő férfi volt: Rövidre nyírt, ápolt őszes-fekete pofaszakállat viselt, mely fülét takaró hullámos, ősz hajával együtt sokat takart napbarnított arcából. Apró, mélyen ülő disznószemei voltak. Ruházata alapján vidéki farmergazda benyomását keltette, aki a nagyvárosba jövéshez próbált kiöltözni. Nagy pocakja és jó hatlábas magassága tekintélyt parancsoló volt. A festő megadta magát és leült egy kárpitozott székre.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte az idegen, mindenféle bevezető nélkül. - Conrad Rooney a nevem, a Gloucestershire-i Cheltenhamből. A patinás, 5 csillagos Wyastone Hotel recepciósa vagyok immáron 10 éve, azóta, amióta egy távoli rokonomtól megörököltem a közelben lévő kisebb birtokot.

- Ha megkérhetném … izé

- Rooney, Conrad Rooney

- Tehát Mr. Rooney! Megkérhetném, hogy röviden térjünk a tárgyra, mert dolgom lenne. Tudja, én egy festőművész vagyok, és az ügynökömmel kellene sürgősen találkoznom – lódította.

- Épp azt teszem, La Salle úr, éppen azt teszem.

Elővett a felöltője belső zsebéből egy fotót, melyen egy vadregényes táj volt látható. A festő felé mutatta és megszólalt, és folytatta:

- Mr. La Salle! Ugye, ismerős ez a kép?

- Persze, hogy ismerős! Az én képem, tavaly festettem. Mi van vele?

- Én nagy barátja vagyok a művészeteknek. Ezt a képet egy internetes aukción láttam, ahol még jelenleg is folyó licitben van. Már több ezer fontot adnának érte, ahogy utoljára láttam…

- Ha exkluzív ajánlatot akarna tenni, - vágott a szavába La Salle - nem engem kellett volna megkeressem, hanem az ügynökömet.

- Kedves La Salle! Eszem ágában sincs Önnek semmilyen ajánlatot tenni! Azért jöttem, hogy közöljem Önnel, hogy az a pénz, amit a festményéért kap, engem illet, sőt lehet, hogy nem is lesz elég!

A festő teljesen elképedt.

- Mit beszél, maga elmebeteg? Mi illeti magát?

- Kérem, higgadjon le, Theo! – fogta halkabbra az idegen, majd folytatta:

- Ezen a képen az én házam van… Vagyis hát, nincs. De a táj, a terület, az enyém. Maga lefestette, de lehagyta róla a házam. Nekem pedig ebből károm keletk…

- Mit hadovál itt összevissza? – vágott a szavába a festő. – Nem tudom ki maga, és nem festettem a nem létező házát, vagy hogy is mondta.

- Theo! Figyeljen rám. Én emlékszem Önre. Ön épp abban a szállodában, a cheltenhami Wyastone Hotelben szállt meg pont egy éve 3 hónapja és három napja. Tudja, a Parabola roadon, a Montpellierbe menő sugárút mentén fekszik immár vagy 200 éve. 5 napig élvezte vendégszeretetünket. Mindennap kiment az autójával a környékre festegetni. Ez a valóban gyönyörű, ligetes táj, amely a festményén látható, pedig a várostól délre, a Leckhampton Hillből balra nyíló, Daisy Bank Road végén fekszik. Tudja? Ez az, itt ni! Szép kies. Csak egy a baj, hiányzik róla a ház!

- Nincs ott semmiféle ház, és nem is emlékszem, hogy hol festettem ezt a képet.

- Nézze, Mr. La Salle! Itt van ez a fotó. Ugyanaz a táj, de házzal. Az én házammal! – nyomta meg a mondat végét a látogató.

- Hát aztán! A maga háza, egy undorító, ocsmány, tájidegen épület. Szürke tömbje tönkreteszi a panorámát, és tönkretette volna az én képemet is. Ezért hát lehagytam. A maga épülete pedig, senkit sem érdekel.

- Már hogyne érdekelne! Hát pont ez az! Az utóbbi időben anyagi gondjaim támadtak. Nem fizet a hotelrecepciósság olyan jól. Már nem nagyon tudtam fenntartani a házat, és a birtokot. Adósságaim keletkeztek, amik aztán elkezdtek szépen hízni. Ezért megegyeztem a közeli golfpályát, a Lilleybook-ot üzemeltető társasággal, hogy megveszik a birtokot 300 ezer fontért. Úgyis terjeszkedni szeretnének, és a két terület összekapcsolható. A vételárból rendezhettem volna a tartozásaimat, és vehettem volna egy kis házat a városban. Már kötöttünk is egy előszerződést, aztán…

- Aztán mi történt? – vágott a szavába sürgetően a festő.

- Közben megjelent az aukción az Ön festménye. Ebbe beleszerelmesedett egy olajmilliomos a texasi Baytown-ból. Kiderítette hol van a hely, amit a kép ábrázol, vagyis megtalált engem. Rögtön huszonötezerrel többet ajánlott, a telefonba. Meglátta a telket, rajta a házat. Először nem értette. Ez a ház nem volt a képen, hogy lehet ez? Én ígértem neki, hogy majd számon kérem a festőn, de azt mondta, nem számít. Bizony ez a ház elcsúfít mindent. Talán, ha a festményen így látja, nem is szerelmesedik bele. De mindegy, majd lebontja. Én persze rögtön ráálltam az üzletre. Huszonötezer, az huszonötezer. Igen ám, de a golfklub társaság megtámadta a szerződést, mert közben rájött, hogy csak ebbe az irányba bővülhet, és perel. Most sem 325 ezrem, se 300 ezrem nincs, és a bank bármikor ráteheti a kezét az ingatlanomra, a folyamatosan növekvő adósságaim fejében.

- Mi közöm nekem mindehhez?

- Hát az, hogyha valóban úgy festi le a tájat, ahogy ténylegesen is van, a házzal együtt, vagyis ha nem hazudik, - emelte meg a hangját a férfi -, akkor nem jön ez a texasi, és akkor már régen eladhattam volna az egészet a golfklubnak. Tehát most se üzlet, se pénz! Maga a hibás!

- Ez egy elmebeteg! Segítség! – mondta a festő.

- Hazudunk, csalunk, megmásítjuk a valóságot? Másnak meg kárt okozunk? Amikor meg kiderül, nem vállaljuk a felelősséget a mázolmányunkért, csak szitkozódunk! Jogom van az árverésből származó pénzhez!

- Magának egyhez van joga, hogy eltűnik innen! – ordította a festő és kitárta az ajtót.

- Még találkozunk! – ordította habzó szájjal az idegen, és elment.

A festő sokáig ült magába roskadva. Utólag próbálta feldolgozni a történteket. Aztán mély lélegzetet vett, bekapcsolta a számítógépét és megkereste az árverési oldalt. Belépett és értesítést küldött az értékesítő cég vezetőjének, ezzel a szöveggel:

„Romantikus liget Cheltenhamben című festményemet szeretném visszavonni az aukcióból, mert a kép egy sajnálatos baleset révén helyreállíthatatlan sérüléseket szenvedett, gyakorlatilag megsemmisült.”

Elővette a vásznat, melyen a gyönyörű cheltenhami táj pompázott a tavasz minden színében, és egy késsel levágta a keretről. Szétnyitotta maga előtt, majd miután búcsút vett tőle, összetekerte, akár egy régi szőnyeget. Rágyújtott egy cigarettára, majd meggyújtotta a vászon sarkát. A kép hamar lángot fogott. A kékes-sárga lángok mohón belenyaltak a romantikus tájba. Már éppen a képzelete szülte mezőn táncoltak ott, ahol az ocsmány, szürke Rooney ház állt, amikor bedobta a tekercset, a kandallóba. A tűzbe bámult. A vászonról leolvadó tájból, apró, halk pattogások kíséretében szürke hamudarabkák szálltak fel. Még utoljára felidézte magában az idilli Gloucestershire-i tájat, majd felhúzta a redőnyt, hogy a délutáni nap vidám fénnyel töltse meg a szobát.

2010. Tata

VÉGE

Almaszedés után

Egy fának támasztottam hosszú létrámat

A Mennyország irányába.

Törzse mellett egy hordó állt, megtöltésre várva

És még tele kéne szednem kettőt vagy hármat

Almák, melyeket fenn hagytam pár ágon,

De leszedni, már egyáltalán nem vágyom.

A téli álom lényege az éjszakában,

Az alma illattól rám tör az álom.

Rázhatom a fejem, mégis káprázik a szemem

Máris egy üvegtáblán keresztül nézem

Kifröccsentem ma reggel egy itató-vályúból,

S véget ért a deres fű-világ létem.

Megolvadtam, hát hadd cseppenjek.

De olyan jó lett

Azelőtt elaludtam, hogy mindaz megesett,

És most mesélhetek

Miféle álom ragadott el akkor.

Varázsalmák megjelennek és eltűnnek,

Ágak halnak el és virágok,

S szeplő pöttye halványul mindegy’üknek.

A talpamban fellépő fájdalom nem haszontalan,

Földbe préseli a létrát, egy kört zárva

Érzem a lengését, akár a faágak hajlanak

És folytonosan a pince ládákból szállít híreket

Morajló hangja

A tehernek, az almák terhének, amik érkeznek.

Már nekem sok ez a munka,

Az almaszedés; túlfáradt vagyok

Ehhez a nagy szürethez, erre már nem vágyok.

Tízezer és tízezer gyümölcs várja, hogy megérintsem,

Hogy le ne pottyanjon, kezemmel óvatosan gyűjtsem,

Mindegyiket.

Amott földre esett egy,

Nem számít, ha nem ütődik, vagy hasítja ki tarló,

Vagy mehet az almaborba valók közé

Nincs értéktelen egy sem.

Valaki majd megérti, emögött mi a való.

Hogy ez az én álmom, bármilyen is legyen.

Miért nem tűnt el már?

A mormota megmondhatná, vajon miben más

Hosszú álma, vagy ami hirtelen tört rám,

A rövid emberi alvás.

/1915/

Fordítás: Nagy István Pahnutius©2011

Tűző déli Nap

Forró szélben táncoló

Leander virág

Jó éjszakát, Éjjel!

Most térj nyugovóra,

mert közelít a Reggel.

Hajótöröttek

(I.)

A mentőcsónak magatehetetlenül sodródott a végtelen óceánon. Szelíd, alig érzékelhető hullámok nyaldosták körül sárga testét. Okker színű volt, mintha a nap olvadt volna rá. A víz türkizkék paplanként ölelte körül, akár alvó embert egy biztonságos ágytakaró, a hideg téli éjszakában. Már-már idilli lett volna a kép, ha nem fekszik egy ájult nő a nedves csónakpadlón. A nap forrón sütött, nyoma sem volt az éjszaka tomboló viharnak, melyben a telepeseket és kereskedőket szállító gőzös elsüllyedt. Clementine. Ez volt olvasható a mentőcsónak oldalán.

Karl, a német ősökkel rendelkező matróz, a hajó hírtelen elsüllyedése előtt, közvetlenül a kazán felrobbanása után, a vízbe zuhant. Érezte, hogy teste sérülésekkel teli, de életösztöne segített, hogy felkapaszkodjon egy, a robbanáskor vízbe került roncsdarabra. Aztán elhalkult körülötte az üvöltő szél, a hullámok, melyek hol eldugták, hol felmutatták Karlt a ronccsal együtt, áldozati bárányként felkínálva őt Poszeidónnak. De az Isten úgy döntött nem kéri, még maradhat a földön tanulni, okulni, tapasztalni, szenvedéstől nemesülni.

A vihar elültével megkezdődött a keresés, az esetleges túlélők után. Három hajó is volt a közelben, ők kezdték a kutatást. Több napig szelték a mérföldeket az elcsendesült nyílt vízen, Azt a néhány teljesen elcsigázott embert, akit megtaláltak, felvették a fedélzetre, aki nem volt meg, azt eltűntnek nyilvánították. Bár kiadták a térségben közlekedő hajóknak, hogy továbbra is fokozottan figyeljenek az esetleges túlélőkre tekintettel, de sok reményt nem fűztek ahhoz, hogy lesznek. A robbanás hatalmas volt, az éjszakai sötétség, a tomboló, több méteres hullámok, aki meg túlélte, már felfalták cápák. Clementine, a kiszolgált gőzös úgy adta át magát az örökkévalóságnak, mint fél évszázaddal korábban az építtető felesége, akiről annak idején a hajót elnevezték.

***

Karl tudta, hogy nem lesz könnyű túlélni a kalandot. Ezen a szakaszon nagyon erős az áramlás, és nem is kedvező irányba sodorja őt, így minden bizonnyal halottnak hiszik, és nem fogják már keresni. Lehetett vagy három napja, hogy a roncsdarabon hánykolódott. Kisebb sérüléseit megmarta a sós víz. Jó néhány zúzódást szenvedett a végtagjain, beverte a fejét is, és a jobb oldali bordái környékén is erős fájdalmat érzett, ha megmozdult. Aztán valamiért önkéntelenül megemelte a fejét. Nem a repülő halak apró kis vízbecsobbanására, mert azokról már lemondott, hiszen képtelen lett volna egyet is elkapni. Mintha valamin megtörnének az apró hullámredők, valamin, ami a vízben van, valami akadály a végtelen óceán útjában. Tudta, ha csendes a tenger, a víz felszíne felett közvetlenül nagyon jól terjed a hang. Valami lehet ott, akár egy zátony, akár egy roncsdarab. Még mérlegelt néhány másodpercnyit, hogy érdemes-e energiát pazarolni arra, hogy megemelje a testét, vagy maradjon már minden így, csendben, békében, míg eszméletét nem veszti, és azután már úgyis mindennek vége. De nem lehet így vége, kevés még ez, több kell! Több kell az életből, több kell a sorstól. Apró kis biohullámok ingerelték tudatát pro- és kontra, de valami megmagyarázhatatlan impulzus folytán a pozitív energiák kerekedtek felül. Kábán a naptól, a sokktól, nagy erőfeszítések árán megemelte a fejét. Látott valamit. Valamit, amiről a játszadozó hullámok csobogása visszaverődik. Ez csak délibáb lehet, engedte vissza a fejét, a nap tükröződik a vízen, azt láthatta. A tükörképen nem törik meg a hullám! Éledj már, itt a menekülés! Egy belső hang riadót fújt az agyában. Talán már nem is csak földi erők, hanem meghatározhatatlan mechanizmusok segítették a tartalékenergiák felkutatásában és mozgósításában.

Megemelte hát újra a fejét, azonban az rögtön feltűnt neki, hogy teljesen tisztán lát, mintha valaki egy messzelátót, vagy legalább is, egy színházi látcsövet illesztett volna a szemei elé. Észrevette, amit már az előbb is látnia kellett volna, egy magára hagyottan sodródó, sárga csónakot.

- Egy Csónak! Egy csónak! Egy sárga csónak. Ez a Clementine-ról van! – Ismételgette magában, mert attól fél, meggyőzi magát, hogy ez nem valóság, csak egy utolsó lázálom, mielőtt végleg elveszti az eszméletét.

Kezével vadul lapátolni kezdte a vizet. Először persze egy vízbefúló kétségbeesett csapkodásának tűntek mozdulatai, de aztán, ahogy megindult a kis lélekvesztő, az evezés is egyre tudatosabb és ütemesebb lett. Ó, micsoda mennyei ajándék, egy ladik, ez akár a megmenekülést is jelentheti! A csónak mintegy 10 láb hosszú lehetett, párszáz méterre volt tőle. Jó félórás lapátolással beérte a sodródó mentőladikot, mely lehet a megmentője, de a koporsója is. Hiszen ez is eszébe jutott, amíg kitartóan küzdött, hogy utolérje.

Már csak egy pár méter választotta el céljától. Az óceán vizébe vetette magát, és egy-két karcsapás után felkapaszkodott a ladik peremén, majd rutinos mozdulattal átvetette magát az oldalfalon.

Meglepetésében szóhoz sem jutott. A ladik fenekén, egy teljesen legyengült, magatehetetlen nő hevert. Nem sokkal ezután elájult.

(II.)

Amikor visszanyerte eszméletét, a nő az ölében tartotta a fejét, és megfoszlott aljú ruhájából letépett rongydarabbal törölgette a homlokát. Már hűvösebb volt pár fokkal, a sós tengeri levegő párásabb egy kicsit, és a hullámzás is egyre erősödött. Madarakat látott az égen, és mielőtt újra elájult volna, megállapította, hogy megmenekültek.

Arra eszmélt, hogy a csónak megfeneklik a homokos parton. Kiszálltak és megpróbálták a partra húzni, de nem sikerült. Elterültek a nedves fövenyen és szótlanul hevertek. A nő letépte vastag szoknyának szétszakadt alsó részét, hogy könnyebben járhasson. Felállt és körbenézett. Trópusi szigeten voltak, pálmafákkal, homokos parttal. Idilli környezet, ha az ember utazik, börtön, ha csak odavetődik. Nem tudták merre vannak, de ilyen sziget biztosan sok található a végtelen óceánban.

***

Karl nem volt túl tapasztalt matróz. Hamburgban szerződött el a Clementine-ra, amely először Angliába szállított kivándorlókat, akik Newcastle környéki szénbányákban szerettek volna dolgozni. Onnan Rotterdamba vezetett az útjuk, egy angol selyemkereskedőt és kísérete tartott velük. A nagy hollandus kikötőből Portugáliába vittek árut egy ottani gazdag borkereskedőnek, valamint egy leideni telepest, aki családjával majd Afrikáig velük tart. Ez a farmer gazdag ember volt, aki a guineai partokon akart partra szállni, hogy korábban vásárolt kakaóbab ültetvényei közelében telepedjen le, és közvetlenül irányítsa a gazdaságot.

***

A csónakban lelt hölgyet Annának hívták. Rotterdamban szállt hajóra, miután elbúcsúzott szüleitől és testvéreitől, hogy férjével, Johannal az ültetvényessel, a távoli Közép-Afrikába költözzön, végleg otthagyva Európát. Nagyon szerették egymást, és Anna bárhová követte volna férjét. Lisszabonba érve üzenet várta Johannt, hogy néhány nélkülözhetetlen dolog, amelyet mindenképpen magával akart vinni Afrikába, és itt kellett volna berakodni a hajóba, csak némi késéssel érkezik meg Spanyolországból. Különleges termőmagok és növényi palánták, valamint néhány facsemete, melyek termesztésével Afrikában akart próbálkozni, nem érkezett meg. Ezekre a termesztésekre pedig előszerződést kötött. A növények igen értékesek voltak, nem hagyhatta őket felügyelet nélkül, személyesen akarta ellenőrizni, a berakodást, a szállítást és a gondozást is a hosszú úton. A legközelebbi hajó pedig két hét múlva indul Közép-Afrika felé. Mit volt mit tenni ottmaradt Portugáliában, és elengedte feleségét a személyzettel és ingóságaikkal együtt.

Karl nem emlékezett Annára. Jobbára a hajótest mélyén, a széntároló környékén dolgozott, így nem volt alkalma figyelni az utasokat. Már az óceán Guineai –öblében hajóztak, valahol az egyenlítő közelében. Hosszú útjukból csak egy-két nap volt hátra az útból, amikor elsüllyedtek. A szigeten, amely lakatlannak tűnt szerencséjükre találtak vizet és gyümölcsöt is. Karl próbálkozott a halfogással, többnyire sikertelenül. Hevenyészett kunyhót, afféle fűkunyhót tákolt össze maguknak, az eső ellen. Teltek–múltak a napok, és egyikük mindig a vizet kémlelte, hátha feltűnik egy hajó. De nem tűnt fel!

Kezdetben nagyon keveset beszélgettek. Anna igen zárkózott volt. Ám az idő kerekei bármilyen lassan forognak is, meg nem állnak soha. Napra nap jött, hét hetet követett, és már érdemes volt a hónapok számát is fába rovátkolni. A nő már megbékélt sorsával. Elmúlt belőle a görcsösség. Felengedett, és bízni kezdett a férfiban, aki ételt és vizet szerzett, megtanulta a tűzgyújtást, kunyhót ácsolt, és főleg aki sohasem kérdezősködött. Úgy gondolta, ideje előre nézni. Ideje meglátni a társat, a partnert, a férfit, abban, akivel összezárta a sors ezen a kietlen szigeten, a végtelen Atlanti óceánban. hogy közelebb Itt az ideje megismerni, azt, akivel megmentették egymás életét, akivel felfedeztek egy új világot. Hiszen itt vannak egyedül ebben a világban, mintha Ádám és Éva lennének, a nagy benépesítetlen Ősföldön, a bibliai idők kezdetén, vagy tán még korábban, az ősi Gondwanán.

Egyszer aztán elkezdett magáról beszélni, és mondta-mondta szünet nélkül. Felszakadt belőle minden, ami hiányzott neki. A férfi csak hallgatta, türelmesen és érdeklődve. Akkor tűnődött el először, hogy milyen szép is ez a nő. Anna sok mindent elmesélt a gyerekkoráról, az életről a mélyföldön. A téli korcsolyázásokról a befagyott csatornákban, a farsangi táncmulatságokról. Élvezettel emlegette az otthoni ételeket, az erwtensoep-et, vagyis borsólevest, bruine bononsoep-et, a spanyol bablevest. Nagyot nyelt, amikor a füstölt és sóban pácolt heringet, az omlós zélandi osztrigát, meg az anyja által készített sajtot emlegette. Imádta a virágokat. Már korábban elszámolt magával, hogy a végtelen tulipántáblák színes foltjait talán sohasem látja újra, de biztos volt abban, hogy Afrika színei is rabul fogják ejteni.

De Johannról nem mesélt. Már lemondott arról, hogy egyszer majd viszontlátja. Nem piszkálgatta a hegesedő sebeket. Csak annyit mondott, hogy az ő férje már halott. Karl kérdésére, hogy a hajón volt-e a férje, mert akkor lehet, hogy él, egy tömör és elutasító nemet kapott. A férfi még sohasem volt nővel, egyre közelebb érezte magához a lányt. A hosszú, vöröses-szőke, göndör hajú, szép arcú Anna, fitos orrának íves nyergén néhány apró szeplőcskével angyali teremtésnek tűnt. Bőre tejfehér, ami halvány pírral színeződött, de soha nem vált olyan barnává, mint a sok napon töltött idő után elvárható lett volna. Az a fajta, német-alföldi típus volt, aki már fehéren kezd hámlani, és soha nem lesz csoki barna. Ahogy megnyíltak közöttük a beszélgetés csatornái, úgy kapcsolódtak össze egyre több és több szálon.

Karl úgy gondolta, hogy ez már biztosan a szerelem, az a megfoghatatlan és felfoghatatlan dolog, amit már annyian megfogalmaztak, mégsem értheti az, aki még nem élte át. A férfi teljesen átadta magát a rajongásnak, Éva-Anna imádásának. Úgy érezte, hogy ez az álomszerű állapot mindig így volt, és mindig így is lesz, és ha volt is valami, ami korábban történt velük, az már csak az örök feledésbe merült múlt.

Ettől kezdve nem volt reggel és este, nem volt szomjúság és nem volt éhség. Nem sajogtak a végtagok, ha hírtelen leszállt a trópusi éj. Olyan volt az egész, mintha ők lennének az első emberpár, és az lenne sorsuk, hogy ezen a kis óceáni szigeten újrateremtsenek mindent, egymásból fakadt boldogságból formálják újra az ártatlanságot, még egy esélyt adva ezzel az emberiségnek.

(III.)

Johann sohasem adta fel, hogy megtalálja szeretett feleségét. A két héttel később induló hajóval végigment az útvonalon, bejárta a Közép-Afrikai partvidéket. Falvakban érdeklődött, embereket fogadott. Úgy gondolta, Anna biztosan él, valamelyik törzsnél lehet, ahová a hajótörés után sorsa vetette, és őt várja. De nem találta sehol. Ültetvényének teljes jövedelméből egy hajót bérelt és elkezdte átkutatni a parttól nem túl távoli szigeteket. Aztán a távolabbiakat is. Azt a módszert követte, hogy felfogadott egy helyi hajóst, aki tudta melyek azok a szigetek, amelyeken több hónapig is élve lehet maradni. Már hónapok óta keresgélt, de nem adta fel.

Anna vette először észre a hajó vitorláit. Gyorsan szólt Karlnak, aki meggyújtotta a máglyát. A füstöt azonnal észlelték a hajón, és elindultak a part felé. Mintegy 200 méterre attól a ponttól, ahonnan a füstöt észlelték, csónakba szállt Johann és két evezős. A parti homokban egy ugrálva integető férfit, és egy nőt látott, majd kiáltozásukat is meghallotta. Ekkorra már megtette a fele utat, és felismerte imádott feleségét, Annát. Már Anna is felismerte Johannt, és önfeledten, ugrált és integetett, majd elé futva, a térdig érő vízben megállt. A férfi kiugrott a csónakból és a nő felé gázolt. Összeölelkeztek. Karl a parton állt és még nem fogta fel az eseményeket. Ő is örült, hiszen megmenekültek, hiszen itt a szerelme, akivel majd Németországban új életet kezdhet. Azt ugyan nem értette pontosan, hogy ez az idegen férfi miért örül annak ennyire, hogy megtalálta őket, még az sem tűnt fel neki, hogy az ölében hozza a partra a nőt, hiszen minden olyan gyorsan és meglepetésszerűen történt. De már nem sok idő kellett ahhoz, hogy elméje kivilágosodjon és felfogja a helyzetet.

A pár a partra ért. Johann letette a nedves homokra feleségét, és az előtte álló, borostás, szélfútta és naptól cserzett arcú férfi felé nyújtotta kezét.

- Johann van Boer, kakaóbab ültetvényes vagyok Hollandiából. – mondta lelkesen, az előző események izgalmától kipirulva.

- Karl Heinze, a Clementine matróza, Németországból. – válaszolta, és miközben megszorította a holland kezét, görcsös, szorító fájdalom hasított a mellkasába. Szédülni kezdett, és a szája is kiszáradt.

- Hónapok óta keresem a feleségem! Hálásan köszönöm, hogy megmentette, és vigyázott rá! – hadarta Johann. – Már szinte feladtam! Ez volt az utolsó sziget, amit még felkerestem, utána felhagytam volna a hiába való kutatással. Tudja ott hibáztam, hogy először a part menti bennszülött törzseknél érdeklődtem, nem látták-e, hallottak-e róla.

Karl már megbizonyosodott róla, amit csak sejtett amióta a vízi jelenet lejátszódott a szeme láttára, hogy Johann és Anna egy pár. Mellkasában a heveny rosszullét érzése elmúlt, és helyét a mélységesen mély szomorúság töltötte ki. Eközben a házaspár mély és bensőséges csókkal teljesítette be a találkozás örömét.

- Mennünk kell! – szólt a férj Annához, a hajónak holnap estig meg kell érkezzen a kikötőbe! Karl, jöjjön, indulunk! Holnap viharosra fordul az idő a bennszülöttek szerint, és én nem akarok még egyszer kockáztatni!

- Én nem megyek. – mondta a matróz alig hallhatóan.

- Hogyan? Jöjjön uram! Indulnunk kell! Nincs időnk várni, szedje össze, amit hozni akar és menjünk!

- Én nem megyek! – ismételte Karl most már jól hallhatóan és határozottan.

- Uram! Ön beteg! Jöjjön, segíts Anna, kísérjük oda a csónakhoz! – indult Johann a férfi felé - Hónapokra magára maradhat, ez a sziget nem látogatott, nem járnak erre hajók, nem beszélve a kalózokról, vagy a rendkívül heves viharokról.

- Nem érti? Itt akarok maradni! Nem vár otthon senki, én pedig a magányt kedvelem! Menjenek már! – vágott a szavába ingerültem, és két-három lépést hátrált, mint aki még a búcsúzás lehetőségétől is elzárkózik.

Johann elindult a csónak felé. Anna Karl felé fordult és gyengéden rápillantott.

- Gyere Karl! Minden úgy történt, ahogy az Isten akarta. Te se küzdj ellene, mindnyájan az Ő akaratát követjük.

De Karl már eldöntötte magában, hogy marad.

- Legyetek boldogok! – mondta, akár egy közönyös pap, aki az esküvői ceremónia végét várja, majd megfordult, és mint akinek sietős dolga van, eltűnt a part menti sűrűben.

- Anna! Indulnunk kell! – szólt határozottan Johann, és pár perc múlva a ladik elhagyta a szigetet.

***

Karl, szívében a mérhetetlen szomorúsággal nem sokáig tudott menekülni. Talán 50 métert haladhatott a partvonalat sűrűn borító növényzetben. Addigra lelkének terhe mázsás súllyá nőtt. Rogyadozó lábai már nem bírták vonszolni ezt a terhet, a földre kényszerült. Ott, ahol hanyatt dőlt egy tenyérnyi tisztás volt. Felnézett, a hatalmas, szomorúan kék égboltra és egy könnycsepp gördült le viharedzett arcán. Nem törölte meg hagyta, hogy rászáradjon. Nem nézett a csónak után, bár a tisztásról tökéletes kilátás nyílt a tengerre. A lemenő nap sugarai már egészen lapos szögben festették meg a hullámokat, mintegy aranyhidat húzva ég és víz közé.

Amikor újra felpillantott egy kis fekete pontot látott az aranyhídba beleolvadni, de azt már nem tudta megállapítani, hogy a hajó vagy egy madár fekete sziluettjét látja.

VÉGE