Nemrég jelent meg ZELEI ANNA Az elveszett ERDŐ című nagyszerű könyve a Fekete Sas Kiadónál. Ebben sorra veszi az erdővel és főleg a magyarországi erdőkkel kapcsolatos alaptudnivalókat. Felveti a problémákat és válaszokat is keres rá. Ezt olyan nyelvezeten teszi, hogy mindenki megérthesse. Nyugodtan állíthatom, hogy alapolvasmány egy természetszerető, erdőjáró embernek.
Külön megtiszteltetés, hogy Anna felkérésére verset írhattam ebbe a könyvbe. Akkor még nem gondoltam, de telepátiám sajnos beigazolódott. A 2022-es erdőirtásra buzdító rendeletre is reflektál a versem, pedig korábban írtam.
Fa kiáltvány
én itt élek a földön
lábam a termékeny talajba túr
kapaszkodik
markol
mint az emberek ujjai
fejem a felhőkben jár
lát mindent
körbe-körül
nekem a végtelen
a látóhatár
karjaim
az eget tartják
biztosan
erősek
óriás vagyok
ion
dór
korithoszi
mind én vagyok
én emelem
egyiptom és hellasz
templomait az égbe
viking hajókat küldök
nyugatra és délre
felfedezők és hittérítők
árbóca vagyok
az új világ
első meglátója
a humanoid fajok előtti világ tudója
én vagyok
a múlt
én vagyok a jelen
és én leszek a jövő
a hírmondó ükapák
és dédunokák között
egy óriási fa vagyok
ha bántasz
hiányommal pusztítalak el
***
Ritkán teszem meg, hogy utólag kiegészítek egy posztot, de most mindenképpen szükséges! A könyv nagy siker lett. Sok természetszerető olvasó posztolta büszkén, hogy tulajdonosa ennek az albumnak. Hogy miért album? 100 csodás fotó található benne. Ezek egy részét a szerző, a többit természetjáró emberek készítették, amelyeket Anna válogatott a kötetbe.
A kiadvány teljes bevétele a környezetvédelem számára lett felajánlva!
A Fekete Sas Kiadó nevezte a könyvet az Év könyve 2022 versenyre album kategóriában, amit Az elveszett ERDŐ megnyert!
AZ ELVESZETT ERDŐ AZ ÉV KÖNYVE 2022-ben!
A könyv megjelenése óta nem lett az erdők helyzete jobb. Itt az energiaválság! A kormány az erdők faanyagának eltüzelésében látja a megoldás egyik alappillérét! Az erdészetek olyan tempóban termelik ki a fát, mint még soha!
Ha egy könyv siker lesz, mindig elgondolkodik a szerző a folytatáson. Nem kétséges, hogy most is ezt kell tenni.
Örömmel tudatom a természet sorsa miatt aggódó emberekkel, hogy a 2. kötet már körvonalazódik. Fogalmazódnak a szövegek és készülnek a fotók. Az a 100 fő körüli kollektíva, az író, a fotósok és versírók már fotóznak, írnak, dolgoznak az erdőkért. Az erdők pedig segítségért kiáltanak!
Az erdeink védelme is lehet nemzet-összekapcsoló erő!
A magyarok magyarul beszélnek. Főleg az idősebbek. Tanultak még oroszul és eszperantóul. Ám az orosz nyelvet mindenki elfelejtette egy évvel tanulmányai befejezése után, eszperantóul pedig a levelező partnertől kapott utolsó levél után két héttel. A szerencsésebbek megismerkedtek egyéb nyugati nyelvekkel is, de a nép egészére nézve ezek száma elenyészőnek volt tekinthető. A nyelvi kultúrát csak a nyelvtanárok, idegenvezetők és diplomaták ápolták.
Napjainkban, több mint 20 évvel a rendszerváltozás után, valamit már változott a helyzet, de igazi fejlődés a nyelvismeret területén, az egész népességre vetítve nem mutatható ki. Számomra az jelentene változást, ha a magyarok legalább fele beszélne legalább egy idegen nyelvet. A Trianoni tragikus országszabdalás után, majd a népességcserék miatt, alig maradtak nemzetiségek az országban. Azok is asszimilálódásra kényszerültek. Hányszor hallottam gyermekkoromban, hogy rászóltak a svábokra, vagy tótokra, hogy magyarul beszéljenek. Nem lenne baj, ha beszélnénk a Kárpát-medencében élő népek nyelveit. Román, szerb, horvát, szlovák, német nyelvet beszélnek a velünk-körülöttünk élők. Ha csak ilyen származású, vagy ilyen házassági kapcsolatban lévők ápolnák nyelvi hagyományaikat, már az is pozitív hatású lenne. A világnyelvek ismerete pedig gazdasági szempontból is fontos.
Utazási lehetőségeink, szokásaink jelentősen átalakultak. Ám ezzel a fejlődéssel nem tartott lépést nyelvismereti kultúránk. Ez a körülmény számos problematikus, vagy mulatságos történet okozójává vált.
Jómagam is kerültem kellemetlen szituációba, borzalmas angol kiejtésem miatt a ’80-as évek elején. Egy athéni lemezboltban próbáltam kincseket keresni. A zeneáruház kétszintes volt és teljesen elvarázsolt a választékával. Céltalan ténfergésem a sorok között, az eladó hamar kiszúrta, hozzám lépett és megkérdezte, hogy mit keresek. Kérdését értettem és magyar kiejtéssel válaszoltam, hogy „dzsoni winter”-t. Ő zavartan rám nézett. Hogyan kérhetek olyat, amit ő nem ismer? Két további kísérletet tettem, mire felderült az arca és felkiáltott, mint a kvízjátékos, aki rájött az elsőre megoldhatatlannak tűnő nyelvi feladvány megfejtésére: „áááá… dzsáni vintő, dáblju letter on dö försztfló”! (Á, W az első emeleten!).
Nem akarok nagyon elkalandozni, de még egy hasonló eset kikívánkozik belőlem, ugyanerről az utazásról. A velem utazó fiú szinte egy szót sem beszélt angolul, ám magas igénnyel támaszkodott az én gyér angolomra, ami néha bizony már terhes volt számomra. Ezért egyszer elhatároztam, hogy ő fogja vacsorarendelésünket intézni. Én, mint a néma kacsa, csak ülni fogok. Így is történt. A hősies görög pincér, angolul, majd németül próbálkozott értetlenkedő barátommal. Majd bizonytalanul rákérdezett a francia, a spanyol nyelvre. Én már alig bírtam ki hangos nevetés nélkül. A pincér egyre jobban zavarba jött, azt hitte bolondozunk vele. Ám ezzel a zavarral együtt barátom szégyenérzete is nőtt, és beugrott a régen felejtésbe tett orosz, amit szerintem ezen alkalommal használt először és felteszem utoljára is éles helyzetben. Tehát kissé mérges hangvétellel megkérdezte a zavart görögöt: Tü gavaris pá russzki? A pincér már teljesen elbizonytalanodott, amit társam kihasználva végső csapást mért rá, vagyis így folytatta: „Pá kínai?” Ekkor kitört belőlem a röhögés. A pincér már szinte kérlelt a szemével, hogy szólaljak már meg végre, így rendeltem angolul két Metaxát és két Heinekent.
Nem szándékom minden ismerős hasonló eseteit leírni, de egy gyöngyszemnek nem tudok ellenállni. A 90-es évek a rockzenében a Guns ’n’ Roses-é volt. Új lemezükkel meghódították a világot, eladási statisztikáik a csúcsokat döntögették. Az énekes Axl Rose népszerűsége a legnagyobb ikonokkal vetekedett. Nagy ritkaság volt, hogy amerikai zenekar fénykorában eljut a magyar közönség elé, de ez is megtörtént. Ismerősöm kisfia, nagy rajongója az együttesnek, de sem koránál, sem anyagi helyzetüknél fogva nem mehetett el a Népstadionban rendezett koncertjükre. Eljött a nyári üdülésük ideje, szokás szerint Siófokon a vállalati üdülőben. Ilyenkor rendszeres program volt délelőttönként a piac meglátogatása. A kiskamasz már első alkalommal kiszúrta a fekete pólót Axl Rose-al. Addig rágta anyja fülét, míg megkapta az ereklyét. Aznap nem kellett neki könyörögni, hogy az este anyukájával végigsétáljon a siófoki korzón. Még nem olyan régen sétáltak, amikor az anyának feltűnt, hogy megnézik őket, sőt egy-egy negatív megjegyzést is hallott, bár először nem gondolta, hogy ezeknek ő a címzettje. Aztán eljött az a pillanat is, amire végképp nem számított. Hozzálépett egy felháborodott hölgy és azt mondta:
- Na, de anyuka! Milyen pólót adott a gyermekére? Tudja maga egyáltalán, hogy mi van a gyermeke hátára írva?
Eddig csak a póló elejét nézte, nem talált rajta semmi kivetnivalót. Hát megnézte a hátulját is. Ez állt rajta:
„GUNS ’N’ROSES
THE
MOTHERFUCKER
WORLD
TOUR”
Szóval a motherfucker verte ki a biztosítékot! Aki akarja, lefordítja, bár ezen a szinten már a legtöbben beszélik az angolt.
Az anyuka nagyon kellemetlenül érezte magát, arra gondolt, hogy egy vérfertőzéses kapcsolatot hirdet a fia. Ám ez a történet nem érne annyit, ha nem lenne benne még egy csavar, ha egy nála az angolt jobban tudó és Axl Rose – ért rajongó kollégája az üdülőben fel nem világosítja, hogy ennek a szónak a jelentése nem az. Ezt a szóösszetételt nem szabad tükörfordítani, ugyanis a Gun ’N’ Roses dal megidézett része, amelyről a turnét elnevezték így szól:
A Várnegyed csodás épülete, háttérben a Halászbástyával
A Batthyányi térről a Budai Várba felsétálva, a Franklin, majd az Ilona lépcsőn juthatunk fel. A Hunfalvy utcánál megállva megakad a szemünk egy csodás, eklektikus villán.
Itt élt egykor Hunfalvy János akadémikus, aki megalapította a Magyar Földrajzi Társaságot, valamint egy máig működő szakközépiskolát, amely a nevét viseli.
Hunfalvy_János_Pollák Zsigmond metszete 1888
Hunfalvy János Nagyszalókon született 1820-ban, Szepes vármegyei szász családban, Johann Hunsdorfer néven. Egyetemi tanulmányait Berlinben és Tübingenben végezte.
1846-ban statisztika és történelem tanár lett a késmárki líceumban. Két évvel később részt vett a szabadságharcban. Emiatt börtönbe zárták.
Szabadulása után Pestre költözött. Újságírói, szerkesztői munkát végzett, majd a műegyetem tanára lett.
1870-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjében (Pesti Egyetem) alapított földrajzi tanszéken kezdett tanítani, egészen haláláig.
1872-ben meghatározó szerepet vállalt a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában, amelynek elnöke lesz. Ezen kívül a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt. Részt vett a Magyar Statisztikai Hivatal megszervezésében is.
Érdemeiért számos tudós társaság választotta tiszteletbeli tagjává. A főváros már életében Hunfalvy utcának keresztelte el azt az utcát, ahol lakóháza állt.
Mintegy 50 könyvet és számtalan tudományos értekezést írt.
1888-ban halt meg, Budapesten.
Chata_pod_Rysmi menedékház. Az eredeti 1913-ban leégett
Neve a Magas – Tátrában túrázóknak is ismerős lehet. A Tengerszem-csúcsot, a Tátra-csúcstól elválasztó Hunfalvy-hágó, a Hunfalvy-hágó alatti Hunfalvy-völgy, valamint a Hunfalvy menedékház elnevezésekben maradt fent. Ez a Tátra legmagasabban fekvő menedékháza (2250 m).
Hunfalvy Pál
Fivére Hunfalvy Pál, filozófus, jogász, politikus, néprajzkutató, az MTA tagja, aki a török–magyar nyelvrokonság híve volt, majd ő volt az első, aki Magyarországon a sumer–magyar nyelvrokonság lehetőségét felvetette.
Csók István, 1936 nyarán (Pesti Napló, 1937)
Az épületben élt Csók István festőművész is (1865-1961).
Állítólag ez az épület ihlette meg Szerb Antalt, aki leghíresebb regényében, az Utas és holdvilágban, ide helyezi az egyik kulcsszereplő, Ulpius Tamás lakhelyét.
A férfi nagy fehér ágyban feküdt. Feje szinte eltűnt a párnában. Arcának sápadtsága vetekedett az agyonmosott kórházi párnahuzat elefántcsont színével. Lassan nyitotta fel a szemét. Szájában keserű ízt érzett, és hányingert. Tudta, vagyis inkább sejtette hol van. Gondolatai még akadoztak, emlékei nem voltak tiszták, és a feje is úgy lüktetett, mintha egy téglával jól kupán vágták volna. Zúgást hallott most, de nem a külvilágból származót. A zaj belül keletkezett a koponyájában. A füle csak afféle katalizátorként szerepelt a folyamatban, hogy agyának legyen mihez kötni a mások számára hallhatatlan, felfoghatatlan érzést. Nem! A hallásomnak biztosan nincs baja! Nem lehet! Újra elaludt. Már eltelt újabb pár óra, mire kinyitotta a szemét. Ez az ébredés már határozottan jobb volt. Persze ugyanúgy mozdulatlanul feküdt, de már nem zúgott olyan erősen a feje. Inkább szorítást érzett, mit egy virtuális abroncs okozhatott, majd ennek feloldásaként, a homloklebenyből kiinduló éles, lüktető nyilallások következtek. Ezek a láthatatlan nyilacskák gombostűkként gerjesztettek pontszerű fájdalmakat halántéki, arc és állcsontjaiban koponyájának bal felében. Aztán hirtelen egy éles hang hasított a fülébe, megszakítva azt a precíz és feltáró önvizsgálatot, azt a kirándulást, melyet belső, koponyán belüli fájdalomvilágában tett. Borzalom! Hát mégiscsak létezik egy külső világ is, mely nem csak úgy fáj bent, de valóságosan is?
- Nővér! Csukja be kérem az ablakot! Már mondtam a tegnap, hogy vizit idején ne nyírják a füvet az ablak alatt, itt az épületek előtt. Nyírják hátul, vagy gondozzák addig az ágyásokat. Nem tudom mi ez az új szokás!
Na! Nézzük a betegünket! Látom, hogy már ébredezik. Hát hogy érzi magát, Szabolcs? – nézett a sápadt, fiatal férfira.
- Igen gyengén érzem magam főorvos úr, de már jobban, mint pár órával ezelőtt. Akkor azt hittem szétrobban a fejem.
- Agyrázkódása volt, úgy látom nem is kicsi. Szerencsére törés nincs. Tegnap este hozták be. Megbotlott, elesett, és egy utcai padba bevágta a fejét. Emlékszik valamire?
- Most, hogy mondja, talán – mondta a férfi bizonytalanul.
- Még egy pár napig itt tartjuk. Napról napra jobban lesz. Hatalmas szerencséje volt. Köszönje annak az embernek, aki megpróbálta elkapni, mert úgy vágódott el, mint a zsák. Ha az a férfi nem fékezi le az esését, ahogy maga után nyúlt, biztos széttörte volna a koponyáját.
Majd délután fogadhat látogatót is, egy rövid időre. A feleségével már beszéltem.
- Köszönöm doktor úr!
Pár órával később a férfit meglátogatta a felesége. Nagyon aggódóan nézett a fiatal asszonyka. Tördelte a kezeit, pedig a főorvos megnyugtatta, hogy semmi baj nem lesz, a szombatot már otthon töltheti a férjével, ha nem lép fel addig semmilyen komplikáció. Most itt ül az ágy szélén és hüppög.
- Te Szabolcs! Hát mér’ nem tudtál a lábad elé nézni? A frászt hozod rám. A gyerekeket nem hozhattam be. Már nagyon hiányzol nekik. Mindegy! Csak gyógyulj meg, de gyorsan!
- Te, Erika! Egy csomó mindent mondott az orvos a viziten. De nekem nem rémlik semmi, hogy mi is történt velem valójában?
- Jöttél haza tegnap este a zeneiskolából, mert ütőórákat adtál, erre csak emlékszel?
- Persze, és…
- Jöttél már az autódhoz. Oldalt a kisbolt előtt állt a kocsid. Átvágtál a parkon és már odaértél volna ki a kocsihoz. Elmentél egy pad mellett. Tudod, ahol azok az alkoholisták, meg hajléktalanok szoktak ülni estefelé, hogy még az éj leszállta előtt teleigyák magukat. Te gondolom rájuk sem néztél, csak elhaladtál előttük sietve, hogy megkerüld őket, mert az autóhoz épp a padjuk mögötti füves részen kellett átmenj. Aztán megbotlottál és fejjel nekiestél a padnak. Az egyik, egy öreg, borostás cigány ember, amelyik mindig ott ücsörög, megpróbált elkapni… de hát nem sikerült neki. Le volt lassulva a szesztől, meg hát… le van az már lassulva, vagy húsz éve. Mindegy! Annyi sikerült neki, ahogy utánad kapott, hogy nem teljes erőből verted a fejed a pad öntöttvas korlátjába.
- Erre már nem emlékszem. Szokott ott ülni egy társaság, de…
- Akkor az öreg áttámolygott a lottózóba. Nem ment be, mert még nem ment be oda soha, csak bekiáltott, hogy hívjanak mentőt, mert egy fiatalembert baleset ért a parkban. Ezzel hazadülöngélt. De tényleg nem emlékszel semmire?
- Sok minden rémlik, de az arcok egyelőre hiányoznak.
***
Eltelt két hét azóta, hogy Szabolcs hazakerült a kórházból. Egyre ritkábban fájt a feje, akkor viszont élesen és fájdalmasan lüktetett. Az arca sem volt már olyan ijesztő. Szeme körül a véraláfutások szépen felszívódtak, ajkai megteltek vérrel, a cserepesség megszűnt. Arcának bal oldalán az állkapocs, pofa és halántéktáji csontok érintésre még fájtak. Utcára nem kívánkozott, nem is mutatkozott sehol, leszámítva a körzeti orvosnál tett kétszeri vizitet.
Egyik reggel csörgött a mobilja. A munkahelyéről hívták. A Magyar Honvédség Központi Zenekarának dobosaként dolgozott Budapesten. Ő volt az egyik, a 8 dobos közül. Persze igazából ütősöknek nevezték őket hivatalosan, mert a nagydoboson, és pergődobosokon kívül volt még a cintányéros, meg a triangulumos is. Kasztok. Kis kasztok a zenekaron belül. Fafúvósok, rézfúvósok, ütősök. Volt egy barátja a rezesek között – így hívták az ütősök egymás között a rézfúvósokat-, a Kondor Gergely. Ez a Gergely nyílt gondolkodású, rendes kolléga volt, vele egykorú, nem olyan, mint az a sok felvágós öreg tubás, pozanos, trombitás meg kürtös. Próbálgatott minden stílust, jazzt, komolyt, meg mulatóst, és különféle hangszereket is.
- Szia, Szabi! Hogy vagy, öreg? – szólt a telefonba.
- Szevasz, Gergely! Voltam már jobb formában is. Mi a helyzet?
- Figyelj, Szabi! Kaptam egy felkérést. Tudod, gyakorlok egy ideje a Didgeridoon.
- Már azon is? – vágott közbe Szabi, próbált humorosnak hallatszani Szabolcs a telefonban.
- Igen, de figyelj. Három hét múlva lesz az idei Fricsay ünnepség a Nemzeti Múzeumban. A karnagyunk megkeresett, hogy vagy 6-7 zenekarból összevont nagyzenekar lesz, ahová mi nem kellünk, de lenne egy lehetőség, egy meglepi műsorszám. Hallották, hogy próbálkozok ezzel a gyökérdudával, hát megkérdezték tudnék-e valami színvonalasat összehozni. Én meg mondtam, hogy egy ütőssel megpróbálnám. Terád gondoltam. De, le kell adni a fellépők névsorát, úgyhogy válaszolnod kell. Vállalod, vagy keressek mást?
- Hát persze, hogy vállalom! Tudod, hogy imádom a didzseridu hangját. Összeszedem magam addig.
- Oké! A részleteket később. Összedobunk pár jó ütemet, én meg rádudálok. Lehetne benne egy kis válaszolgatós is. 5-6 perc lesz az egész, nem több.
- Jó, ezt megbeszélgettük. Addig beütöm magam én is. Majd jelentkezz, Gergely!
- Oks! De ezúttal ne a fejed üsd be! – mondta nevetve és megszakította a beszélgetést.
A telefonhívástól egészen feldobódott. Végre valami. Végre egy irány. Végre itt a feladat, amihez felépítheti újjászületett új-önmagát. Mióta hazajött a kórházból sokat gondolkodott. Az alkoholista öregember, akit ő természetesen ismert látásból, akit ő megvetett, és olyan távol került el, mint egy leprást, nos ez az öregember, megmentette az életét. Gondolkodott, hogy megkeresi, ha jobban lesz, de hát mit is mondjon neki? Azt, hogy köszönöm, és rázza meg a kérges, koszos, hugyos, kukába turkáló kezét, és közben nézzen a kocsonyás, vizenyős szemébe, hálálkodva? Vajon emlékszik-e még rá? Emlékszik-e még bármire az a férfi? Mindegy! Nem nagyon van más választása. A jólneveltsége és a becsület azt kívánta, hogy ezt tegye. Mindenképpen megkeresi, csak legyen egy kicsit jobban.
***
A város XVIII. századi központját módos gazdák udvarházai vették körül. A kövekből és téglából épített, habarccsal vakolt, magas kőfalakkal védett erődszerű portákra, nagy ívelt kőboltozatú kapunyílásokat építettek, melyekbe aztán vastag padlókból ácsolt díszes ajtószárnyakat rögzítettek. A szélességük olyan volt, hogy egy szekér kényelmesen áthaladhasson rajtuk. A takaros porták zárt udvarából volt megközelíthető a gazda háza. Ezen túlmenően jobbról-balról műhelyek, gazdasági épületek, cselédlakok nyíltak a közös udvarra. A XX. század második felére az ilyen porták már megszűntek eredeti funkciójukban működni. Államosították őket, vagy gazdájuk hagyta fel a korábbról megörökölt udvarházakat. A műhelyek cselédlakok, mind apró bérlakásokká alakultak, melyeket a tanács szociálisan rászorultaknak juttatott. A XXI. századra egyes udvarházakat visszavásároltak és felújítottak, másokba boltok, gazdasági társaságok, vagy ügyvédi irodák települtek. Maradt azonban néhány, természetesen a központtól távolabb esők, amelyekben a nyomor miatt ideszorult családok laktak.
Egy ilyen kis udvarház apró, lepusztult lakrészében élt feleségével Solt Ignác. Már régen rokkantnyugdíjas lett, egy agyvérzést követően. Előtte a helyi téesznél dolgozott, mint karbantartó, mindenhez értő, de szakmával nem rendelkező segédmunkás. Aztán jött a rendszerváltás. Egyre nehezebben ment a téesznek. Nem tudtak fizetni az embereknek. Hát elkezdték a dolgozókat elbocsájtani. Először a munkakerülőket, a piásokat, az elkésőket, aztán a betegeskedőket, majd a szakma nélküliek következtek. Így került sor Ignácra is. Innen már egyenes volt az út. Ivás, ténfergés, veszekedés, ivás, rosszullétek, veszekedés, ivás, agyvérzés. A kórházból hazakerülvén valahogy még sikerült felállnia, de már csak a betegségből, az élet egyéb területén nem. Az alkoholbetegség fokozatosan elhatalmasodott rajta. Először még volt pénze, hogy bejárjon a borozóba, de aztán már a kisfröccs is drága lett. Maradt az élvezhetetlen kannás lőre, amit szalmából erjesztenek és tablettával aromáznak be. Ez aztán megfelelő mennyiségben estére megtette a hatását. Már vagy tíz éve nem történt vele semmi. Teste szivacsként működött. Tudattalan szivacsként. Teleszívta magát, majd kezdett kiszáradni és újra teleszívta magát.
Hol volt már a gyönyörű gyermekkor. Apja muzsikus cigány volt. Csodálatosan klarinétozott. Akkor még meg lehetett élni a zenéből. Minden nap délután négykor felvette a fekete öltönyt, meg a fehér, keményített galléros inget, puha ronggyal letörölte a fekete lakkcipőt, és elment a Gyémántba zenélni. Hétvégén meg már délelőtt 11-kor. Aztán, ha időnként nem volt éttermi muzsikálás, lagzikba járt. Ha a városban játszott, Ignác mindig arra kujtorgott, és az utcáról hallgatta, ahogy az apja játszik. Olyan büszke volt akkor, és felhőtlenül boldog. Azonban az igazi szép emlékek mégsem ezek voltak a számára, hanem amikor az apja leült a konyhában a hokedlira, elővette a klarinétot és muzsikált nekik. Egyszer még az is megtörtént, hogy a térdére ültette és megengedte, hogy belefújjon a hangszerbe. Ezeken a napokon együtt volt a család. A gyerekek a piros-szürke kockás kövön játszottak az apjuk lábánál. Az anyjuk pedig, ahogy a sparhelt mellett a paprikás krumplit kevergette, a válla fölött a férjére időnként visszanézve énekelte, hogy Hej, Rigó, Rigó, te sárga csikó, Hát elittuk a zab árát…
Két nappal a telefonbeszélgetés után Szabolcs elhatározta, hogy megkeresi az öregembert, hogy megköszönje neki a segítséget. Először elment a lottózóba. Nagy örömmel fogadták.
- Hát jobban van? De örülünk! Mi hívtuk a mentőt.
- Szeretném megköszönni, amit értem tettek – mondta az ütőtanár.
- Nem mondjuk, hogy szívesen, mert reméljük, nem kerül sor rá többet, meg aztán a Náci, a Solt, az a piás a parkból, az jött ide szólni.
- Hol találom? Szeretném neki is megköszönni.
- Itt lakik a 18-ban, abban a lepusztult udvarházban, annak valamelyik putrijában. Ha akarja, menjen oda. De lehet, hogy nincs otthon. Egyébként minden este 5 felé idetotyog a padhoz a kétliteres flaskájával és iszogat, hol egyedül, hol másokkal. Jobban jár, ha itt keresi, később.
Addig még volt egy óra. Szabi elsétált a 18-as számmal jelzett udvarház felé. Pont kilépett rajta Solt. Micsoda szerencse! Az öreg felnézett. Természetesen megismerte a felé tartó fiatalembert. Zavart pillantást vetett rá, majd hirtelen irányt váltott, és elindult az út másik oldalára.
- Várjon, bácsi! – kiáltotta Szabi – ne fusson el! Magához jöttem! –ezzel átvágott az úton és egyenesen Solthoz sietett. – Nem ismer meg? Engem mentett meg három hete a parkban.
- És? Mit akar még?
- Csak szeretném megköszönni!
- Nem kell!
- De azért mégis!
- Vegyen egy flaska bort és el van intézve.
- Én többet szeretnék adni.
- Az elég lesz.
A fiú adott 400 forintot a férfinak, aki vett egy flaska bort a közeli itallerakatban.
II.
Már napok óta kutakodott a you tube-on. Didgeridoosok játékát hallgatta. Megismerte a mestereket. Darryl Dikarrnga, aki a Daly River vidékéről származott, és bambuszból készítette dudáit a 1930-50 közötti időszakban. Aztán ott volt Djalu Gurruwiwi mester, a fia Larry Winiwini, aki az eukapiltusz gyökeréből készítették hangszerüket. Észak-keleten yirdaki, máshol yidaki a hangszer neve. Már vannak modern sztárok is, mint Jeremy Donovan. vagy Jono Callow, aki didgeridoo mellett az afrikai rokonhangszer, a djembe, vagy a közép-keletről származó darabukkán is játszik.
Mivel Szabi precíz ember volt – végtére a katona zenész is katona-, utánajárt a dudának a Wikipédiában is. Megtudta, hogy a termeszek által kivájt eukaliptuszból készítik. Keskenyebb végén fújják meg. a befúvó rést, amit méhviasszal a játékos a szájához formál. Hasonlóan kell játszani rajta, mint a trombitán. A termeszek által kivájt gyökér belső fala egyenetlen felületű. Emiatti képződő felhangok adják meg az egyedi hangzást. A megszólaltatáshoz nagyon kevés levegő is elég, ezért hosszú ideig lehet rajta játszani. A játékidő megnövelhető – akár több óra hosszúságura is, ha a játékos elsajátítja a körlégzés technikáját. A zenélésben rejlő játékosságot több féle képen is elérhetjük, például az ajkak feszességének, a befúvás erősségének, a szájüreg belső térfogatának váltóztatásával, akár a dorombnál. Rekeszizomlökésekkel, és gyomorból, vagy torokból indított énekléssel tovább színesíthetjük az előadást.
- Értem már Gergely miért érdeklődik a hangszer után, és kezdem érteni azt is, hogy miért engedik be erre a tradicionális és rangos rendezvényre ezt a hangszert! Itt van a besorolása is: aerofon → fúvós → tölcséres fúvókájú, vagyis rokona a trombitának, a fakürtnek és a dorombnak!
Épp abban a pillanatban, amikor Szabolcs a felismerését tette, felesége lépett be hozzá a szobába. Egy sárga, vastag borítékot tartott a kezében.
- A Gergely küldte! – mondta és kiment.
A borítékban egy átmásolt cd-t talált: David Hudson – Didgeralia Rythms With Percussion And Didgeridoo. Mellette egy rövid üzenet: kb. erre gondoltam. Ezt hallgasd! A ritmusképleteket msn-ben letárgyaljuk. Így is történt. Ahogy közeledett az előadás napja, Szabiban a darab már összeállt közös próba nélkül is.
***
Amióta találkozott Ignáccal, nem tudta kiverni a fejéből az öreget. Tényleg 400 forinttal, vagy egy flaska lőrével letudható az, hogy megmentette valaki az életét. Nem, ennyivel nem lehet megúszni! Nem tisztességes! Mit tehetne még? A napokban feladott egy lottószelvényt. Érthető, hogy ismét szóba került az esete, meg hát rákérdeztek, hogy találkozott-e Ignáccal. Aztán ott hallotta, hogy milyen híres volt ennek az Nácinak az apja. Nagyon jó klarinétos volt. Ismerték járásszerte. Kár, hogy meghalt. Korán. Ha lett volna rá idő, meg főleg pénz, az Ignácot kitaníttatni, biztos ez is jó zenész lett volna. Aki muzsikás cigány családból származik, annak benne van a véribe. Így mondták.
- Ez a megoldás a zene! – ugrott be hirtelen neki. - Ennek a vérében van a zene. Nálunk is vannak klarinétosok. Lehet, azóta nem is hallgatott zenét, amióta az apja meghalt. Ha el tudnám csalni egy koncertre… Az lenne az igazi hála, részemről. Nézzük! Mikor is lehetne. Mi lenne, ha erre a múzeumi koncertre elvinném. A jövő héten lesz.
Egészen felvillanyozódott a gondolattól. Idealistaként gondolkozott. Nem vette figyelembe, hogy egy masszív alkoholistával tervez programot. Szinte azonnal meg akarta keresni. Bár még csak kora délután volt, de kisétált a parkba. Az öreg már ott ült a padon. Szabolcsnak feltűnt, hogy nem ittas.
- Jó napot, Ignác bátyám! Pont magát keresem. Leülök, ha nem baj – kezdte barátságosan Szabi. Az öreg csak hallgatott és maga elé meredt. A dobtanár folytatta. – Tudja, én zenét tanítok, itt a park túlsó felén, a zeneiskolában. Úgy hallottam, hogy a maga apja meg híres klarinétos volt?
- Hát ismeri? – Kapta fel a fejét az öreg.
- Nem ismerem! Túl fiatal vagyok ahhoz. Úgy tudom már rég meghalt. De itt a környéken sokan ismerték és még ma is emlegetik.
- Ugyan már! Dehogy is! – legyintett lemondóan.
- Nem mondanám, ha nem így lenne. Nekem például a lottózóban mesélték, ahová maga segítségért ment, amikor megmentett.
- Én nem csináltam mást csak szóltam, hogy …
- Mindegy! Megmentett. Mindenki így meséli, ez már tény. Mint ahogy az is, hogy az apja milyen jó zenész volt. A Gyémántban még mindig emlegetik! - lódította Szabolcs.
- Idefigyeljen maga! Hagyjon engem békén! Amióta megmentettem, amióta megláttam magát, valahogy összezavarodott bennem minden. Már az ital sem jó. Nem tudom magam letompítani. Jönnek fel az emlékek! Érti? Az emlékek, amit olyan szívósan próbáltam kiölni magamból, mert ebben a világban már csak ilyen bódultan jó nekem. De most jön itt az apámmal. Mit gondol? Ha engem néz felülről, teszik neki, amit lát? Tudom, hogy nem! Ezért nem akarom tudni! Ezért akarok mindig részeg lenni.
- Figyeljen, Náci bácsi! Én tudok egy megoldást. A maga apja azt szerette volna, ha maga is klarinétos lesz, hiszen a muzsikus cigányoknál így szokás. De hát korán meghalt és nem volt pénz. Magából már nem lesz zenész, ez igaz. De, hogy a zene szeretetét is meg kellene tagadnia? Szegények is szerethetik a zenét! Még a piások is szerethetik a zenét. Én megpróbálnám a maga helyében, hogy valami örömöt visszaadjak az apámnak. Valami apró kis boldogságot, hiszen amíg ő élt, mindig boldogságot nyújtott magának.
- Én már öreg vagyok! Elromlott minden. Nem tehetek semmit.
- De igen! – szólalt meg az ütőtanár ellentmondást nem tűrő hangon. – Igenis tehet. Ezért vagyok itt. Pár nap múlva lesz egy koncert, amin én is fellépek. Ráadásul lesznek klarinétosok is. Jöjjön el velem! Tudom nincs ruhája, és nincs pénze utazni sem. Az apámat olyan korán veszítettem el, mint maga. Szívesen odaadom az öltönyét. A helyszínre pedig magam viszem az autómmal, és vissza. Ez biztosan tetszik majd az apjának odafenn, és én is végre úgy érezhetem majd, hogy nem vagyok az adósa. Na, eljön?
Ebben a pillanatban a földkerekségen nem lett volna egyetlen ember sem, aki arra fogad, hogy Solt Ignác masszív alkoholista, aki 10 éve nem tartózkodott távolabb a lakhelyétől, mint 500 méter, igent mond. És igent mondott!
III.
Az est konferansziéja a szónoki emelvényhez lépett. A kezében összerendezett fehér papírlapok, hosszabb beszéd elhangzására engedték következtetni a fegyelmezett hallgatóságot.
- Ez után a rövid, de pompás induló után, melyet a Magyar Honvédség Központi Zenekara adott elő, szeretnék néhány mondatot szólni egyesületünkről, és annak névadójáról. A Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület azzal a határozott céllal jött létre, hogy fenntartsa és ápolja a magyar katonazenei hagyományokat. Őrizze a katonazene klasszikusainak emlékét, egységesítse azt a kulturális és szellemi örökséget, hagyományt, amely a műfaj sok száz éves történetében létrejött. Kutassa és dokumentálja a hazájukat zenével szolgáló nagyszerű hazafiaknak, katonáknak életét és hagyatékát.
A szervezetünk, a Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület – mondta hangját megemelve, mintegy hallgatóságának figyelmét ráirányítva arra, hogy a névismétlés nem szónoki hiba-, melynek megálmodója és életre hívója a Magyar Honvédség Központi Zenekarának tagsága volt. 8 évvel ezelőtt, 2000 augusztusában a szervezést felvállaló ad hoc bizottság, összehívta az első közgyűlést. Innen datálhatjuk magunkat. Az egyesület tagsága aktív-, és már nyugállományú katonazenészekből áll.
- Tevékenységünk három fő területre koncentrál:
Egy:– mutatta bal kezének hüvelyujjával, mondanivalója fontosságát alátámasztandó- Tudományos tevékenység. Ennek keretében kutatjuk és ápoljuk elődeink, példaképeink zenei munkásságát, alkotói tevékenységét.
Kettő – most hüvelykujja mellé a mutatót is kinyitotta, amit ezzel egy időben jobb kéz mutatóujjával, kezeit kissé megemelve látványosan hátranyomott-, kettő – ismételte -, művészeti tevékenység, kiállítások, koncertek szervezése, elődeink szerzeményeinek, darabjainak koncerteken történő népszerűsítése … Itt jegyzem meg, hogy az ünnepségünk elején elhangzott Magyar vér induló is egyesületünk névadójának remek darabja.
Három – nyitotta az előző kettő mellé a középső ujjat is-, képviseleti tevékenység, melynek során a nyugállományba vonult katonazenész-kollégákkal tartjuk a kapcsolatot és bevonjuk őket egyesületi életünkbe. Felvállaljuk képviseletüket, valamint nyugdíjas rendezvényeket szervezünk számukra – most rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta:
- Az elődöknek kijáró feltétlen tisztelet jegyében egyesületünk 2002-ben emléktáblát állított a hazát szolgáló, de már elhunyt katonazenészek emlékére, a Budai Vár Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának díszudvarán, és azt minden évben megkoszorúzzuk. Továbbá a katonai zenésztársadalom jeles képviselőinek, mint névadónk id. Fricsay Richárd, vagy például id. Lehár Ferenc sírhelyét a Nemzeti Sírkertben egész évben gondozzuk, róluk megemlékezünk. Munkásságukból időszaki kiállításokat rendezünk.
A katonazenei népszerűsítése céljából 2006-tól évenként megjelentetjük a Hangász című katonazenei szaklapot, amelyből idén már a harmadik szám jelent meg. Az este folyamán még visszatérünk idősebb Fricsay Richárd munkásságára. Addig is, e rövid bemutatkozás után hallgassunk meg a Brass Dance Band előadásában néhány indulót, sorrendben:
Egressy Béni: Klapka induló,
Ruszinkó Nándor: Honvéd ejtőernyős induló,
Fricsay Richárd: Pipiros induló,
Lehár Ferenc: Hunyadi induló,
Alfred Bösendorfer: Kis Magyar Rapszódia,
Lehár Ferenc: Losonci induló,
Müller: Kossuth induló,
Figedy: Magyar lovassági induló.
Az aulában, félkörben elhelyezett széksorokat hiánytalanul megtöltő közönség ütemes, kitartó tapssal köszönte meg a konferanszié szavait. Ez alatt a zenekar tagjai elfoglalták helyüket, a karmester, széles mozdulatokkal felállította a zenekart, majd a hallgatóság felé fordult és teátrálisan meghajolt. Erre újabb, most már rövid idejű taps hallatszott, majd az együttes belekezdett a koncertbe.
Solt Ignác a leghátsó sorban ült, annak is a bal szélén. Jól látszott onnan is minden, és egyébként is a hangok voltak a fontosak, a rezek, nádnyelvek, cinek és bőrök hangjai, amelyek körbeszaladtak a Nemzeti Múzeum díszbe öltöztetett csarnokának falain. A hangzás nem volt olyan tökéletes, mintha a Nemzeti Hangversenyteremben lennének, de hát az érzés, az illusztris környezet, az előkelő, ünneplőbe öltözött emberek, mind feledtették a hangzásbeli hiányosságokat. Az öltöny, amit ettől a furcsa fiútól kapott, aki ahelyett, hogy megvetette volna, elhozta ide, szóval az öltöny kicsit nagy volt rá, de nagyon kényelmes. Sötétszürke, amilyet az apja viselt, amikor gyerekkorába minden nap délután felöltözött, és elment a Fekete Gyémántba klarinétozni a cigánybandával. Most újra eszébe jutott, mennyire szerette, amikor otthon gyakorolt. Mellé ült a földre, törökülésbe. Lehunyta a szemét, és a lelkét át-meg átjárták, simogatták a dallamok, akár a tavaszi madárdal. Látta a kisfiút, önnön apró, boldog múltbéli állapotában, ahogy az ülésben elfáradva, apa lábát átölelve, homlokát a combjához szorítja, és úgy andalog a klarinét hangjára. Legördült egy könnycsepp az arcán. Már nem a katonai indulókat hallgatta, amelyek jöttek sorban egymás után, akár egy sereg, hanem az apja klarinétzenéjét. Sírt már teljes szívéből. Könnyei befelé hulltak, áztatva, kiégett, letompult lelkének maradványait, mint ahogy az eső áztatja az elhasznált, kidobott, cafatosra szakadt szivacsdarabot.
Gondolataiból hangos taps térítette vissza a jelenbe. A konferanszié következett újra.
- A nagyszerű muzsika után engedjék meg. hogy felidézzem névadónk pályájának néhány fontos mozzanatát.
A szónok a papírjaiba nézett. A hallgatóság lelkesen figyelt. Látszott rajtuk, hogy élvezik az estét. Azt kapják, amit vártak.
- Nézzék meg Tisztelt Hölgyeim és Uraim idősebb Fricsay Richárd alezredesnek, zeneügyi igazgatónak, a magyar katonazene emblematikus alakjának mellképét! –mutatott a zenekari pódium mellett állványon kiállított nagyméretű fotó reprodukcióra. Határozottság, keménység, fegyelem, eltökélt hazaszeretet. Ezeket olvasom én le erről a képről. Azt hiszem, akik ezen a csodálatos, felemelő helyszínen, a Magyar Nemzeti Múzeum aulájában tartózkodunk most, ebben mindannyian egyetértünk. Idősebb Fricsay Richárd életműve napjainkig hatással van a katonazenekarokra, azok helyének és szerepének megítélésében a honvédségben. Egyesületünk névadója 1867-ben, a kiegyezés évében született a morvaországi Kremsier-ben. Alapiskoláinak elvégzése után zeneszerzői és karmesteri képesítését Olmützben szerezte meg, majd zenetanári diplomát kapott hegedű, zongora és orgona szakon. Zenenövendék volt a császári és királyi 100. gyalogezred zenekarában. Pályája egyenesen szárnyalt, akár a monarchia ezekben az időkben.
A millenniumi ünnepségek idején családjával Székesfehérvárra költözött, ahol katonai kötelezettségeit teljesítette. Parancsnokai hamar felismerték zenei és vezetői képességeit, ezért a székesfehérvári katonazenekar felállítását bízták rá. Karmesterként és zenekarvezetőként egy év múlva sikeres bemutatkozó koncertet adott.
Később létrehozta a városi a zeneiskolát, és a dalárdát. Zenekarával bekoncertezte a Dunántúl szinte minden városát, és mindenhol nagy sikert aratott, inspirálva ezzel a városi fúvószenekarok szervezését, mindenfelé.
Ezután rövid ideig Nagyváradon teljesített zenekari megbízást, majd a fővárosban tevékenykedett. Idővel hatalmas hírt szerzett budapesti zenekarával. Az első világháború alatt a királyi udvar előtt adott koncertet Münchenben, majd egy Bayreuth- i koncerten a zenekar fellépett Siegfried Wagner és családja tiszteletére. Ez volt az első eset, hogy magyar karmester adott koncertet ebben a zenei szentélyben. A bajor király katonai érdemkereszttel is kitüntette, Mehmed szultántól pedig személyesen vehette át a Medjidie Rend és az Oszmán rend kitüntetését. Az idők folyamán még számos külföldi és hazai kitüntetésben részesült.
A Tanácsköztársaság idején bujkálásra kényszerült. Amikor Horthy 1919-ben bevonult Budapestre, Fricsay és zenekara is velük tartott. Ebben az időben megszervezte a Királyi Honvédség zenei életét.
A frissen beindított Magyar Rádió és a Magyar Filmgyár további lehetőségeket nyitott meg számára. Zenekarával több, mint ezer rádió koncertet adott, és sok hanglemezt is készített. A filmgyár produkcióiban is katonazenekarok szolgáltatták a zenét.
1934-ben vonult nyugdíjba. A Rádióban 1944. április 3.-án lépett fel utoljára a Budapesti Koncertzenekart vezényelve. Az utolsó műsorszám alatt többször megszólaltak a szirénák. A háború elérte Budapestet. A harcok, a megszállás okozta feszültséget már nem már volt képes elviselni. 1945. március 16.-án elhunyt. Isten nyugosztalja! – hajtotta le a fejét.
…és most – folytatva érezhető meghatottsággal a hangjában – hallgassuk meg a Tatai Helyőrségi Zenekar előadásában Ludwig van Beethoven Egmont – nyitányát.
A zene taktusaira ismét felrezzent gondolataiból Ignác. A neves karmester életrajzából szinte semmit sem hallott, ellágyulva, saját gyermekkori emlékeiben elmerülve lebegett a sok nyugalmazott ezredes, meg tiszteletből meghívott özvegy, hozzátartozók, és megszeppent fiatal katonazenészek között. Most könnyű volt minden, vanília illatú, akár a vattacukor, amit az apjától kapott, ha néha kisétáltak a városi parkba. Olyan foszlós, és illékony volt az őt körülvevő világ, mintha az elmúlt 40 év meg sem történt volna.
- Most megint a tapsra eszmélt. Próbált visszatérni az őt körülvevő valós közegbe, de nem szerette volna, ha végetér az álom. Az első álom, ami jól esett neki oly rég óta. A konferanszié most újra magához ragadta a kezdeményezést.
- Kedves Közönségünk. Hamarosan elérünk koncertünk fénypontjához. A Magyar Honvédség Központi Zenekarából, a Budapest Helyőrségi Zenekarból, a Tatai Helyőrségi Zenekarából, a Szentendre Kiképzőbázis Zenekarából, a Vám- és Pénzügyőrség Zenekarából, valamint a Központi Tűzoltó Zenekarból és a Budapesti Készenléti Rendőrzenekar tagjaiból – még felsorolni is szédületes-, álló nagyzenekar előadja nekünk mintegy félórás programját. Előtte azonban egy meglepetés műsorszám következik. Két tehetséges fiatal katonazenész Kondor Gergely és Tunyogi Szabolcs adja elő különleges produkcióját. E két tehetséges katonazenész kedveli a különleges hangszereket, a zenei kísérletezést, az improvizációkat. Mindamellett, katonazenekaruk hasznos tagjai. Kondor Gergely az ausztrál őslakosok gyökérdudáját, a didzseridut szólaltatja meg, míg Tunyogi dobbal, és ütős hangszerekkel kíséri. Produkciójuk címe: Fantázia didgeridoora és ütősökre. Jó szórakozást!
Ignác még mindig gondolatai ingoványos szövetén lépkedett. Nem hallotta, ahogy bekonferálták a meglepetés-produkciót, pedig hát ezért volt itt. Hirtelen erős zajra rezzent fel. Szabolcs egy középerős ütést mért a rézgongra, majd zizegés hangok hallatszottak, melyeket fémshaker, és maracas tojás ütemes rázásával ért el. A hangulat és a hangok új, zaklatottabb érzést fejeztek ki, amikor a bolyhos végű ütőivel halkan pörgetett a kongákon, előkészítve a hallgatóságot a változásra, a duda közeledő belépőjére.
Ignác szeméről felszállt a pára, melyet apja, a klarinétos emlékének felidézése idézett elő. majd két erősebb gongütés, gyorsuló konga és bongó pörgetés után, a duplán rázott fémséker hangja már teljesen visszazökkentette, valós világába. A gyors nyolcadokkal megvert cinek, és a lábcin szaggatott ütemű használatával egy időben elindult a didgeridoo csövéből szétáradó zengő-bongó, a hallgatóság számára teljesen idegen hangfüzér. Először csak, mint egy elhaló hajóduda emlékét élesztette bennük, aztán a búgás rendszeres, ütemes, és folyamatos lett. Az ütős a konga, és a lábcin zaklatott, ütemeket játszott a gyökérduda alá. A zenélés ekkor átment afféle válaszolgatós játékba. Az improvizációt a fúvós játékos bal kezének mozdulataival vezényelte, melyben csörgőhangot szolgáltató maracast fogott. A darabnak ebben a részében, tulajdonképpen a csúcsponton, a didgeridoos gyomorból képzett hangokat eresztett levegő kíséretében az eukaliptusz csőbe, így a kiáramló zöngés hangokat, torz rikoltozásokkal színesítette. Az egész előadás az ausztrál bennszülöttek képi világát élesztette a hallgatókban. Az egyre felgyorsuló ütemet az ütős egy hangos csattanást előidéző eszköz – vibraslep - megszólaltatásával zárta le. A rövid egy-két másodperces csend után újraindult a zene, de most már mintegy fél perc alatt az elviselhetetlenségig felgyorsult, hogy aztán a csúcson, egy végső gongütéssel elvágják azt a képzeletbeli fonalat, amely a közönséget ehhez a mesés álomvilághoz kötötte, hogy hirtelen és megváltoztathatatlanul visszazökkenjenek, a rezek és az egyenruhák, indulók és valcerek kottafüzetekben szabályozott világába.
Kitörő elismerés fogadta a művészeket. A fiatalabb hallgatók még egy-két bátortalanabb füttyöt is elengedtek, a vastaps azonban határtalan volt. A fiúk szerényen, zavartan mosolyogva fogadták az idős tisztek gratuláló pillantásait. Némi zajjal járt, míg az előre bejelentett nagy létszámú zenekar elfoglalta helyét. Az izgatott duruzsolás, székek tologatása, halk hangszerbefújások, finom krémes hangulatúvá váltóztatták a múzeum aulájának egyébként rideg, visszhangos légterét.
Solt Ignác ebből már nem hallott semmit. Úgy állt fel és hagyta ott a helyét, hogy nem vette észre senki. Talán még ő maga sem tudta. Bennragadt az idilli gyerekvilág klarinéthangulatú miliőjébe, amit már oly rég óta keresett. Ment, csak ment az utcákon, a kissé nagy, szürke kölcsönöltönyben. Időnként találomra átvágott az úton, csak úgy keresztbe, nem nézve sem autót, se villamost. Lebegett egy másik dimenzióban, a visszatért, gyönyörű gyermekkorban.
A hatalmas ütés, amely akkor érte, amikor egy villamos elütötte, nem érte a testében. Lelke már az egekben repült, gyönyörű klarinéthangok szárnyán. Fenn volt, egész magasan a felhők fölött, ahol a városnak csak két fele van, amit egy ezüstösen csillogó fonál szel ketté.
Szombatra a meteorológia, a nyár legmelegebb napját jósolta. Akár 40 fokot is! Ilyenkor mindig kimegyek az erdőbe. Lehetőleg bükköst választok.
Az 50 éves és annál idősebb bükkök alatt a hőmérséklet 10 fokkal alacsonyabb, mint egy erdei tisztáson.
A bükkök olyanok akár egy esernyő. Növekedésük folyamán levetik ágaikat és csak ernyőszerű lombozatot növesztenek. Így egy sűrű bükkös olyan, akár egy napernyőhálózat.
Aljnövényzet sincs alatta. Tisztán járható.
Ennek a napfogónak az a szerepe, hogy 30 méter magasan tartja vissza a hőt és az UV sugárzást is.
Ezért talajszinten 10 fokkal hidegebb van.
Ezért hát, a meleg elől a Gerecsében található Öreg-Kovács hegy bükkösébe menekültem, ami egyébként egyik kedvenc hegyem és igazi előnye, hogy 20 perc autózással elérhető.
A bizarr nevű víznyelőbarlang - Benzinkútbarlang
Egy másik víznyelő, amely denevérek otthona, a Szerelem-lyuk nevű barlang
Az Öreg-Kovács a hatalmas bükkök, vén tölgyek, denevérek által lakott víznyelő barlangok otthona. Sok szarvas, őz, vaddisznó, muflon, róka, nyest, vadnyúl él itt.
Napsütötte ösvényein a legfantasztikusabb szárny mintázatú lepkék táncolnak.
Északi része járhatatlan dzsugel, sziklák, marokkószerűen összedőlt fák, ágakadályok, csalánosok, óriási pókhálórendszerek, taplógombák és megannyi természeti látványosság otthona.
Több forrás is fakadt itt annak idején, mára csak a Hideg forrás maradt, ami csodálkozásomra a hosszú höhullámnak köszönhetően időlegesen kiszáradt. Vértestolna felé hatalmas, szédítő sziklameredélyekről lehet ránézni a Vértestolnára.
Adóantennák az Öreg-Kovács tetején
Az árpád-kori Szent -Péter kápolna helyreállított alapja
1943. január másodikán itt csapódott a hegynek egy JU 52-es teherszállító repülőgép, tanuló repülés közben
Van itt két óriási adótorony, árpád kori templomrom, második világháborús repülőgép katasztrófa helyszínén állított kőkereszt és még sok-sok látnivaló.
Ez a gyönyörű holtfa a piros sáv és a Szent-Jakab út jelzések mentén található
Különleges, tövében meghasadt fa. Belülről már teljesen el van korhadva
Kilátás a Gorbára
Több turista jelzés is átvisz rajta, de szerencsére a legjobb helyek közelében nincs egy sem.
A megkövezés ókori eredetű kivégzési mód. Az Ó- és Újszövetség szövegeiben is többször is említik. Az ősi zsidó államban is találkozunk vele, az akasztás mellett talán a leggyakrabban választott kivégzési mód volt. Az iszlám törvénykezés alapján ma is megengedett, ám ritkán alkalmazzák. Csak azokban az országokban elfogadott, ahol a törvénykezés alapja a Saría. Akkor foganatosítják, ha a cselekmény az egész társadalomra károsnak, veszélyesnek ítélt tett, ezért annak végrehajtását is a társadalom végzi.
Itt kis szünetet tartott az olvasásban. Melegedést érzett a homlokán és halántékai táján. Biztos a gyógyszerek hatása, próbálta megnyugtatni magát. Ivott egy korty vizet. Ettől mintha jobban lett volna. Újra olvasni kezdett.
A végrehajtás módja a következő. A halálraítéltet a kivégzések céljára alkalmas helyre szállítják. Minden nagyobb, vagy ősi településnek van ilyen, tágas tere, ahol sok ember elfér. A kivégzés több előkészületet is igényel. Az ítéletet kihirdetik, a településen és környékén, hogy minél többen okulhassanak a kivégzésből, illetve gyakorolhassák a jogukat a végrehajtásban. Előre kiássák a gödröt, amelytől kőhajításnyi távolságra körben kőkupacokat halmoznak fel.
Most újra szünetet kellett tartson. Már biztos volt benne, hogy bár állapota igen rossz, rosszullétének okozói az emlékek, amelyek a szöveg olvasása közben újra- és újra elöntötték.
Tudta, hogy így lesz, de akkor is tudnia kell, mit érezhet, hogyan szenvedhet az, akit kővel dobnak agyon. Megint ivott egy kortyot és tovább olvasta a könyvet.
A kövek mérete szabályozott. Tilos akkora köveket használni, amelyekkel rögtön halálos sérüléseket lehet okozni. Fontos, hogy a végrehajtás hosszabb ideig tartson és mindenki a bűnösre vethesse kövét, aki a végrehajtásban részt kíván venni. Ezért a kivégzéshez ökölnyi, vagy annál némileg kisebb kődarabokat használnak.
Most beugrott neki egy kép. Valamikor a ’80-as években látott egy tévéhíradót, amelyben, egy Iránban filmre vett halálra kövezés néhány pillanatát mutatták meg. A derékig beásott ember már ezer sebből vérzett és épp megemelte meztelen felsőtestét a porból, amikor egy meghatározhatatlan színű helyi viseletbe öltözött férfi a tömegből kiválva közelebb lépett és lendületből egy fél tégla nagyságú kővel homlokon találta. A szerencsétlen rögtön összeesett, élettelenül, de legalábbis ájultan nyúlt el a tér porában. Erre többen is a vér látványától, vagy a közelgő halál szagától, vagy kitudja milyen hévtől irányítva kiváltak a tömegből, és a már kezükben tartott szikladarabokkal kőzáport zúdítottak a tehetetlenül vergődő testre. Megmaradt benne ez a jelenetsor, pedig csupán 15-20 másodpercig tarthatott. Az agya valamely hátsó fészerében eltárolta a borzalmas képsorokat és most az olvasás közben ezek rázúdultak, az amúgy is összetört lelkére. Kiitta poharából a maradék, langyossá vált vizet és tovább olvasott.
Az elítéltet a kivégzőhelyre szállítják. Derékig, vagy nyakig beássák a földbe. A végrehajtás akár órákig is eltarthat, míg a „bűnös” az elszenvedett sérüléseibe bele nem hal.
Kirázta a hideg. Magára vette a fürdőköpenyét, és újra nekirugaszkodott.
A Saría, az út, a vízhez vezető út, az iszlámban használatos teológiailag elvont fogalom. Azokat az egymással harmóniában lévő törvényeket egyesíti, amelyeket Isten teremtett a világ megfelelő működéséhez. Lefordítva a hétköznapokra, meghatározza az emberek számára, hogy napjaik során mit és hogyan tegyenek, beleértve a vallásgyakorlást, tisztálkodást, táplálkozást, családot, és minden alapvető életviteli kérdést. Elvei szerint szigorú, de igazságos, és egyenlőséget biztosít.
Itt letette a könyvet. Elég volt ebből. Lehet, hogy igazságos, de ki dönti el azt, a végrehajtás, vagy a szemlélődés az a fokozat, amely egy ismeretlen ember megbüntetésekor felvállalandó cselekedet. Olvasott már a Tálió-elvről, amely erre megnyugtató választ ad, de csak annak, aki a Saría keretein belüli logikai összefüggésekben gondolkodik.
Ferenczy Károly
A „kődobálás” szóra a Google 70400 találatot adott neki 0,10 másodperc alatt, téma tehát volt bőven. Garázda fiatalok kövekkel dobálták meg, kedden késő este, egy székesfehérvári lakóház ablakait. A kövek életveszélyesen megsebesítettek egy kislányt; Három szurkolót megkéseltek, egy kapust pedig kővel megdobtak a kolumbiai labdarúgó-bajnokság hétvégi fordulójában; Egy izraeli katona lelőtt egy kődobáló palesztin férfit Ciszjordániában; Szomszédját kődarabbal megdobó nő öngyilkosságát akadályozták meg a makói rendőrök; Rendőrségi nyomozás indult Dél-Koreában egy kődobáló elefánt ügyében; Kődobáló polgárőröktől félnek a gyöngyöspatai romák; Egy fotón: Izraeli tank szemben a kődobáló palesztin fiúval.
De tovább keresett. Ferenczy Károly2 – Kődobálók, 1890, olaj-vászon, 119x149 cm, Magyar Nemzeti Galéria. Ez már érdekelte. Amióta beteg lett, ideje nagy részét monitora előtt töltötte, ha nem feküdt a kórházban, nem volt ép sugárkezelésen, nem volt beájult, vagy tudatmódosult állapotban a sok kemikáliától. A festészet különösen érdekelte. Rájött, mit mulasztott, hogy nem nézte meg utazásai során a múzeumokat, képtárakat, galériákat. Nem csodálta meg az építészet, a szobrászat, a festészet remekeit. Annyi tudás, annyi tapasztalat, szépség, harmónia és bölcsesség halmozódott már fel ezekben az alkotásokban. Maradt neki az internet. Innen is sok minden elérhető, megismerhető. Csak a lélek simogatása, az interakció jön létre nehezebben, alkotó, alkotás és szemlélődő között.
Belemélyedt a kép tanulmányozásába. Három fiú áll a vízparton. A víz lehet folyó, lehet tó is, bár inkább folyó. Neki a Duna jutott az eszébe, ahová sokszor kimentek a családdal és akkor köveket hajigáltak a vízbe. Mindig az a verseny volt először, hogy ki dob messzebbre, aztán jött a lapos kövek keresése, és a kacsázás, ugratás a vízen. Kinek hányszor pattan fel a víz színéről a köve. Neki három volt a csúcsa, de apának öt. Ha ez is megvolt, utána nagyobb köveket vetettek a habok közé és a csobbanás öblösségéből próbálták megbecsülni a víz mélységét. Aztán, ha ez is megvolt botokat vetettek a habokba, hogy érzékeljék a folyó sodrását. Ők azonban mindig jól öltözöttek, jóllakottak és vidámak voltak a parton.
Ezzel ellentétben a képen lévő gyermekek soványak, szegényes öltözetűek. Nehéz lenne megállapítani, hogy milyen idő van éppen. Az ég borult, szürke felhők borítják, színük szinte megegyezik nemcsak a víz, de a gyermekek ruházatának színeivel is.
Készülődhetne egy nyári vihar, de ezek a felhők mások. Nem érezni bennük a vihar előtt felgyülemlő energiákat, inkább a szomorú, elnyúló, nyálkás őszt. A gyermekek öltözete viszont összezavarja ezt a meteorológiai előrejelzést …
Itt kicsit megállt a gondolataiban. Rágyújtott egy cigarettára. Már régóta ideszögezte a betegsége a lakáshoz. Ezért volt ideje mindenen hosszabban gondolkodni. Így jutottak eszébe életének kisebb-nagyobb történései, boldogságai, traumái … és így jutott vissza a kövekhez is. Elnyomta a cigarettát és ismét ránézett a képre.
A kép központi fiú alakja, bár ruházata szegényes, mégis a becsült időjárásnak leginkább megfelelő. Foltos kitérdesedett hosszúnadrág, szennyes, fehér, hosszú ujjú paraszting, lábán bakancs. Nyaka köré piros kendőt tekert, sál gyanánt. Sovány, de a másik két fiúnál mindenképpen erősebb, idősebb, valószínűleg a vezérük, vagy nagyobb testvérük. Jobb kezében követ tart. Testhelyzete, leeresztett jobb válla mutatja a készülődést, hogy kövét a vízbe dobja. Várhatóan messzebbre hajítja majd, mint a többiek, ezzel megerősítve vezérszerepét közöttük. Arca, szeme, lénye azonban szomorú, akár az egész kép. A mögötte, a vízhez közelebb, tőlünk távolabbi fiún már nincs ing. Levethette, hogy ne vizezze össze. Hasonló karakter, mint a vezéralak, de fiatalabb. Elfogadja annak feljebbvalóságát, de később alkalmas lesz majd az ilyen falkavezéri poszt betöltésére. Ő sem vidám, játéka nem önfeledt, de egyenes tartása folytán lényének kisugárzása pozitívabb a főalakénál. A harmadik figura ábrázolása kissé sutára sikeredett. A legkisebb srácról beszélünk, aki évekkel lehet fiatalabb a másik kettőnél. Inge még szép fehér, nadrágja sem annyira elhasznált, viszont nincs rajta bakancs. Ezen kívül nem így hajol le egy gyerek a kőért. Annak a mozdulata dinamikusabb. Kicsit „öregasszonyos” ez a testtartás.
Bacsa most leírásokat keresett a képhez. Szerette először magában elemezni, majd átolvasni a hivatalos elemzést. Úgy gondolta ettől jobban fejlődik a szépérzéke, mint ha csak elfogadná mások véleményét.
Nagybánya, új festői irányzat … - bla, bla ezt tudtam. Később Szentendrén festett, korai korszakának főműve – na ugye! hogy megakadt rajta a szemem., még ha emiatt, a rohadt kődobálás miatt, akkor is.
Megjárta Párizst – na persze, mint mindenki akkor! Honnan volt a legszegényebb művészeknek, költőknek pénze állandóan Párizsba rohangálni? A mai szegények sehová sem rohangálnak, esetleg a bankba, vagy a postára! Morgott magában, és hát Szentendre, a Duna. Tudtam, hogy a víz nem tó, hanem a Duna! Tudtam! Ez most sikerélményt okozott neki. Apró sikerélményt.
A Kavicsot hajigáló fiúkról sokáig azt hitték, hogy két példányban festette meg Ferenczy, két- és háromalakos változatban. Később a Nemzeti Galériában található háromalakos változatot összehasonlítva, a kétalakosról készül fényképpel, kiderült, hogy a két kép azonos!
Micsoda kincsre leltem! Egy regényes kép, aminek története van, amihez talányok kapcsolódnak! Itt írja, hogy …
… a bal sarokban található harmadik alak, amelyik lehajol a kavicsért sutára sikeredett!
Így van, ezt mondtam én is, hogy olyan öregasszonyos!
Valaki a harmadik alakot a képről eltüntette. Lehet, hogy éppen maga a művész, nem tudja senki. Ám így elvesztette a kép az egyensúlyát. Amikor a festmény gyűjteménybe került 1938-ban, már három alakos volt. Mivel a képet 1890-ben készült piktúraként tartjuk nyílván, a kétalakos fotó 1890 és 1938 között készült.
Bacsát teljesen feldobta ez a történet. Igazi terápia volt ez a betegségére, nem is beszélve gyermekkori traumájáról, ami a kidobáláshoz kötötte.
Szól a rádió
„S a gyermekek a dobozban a bácsit keresték, s a nagymamák a politúrját szépre vikszelték. A postások a vevőktől az adót beszedték, s fizetni kellett egyformán a jó és rossz hírért. Szól a rádió, szól a rádió...” 3
Tisztelt hallgatóink most hallgassák meg riportműsorunkat, amelyben … Bacsa felhangosította a rádiót szerette a riportműsorokat. Közelbe hozták hozzá a hónapok óta kívül rekedt életet. Rágyújtott egy cigarettára, kinyitotta a konyhaablakot és kihajolt. Akkor szokott vissza a cigarettára, amikor kiderült, hogy már nem fog meggyógyulni.
- Minek vigyázzak már magamra, minek? - mondogatta, ha rákérdeztek.
A műsor elejét így nem hallotta. Amikor bekapcsolódott egy megtört hangú idős nő beszélt.
- Nem tudok már megnyugodni. 20 éve nincs egy nyugodt éjszakám. Nem fog most már megváltozni semmi. Az unokám halott. Nem élt csak 4 évet. Most lenne 24 éves. Már lehetne menyasszonya, felesége, vagy épp végezne az egyetemen. A történtek után, a másik két unokámat nem engedték el hozzám egyszer sem. Azt mondták a fiamék, ha nem tudtam az egyikre vigyázni, a másikra sem fogok. Hát tehetek én az egészről? Megvédhettem volna, ha tudom mi fog történni. Ha nem nyitom ki az ablakot. De nyár volt, meleg, a kisfiú meg szeretett volna kinézni. Már csak 10 perc volt, hogy hazaérjünk, és nem láthatja az ember előre sorsot. Szerettem volna megölni magam, de gyáva voltam. Mindig csak fogadkoztam magamban, hogy addig nem tudok még meghalni sem, amíg nem lesz meg a tettes.
- Szegény! Mi lehetett? Kár, hogy nem hallottam a történet elejét!
A férfi óvatosan leült a hokedlira. Vigyázott, hogy most már el ne mulasszon a riportból többet. Összehúzta magát és feszültem figyelt. S miközben ezt tette, alig érzékelhetően költözött bele egy rossz érzés, mint amikor alig érzékelhető belső jelekből, apró nyilallásokból, pici görcsrándulásokból, keserű szájízből, vagy rossz leheletből jut valaki arra a következtetésre, hogy beteg lesz. Az agynak van olyan területe, amely e jelek hatására felerősíti a betegség érzését, még ha az nem is következett be. Nála azonban a külső szemlélődő érzékelhette volna, hogy lelki állapota a hallottak hatására változik meg.
A riporter szólalt meg:
- A tragikus eset után készítettem Önnel egy riportot. Akkor még én sem hittem volna, hogy nem lesz meg a tettes. A véleményem szerint a helyi hatóságok nem is akarták, hogy meglegyen. Inkább jobban odafigyeltek a felüljáróra, hogy a kölkök ne járjanak fel, és főleg, hogy ne dobáljanak onnan le semmit.
Ez megütötte a fülét. Ez lehetetlen. Ilyen nincs. Csak nem az ő esetükről van szó. A riport közben ment tovább. Már ismét a megtört asszony beszélt.
- Már lemondtam arról, hogy meglesz a tettes, és már rég lemondtam a normális életről is.
Bacsa nem bírta tovább. Kikapcsolta a rádiót.
Lapidatio
Először arra gondolt, hogy biztosan nem róla szólt a riport. Az esetükről. Az esetről, amit megúsztak. Mindenki tudta, hogy a kölkök feljárnak a vasúti felüljáróra nézni a vonatokat. Aztán rá is ejtettek a tetejére ezt-azt. Először könnyebb dolgokat, aztán amikor az a Laci nevű fiú is hozzájuk csapódott, már üveget és követ is a vagonok tetejére dobtak.
Akkor Laci kitalálta, hogy próbálják bedobni egy személyvonat ablakát. Több alkalommal is próbálkoztak, főleg Laci. Ő ilyen rosszaságokat soha nem csinált. Eszébe sem jutott volna. De a társa erősködött, hogy ez bátorságpróba. Bizony hajmeresztő bátorságpróbákat találtak ki, mint például a városi tó zsilipjéről a mélyvízbe ugrani, vagy a zsilip alján háborgó víz fölé kötélen leereszkedni. Egyszer még egy földszinti lakás ablakát is bezúzták egy kővel, aztán futás. Ilyen próbának gondolták egy robogó vonat ablakának betörését is.
Bacsa 14 volt akkor. Baráti társasága osztálytársaiból állt. Meg a másik iskolába járó, nemrég a városba költöző Laciból. Kétség kívül Laci más volt, mint ők. Lazább, vakmerőbb, mint bárki, akit korábban ismertek. Nem csak gondolkodás nélkül tett meg mindent, de másokra is képes volt kiterjeszteni az akaratát.
Aznap, iskolából ment haza legjobb barátjával, Józsival. Az iskola sarkán várt rájuk Laci.
- Gyertek a felüljáróra nézzünk rá a tujákra! – mondta Laci.
Hát mentek. Vittek magukkal 3-4 jókora kavicsot. Mikor aztán jött a vonat elkezdték dobálni. Az ő köve besuhant egy nyitott ablakon. Abban az ablakban egy 4-5 éves kisfiú állt és a mamájának mutatta a felüljáróról dobálózó három gyereket. Bacsa nem hitte, hogy eltalálta. Laci köve azonban bezúzott egy ablakot. Ettől ijedtek meg, és futottak el. Csak napokkal később hallották, hogy akkor egy kisfiút fejbe dobtak, és az meghalt. Természetesen megbeszélték, hogy egyikük sem járt ott, hiszen éppen hazafelé tartottak az iskolából. A rendőrség nem talált gyanúsítottat, és Laciék is hamarosan továbbköltöztek. Ő azóta is próbálta megnyugtatni magát, hogy nem az ő köve zúzta halálra a kisfiút, de a szíve legmélyén tudta az igazságot. Soha nem beszéltek többet Józsival az esetről, már csak azért sem, mert barátja apukája, aki a megyeszékhelyen, a Hazafias Népfront elnöke volt, azt üzente neki, nagyon nagy baj lesz, ha életében bárkinek beszél az esetről. Hát nem beszélt.
Az vesse rá az első követ 4
Bacsa nem ismerte a Bibliát. Olyan korban nőtt fel, amikor nem olvasott senki sem vallásos könyveket és nem is lehetett hozzájutni ilyenekhez. Mindenkinek csak a nagymamája imádkozott, s csak az ő beszédjükben tűnt fel újra meg újra Isten, Krisztus, vagy Szűz Mária említése. Bár ő érzett valami vonzódást az előle eltitkolt dolgokhoz, a bibliához közelebb nem sikerült jutnia gyermekkorában. Persze sok szófordulatban használták az emberek a bibliai szövegeket, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a Szentírás szavait idézi.
Bacsa gyűjtötte a képes kártyákat. Ezeken sosem látott nyugati zenekarok, focisták voltak. Egyes trafikokban pedig 5 forintért csinos lengén öltözött nőket, vagy szex jeleneteket ábrázoló képeket is lehetett kapni. Egyszer egy ilyen kép került a kezébe. Rajta egy fiatal csinos nő áll a sarkon, hátát a falnak támasztja, tűsarkút viselő egyik lábát térdben kissé meghajlítja. Alatta a felirat: Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!
Ez volt az első alkalom pontosan meghatározható momentum, hogy Bacsa bibliai szöveggel találkozott. Később sem találtak egymásra Istennel. Volt idő, hogy próbált hinni, már-már azt hitte hisz is, de aztán rá kellett jöjjön, hogy ez merő önámítás.
A vonatdobálást is többé-kevésbé sikerült eltüntetnie a napi gondolataiból, de időnkét rátört a rossz érzés. Volt, hogy évekig nem jutott az eszébe, majd hívatlanul betolakodott a gondolatai közé. Ennek a nem kívánt vendégségnek a hossza nem meghatározható. Esetenként csak egy átvillanó gondolat, egy rossz érzés, amelynek időtartama, hossza nem meghatározható, hiszen a gondolat gyorsabb a fénynél is, annál gyorsabb sebességet pedig még nem tudtak megmérni. Más alkalommal napokig is vendégeskedett nála a rossz emlék. Az ilyen alkalmak hagyták benne a maradandó nyomokat. A múltkor hallott rádióműsor pedig nem akart kitörlődni a napi gondolatai közül.
Később jobb lett, az állapotáról ezt nem mondhatta el. Az orvos kimérten a tudomására hozta, hogy csak hónapjai vannak hátra, és annak egy részét is kórházban kell majd töltse. Próbálja rendezni hivatalos és családi ügyeit, amíg van rá ereje és ideje. Így is tett. Csupán a lelki ügyeit nem tudta rendezni. A teendők fogyásával ismét befurakodott gondolatai közé a baleset – mert magában mostanában így nevezte, hátha csökken a lelkiismeret furdalás. Ám mostanában ez az érzés felfokozódott. Hiszen hallotta a riportot, amelyben a nagymama nyilatkozott. Már felfogta azt is, hogy a halott kisfiú után maradt egy gyászoló család, egy anya, egy apa, nagyszülők és testvérek, és még sok más ember, akik nem tudják rendezni érzelmeiket egy értelmetlen és titokzatos haláleset miatt, és az egész probléma okozója és egyben a megoldása is ő maga.
Itt gyorsan abbahagyta az eszmefuttatását, hisz maga is halálos beteg. Mit számít már az, aki húsz éve meghalt!
A rádiót továbbra is sokat hallgatta. Persze a riport után egy ideig félve kapcsolta be, nehogy azt a műsort megismételjék és újra hallgatnia keljen, de aztán erőt vett magán, hogy ennek semmi esélye.
- Pontosan tizenegy óra. Hallgassák meg rövid híreinket!
Gyorsan hangosított a rádión. Mindig ezt tette, ha valamire jobban oda akart figyelni.
- Feladta magát az egykori pécsi taxisgyilkosság feltételezett elkövetője. Cselekedetét azzal magyarázta, hogy nem tudott együtt élni a ténnyel, hogy gyilkos.
Ijedtében lekapcsolta a rádiót. Hát más is így van ezzel, más sem bírja elviselni a terhet. Nem számít az idő múlása, nem számít semmi. A lezáratlan múlt mindig is kísérteni fogja, akár a kisfiú hozzátartozóit. Rágyújtott egy cigarettára és kinyitotta a konyhaablakot. Mélyeket szívott, a füst leért tüdejének legeldugottabb gümőibe is. Mire végzett enyhén szédült, szinte megrészegült egy kicsit.
- Feladom magam!
Ettől olyan megkönnyebbülés árasztotta el, olyan béke, amit még nem tapasztalt soha.
*
A rendőrség félórányi járásra sem volt lakhelyétől. Gyalog ment. A lakótelep zajos volt. A házak közt, amerre átvágott fűkaszás brigád dolgozott. Hangosan szitkozódtak, mert a kölykök teledobálták a füvet kavicsokkal. Állandóan lefulladtak a kaszák, időnként meg felkaptak egy-egy követ és veszélyes röpültek valamely irányba. Csak Bacsa volt nyugodt. Neki nagy, az egész fülét beborító fülhallgatója volt, amelyen a Jézus Krisztus Szupersztár bömbölt a fülébe. Don't let me stop your great self-destruction. Die if you want to, you misguided martyr. I wash my hands … (Hogyan állíthatnám meg az önpusztításodat? Halj meg, ha akarsz, te megtévesztett mártír. Én mosom kezeimet.)5 bömbölte a fülhallgatóból Pontius Pilatus. Ebben a pillanatban a kasza felkapott egy méretes kavicsot és a kaszás háta mögötti irányba elrepítette. A fiú nem érzékelt az egészből semmit.
Bacsa egy hatalmas ütést érzett a jobb halántékán. Összeesett és azonnal meghalt. Arcán megüdvözült, boldog mosoly látszott.
VÉGE
1 ”(lat.), a megkövezés, az ókori népitélet (sic!) eljárása, mellyel a neki nem tetsző egyéneket az utcán megölt, hasonlóan a mai lyncheléshez (sic!).” Forrás: Pallas Nagylexikon
Ferenczy Károly (1862 – 1917) magyar festő. A nagybányai művésztelep első nemzedékének kiemelkedő képviselője.
LGT – Szól a rádió /Album - Mindenki másképp csinálja, 1977, Szövegíró - Sztevanovity Dusán
4 Biblia, János evangéliuma, 8. fejezet
5 Jesus Christ Superstar, Andrew Lloyd Webber - Tim Rice, 1971.
Hajmáskér, Az egykori E1 parancsnoksági épület 44 méter magas víztornya
Hajmáskér Veszprém megyében, a Balatontól 14 kilométerre fekszik, Várpalota és Veszprém között. 8-as főút mentén. A legközelebbi települések: Sóly, Öskü és Gyulafirátót.
Az egykori E1 parancsnoksági épület homlokzati tornyai
Hajmáskér térségében a középkor óta magyarok laknak. Első ismert okleveles említése 1343-ból származik, amikor Keer formában jegyezték fel a nevét. 1424-ből Hadmasker, 1702-ből Haymaskér formában ismert a település neve. A falunév, a Kér törzsnevet őrzi.
A parancsnoksági épület málló vakolatú falai
Nagy fejlődésnek a 20. század elején indult, amikor is Ferenc József elrendelte, hogy Hajmáskéren önellátó katonai tábort hozzanak létre. A monarchia katonai kiképző tüzérségi főiskoláját szervezték meg. Emiatt a laktanyaegyüttes közelébe lakótelep is épült. A községben 1945-ig hadiüzem is működött.
A parancsnoksági épület életveszélyes tetőszerkezete
Hajmáskér lakossága 1989 és 1999 között megduplázódott, mert a szovjet laktanya felszámolása után az ahhoz tartozó tiszti lakásokat áron alul lehetett megvásárolni.
A parancsnoksági épület kastélyszerű lépcsőháza
Folyamatos kihívást jelent a település számára, a hatalmas katonai bázis észszerű hasznosítása is. A laktanya az évek során több tulajdonos kezében megfordult, felújítása céljából több ötlet is született, de a százéves komplexum legtöbb épületét a mai napig sem sikerült hasznosítani.
Az egykori parancsnoksági épület a graffittisek és urbex felfedezők vonzó terepe
A település határában kialakított hatalmas katonai lőtér Magyarország legnagyobb ilyen létesítménye, amely ma is működik, ezt a honvédség jelenleg is használja.
A lépcsőháznak hangulata van. Hány náció katonái koptatták ezeket a lépcsőket...
1901-ben vették meg a területet, hogy felépítsék Közép-Európa legnagyobb lőterét és központi tüzérkiképző bázisát. A különleges feladattal Kondor Márton és Feledi József építészeket bízták meg. A laktanyát önellátónak tervezték és még saját, belső fizetőeszközzel is rendelkezett.
Egy hangulatos belsőtér
Az építkezés több mint 3 évig tartott, majd folyamatosan újabb épületek nőttek ki a földből. Ekkor épült meg a központi épület sakkfigurára emlékeztető tornya, amely víztoronyként is funkcionált.
Enyészet mindenhol
Még egy tavat is létrehoztak a főépület mögötti területen. A laktanya központi bejárata egy 101 méter hosszú fogadóépület, amelyet két apró saroktorony által közrefogott, lépcsőzetes piramis formában csúcsosodó tetőszerkezet díszít.
Az egykori E25 tiszti lakóépület
A falu központjában áll a szürke, a kastélyszerű épület. Ez volt az 1907-1910 között épült katonai tüzérségi és lőiskola főépülete. Sok különböző objektum épült itt, amikor a tábor a fénykorát élte. Például műhelyek, lőszerraktár, léghajógarázs, több mint ezer ló befogadására alkalmas lovarda, vágóhíd, hűtőház, tejüzem, szennyvíztisztító telep, kórház, iskola, színház.
Az egykori E6 legénységi lakóépület, ma a Gábor Áron Általános Iskolának ad otthont. Egy példa az újrahasznosításra
Az első világháború után a laktanya mellett egy hadifogolytábort is kialakítottak, ahol több ezer szerb, orosz és olasz katonát tartottak fogva.
Kultúrális kiállítóhellyé átalakított egykori E3 tiszti lakóépület, maradványépület
A második világháborúban során, 1944-ben, a németek hadsereg birtokolta, majd a szovjet hadsereg déli hadseregcsoportja használta, egészen 1990. november 15-ig, a Magyarországról való kivonulásig. Érdekesség, hogy az első kivonuló szerelvény innen indult.
A parancsnoksági épület... újabb sikertelen próbálkozás, hogy az egész épület beleférjen a képbe
A szovjet katonák itt-tartózkodása alatt indult meg a laktanya pusztulása. A tavat lecsapolták és feltöltötték, a lovardát színházzá, a legénységi épületeket iskolává, a kastélyszerű főépület játéktermét mozivá alakították, az épületeket pedig teljesen lelakták.
Szerintem lenyűgöző részletgazdagság
Az 1990-es csapatkivonást követően minden mozdítható értéket magukkal vittek, amit mégsem tudtak, azt pedig pénzzé tették.
Az épülettel átellenben lakótömbök vannak. Az egykori orosz tiszti panellakások. Ezekhez tartoznak a kukák.
Úgy gondolom, hogy az épület felújítása olyan hatalmas összeget emésztene fel, ami számomra azt jelenti, hogy ez a rendkívüli, több, mint 100 méter hosszú homlokzatú, monumentális műemlék, már elveszett.
Csákberény, Fejér megye északnyugati részén, a Vértes déli nyúlványai tövében, a Söréd-Bicske közti út mentén fekszik. Székesfehérvártól 25, Budapesttől 65 kilométerre található. Területe már a kőkorszakban is lakott terület volt. A Római Császárság idejében itt vezetett keresztül az Aquincumból Mogentiana (Keszthely) felé vezető hadiút.
Csákberény területén a Kr. utáni III. és IV. században már két római telep is állott. A XIII. századtól a csókakői várbirtok része.
A földből kitörő metrókocsi szürreális látványt nyújt a község határában. Az alkotás a "Na Mi Újság Wagner Úr?" Kulturális és Sportegyesület központjánál, a régi malomnál áll.
A metrókocsi 2014-ben került oda. Az egyesület egyik alapítója, Takács József Lajos, azaz Layota, a svéd–magyar állampolgár, üzletember, műgyűjtő, az egyesülettel karöltve vásárolta meg és hozatta oda a kiszuperált orosz metrókocsit.
A malom és a magtár tulajdonosaival együtt azt szerették volna, ha ez a régi épület kulturális centrummá, a kortárs művészet bázisává is válhatna.
Ezt követte aztán a kortárs művészeti installáció kivitelezése.
A tervezéshez Zsemlye Ildikó (Budapest, 1969. február 15. –) Munkácsy Mihály-díjas magyar szobrász- és éremművészt kérték fel. Zsemlye Ildikó szobrászművész pályája első éveiben növényi szárakra, gallyakra emlékeztető formákból készített finom szerkezetes kisplasztikákat.
Később fű és fém kombinációjából a hagyományos körüljárható plasztikát és land artot ötvöző, felülnézetre komponált, minimál artos szobrokat alkot. A földből kitörő metrókocsi a landart művészeti stílusba sorolható.
A metrókocsit, Layota meghívására két neves svéd graffiti művész, Khaos és Fits dekorálta. Layota szerint a graffiti színt visz az emberek életébe, emellett nyitottságra, toleranciára nevel. Hiszen a graffitit olykor üldözik, pedig művelői között nagyszerű alkotók is vannak.
A műalkotás üzenete, hogy az orosz metrókocsi, 40 évi földalatti munka után a fény felé tör a felszínre Ha ez egy metrókocsinak sikerül, akkor az embereknek is mindig van remény. A pozitív személet fontosságát hordozza ez az alkotás.
A mű tájolása sem véletlenszerű, a metró kocsi nyugat felé tör felszínre.
Layota szerint, akár a nemzet felemelkedését is jelképezheti, hiszen a földből végre előretör a metrókocsi, amelynek eddig a mélyben, a sötétben kellett léteznie.
A létrejött kulturális és emléktérben került elhelyezésre egy emlékkő is, az 1956-ban, az ellenállás idején, majd a rendszerváltás utáni politikában is szerepelt vállalt forradalmár Rácz Sándornak emléket állítva, valamint ehhez az emlékhelyhez köthető, fémbe vágott Ady idézet is.
Adóantennák az Öreg-Kovács tetején
