A fák láthatatlan energiaközpontok.
Hidak ég és föld között.
Hírnökök.
Mesélők.
Sok száz éve üzemelő történelmi figyelőkamerák.
Több száz éve működő meteorológiai állomások.
Ezer éves analitikai laborok.
Napenergiával működő biowinchesterek.
Gondold ezt végig és te is tisztelni, csodálni fogod őket!

EDVARD MUNCH - Vitorlások a kikötőben, 1905

Vágy

Mily boldogan halnék,

ha életemben legalább egy

maradandó mondatot

írnék!

Ezt a helyet nevezhetjük a Medve-szurdok túra kezdőpontjának. Ám ezen a ponton csak azok haladnak át, akik busszal, vagy vonattal érkeznek és Mixnitz (Pernegg an der Mur község) vasútállomása környékén parkolnak. A személyautók egy-két kilométerrel közelebb mehetnek.

 A Medve-szurdok (németül Bärenschützklamm) Ausztria egyik legnagyobb szurdokvölgye. Az egyedülálló természeti kincset 1978-ban természeti értéknek nyilvánították. Stájerország tartományban, a Közép-Alpokhoz tartozó Grazer Bergland hegység és a Mura folyó völgyében található, Graztól 40 km-re északra.

A Pernegg Nemzeti Park részét képző szurdok május 1-től október 31-ig látogatható. A Medve-szurdok a Hochlantsch-vidék egyik leghosszabb, és 24 vízesése révén legszebb vizes szurdoka, melyet a benne folyó Mixnitz patak vájt ki. A szikla-szorosban több mint 150 fahídon, létrán és 2900 lépcsőfokon keresztül lehet egyre feljebb jutni, miközben a patakok, zúgók, vízesések morajlanak a túrázó lába alatt.

Egy szurdok történet: Hat ifjú vágott neki 1896-ban, hogy megkísérelje végigjárni a Mixnitz- patak korábban járhatatlannak gondolt szurdokvölgyét. Egyikük lezuhant, és súlyos sérüléseket szenvedett. A helyet Medveölő-szurdok néven emlegették. Valaha még éltek Stájerországban medvék. Az esetnek híre ment és a graci Alpinklub 1901-ben elkezdte a szurdok járhatóvá tételét. A kiépített utat a tavaszi hóolvadás-ár többször is úgy elmosta és teljesen újjá kellett építeni. Az olvadás károkat minden évben okoz, így a rendszeres tavaszi tevékenységhez tartozik az eltört korlátok, megsérült létrák kicserélése.

Mixnitzből kb 4 km a szurdok bejárat, 350 m szintemelkedéssel. Megtételhez szükséges idő 45-55 perc. A szurdokban 115 db fahíd, 49 db falétra 2900 létrafok, a szurdok hossza 1400 méter a szintemelkedés 350 m. 1,5 – 2 óra a megtételhez szükséges idő.

Régészeti leletek bizonyítják, hogy a szurdok számos barlangjában, köztük a Sárkány-barlangban is az ember már az újkőkor idején jelen volt.

Ahogy haladunk a szurdokban felfelé 2-300 méter magas sziklafalak néznek le ránk. Színek és formák, a méretek lenyűgözik az embert. Helyére kerülnek a dolgok. Kicsik vagyunk és törékenyek. Fejünk felett a végtelen és örök természet.

Az utolsó hidat felirat jelzi. Ez a 164-es sorszámú utolsó létra. Ám még 100 m szintemelkedés mindig vár ránk, de már örülünk!

A sziklák közül kiérve, a tisztáson 1209 méter magasan a Guten Hirten menedékház várja a túrázókat, csapolt sörrel, isteni sajttortával.

A hegy teteje Hochlantsch 1722m csúcskereszttel, még további 500 m szintemelkedés 3-3,5 óra. Nehéz túraterep a megtett 800 méter szintemelkedés után, de nem igényel külön tudást. Nem volt rá idő. Sajnáltuk. Még volt bennünk szufla.

Teichalsee tóhoz vezető túraút a Mixnitz patak mentén kb 4-5 km. Jórészt szintes, szilárd burkolatú úton kb másfél óra.

A Teichalmsee-hez vezető túraút a Mixnitz patak mentén, kellemes és szép. Kár lett volna kihagyni. A csúcsról jelzett túra vezet a tóhoz, vagyis egy másik útvonal.

Három sor egy kép alá

Az erdő rám borul,

elcsábít, körbevesz, megölel,

ha nem figyelek, elveszek.

Virágtúra

Május közepe. Mozdulni kell! Ideje! Ideje kerékpárra szállni, vagy csupán gyalog bejárni a helyeket, melyeket az ember annyira szeret. Annyiféle lehet egy túra. Laza, vagy fárasztó, tüdőszellőztető, sétáló, lézengő, heverésző, vagy felfedező. Lehet témája a kultúra, vagy csak afféle leltározó túra, hogy lássuk újra azt, amit már sokszor megnéztünk, megéltünk. Május közepén a programból nem maradhat ki, a természet újraéledését, a nyíló virágokat megfigyelő, illat-és szín felfedező cool –túra sem.

A fehér és rózsaszín dús fürtű akác mindenhol ott van, már a házunk mögött találkozom eggyel, apró lilás szirmú hölggyel, és a majd végigkísér utamon az Által - ér mellett, Tata és Almásfüzitő között, a földutak fölött, a vetemények körött. Az akác elfagyott idén, hallom a tévében, panaszolja egy méhész. Idén drága lesz a méz. Itt bőven virágzik, terem, jutna méhnek, darázsnak, nekem.

Kéttenyérnyi bodza virág, fehér tányérerdője világlik, mutatja az utat, ha valaki szörpre vágyik. Ha a vándor figyelmes, s a gyűjtés helyét megjegyzi, nyárra piros bogyóját is megleli, szórja a hordóba, az új otellóba. Ettől lesz az a vérnél is vörösebb, mint telenként az emberek orra.

Fehér, s lila illatozó orgona, vasúti töltések tövén az otthona. Bokrait régen sövénynek is használták, de sok helyen kivágták. Minden erdei tisztáson ott illatozott, a nyár közeledtét jelezve, a lágy szélben hajladozott. Hazainduláskor nem volt, ki ne szedett volna belőle egy csokorral, töréskor kíméletesen bánva a bokorral.

Sokszirmú, alabástrom színű vadgesztenye. Tatán minden tele van vele, fehérlik tőle az utak pereme. Virágtornyai első ránézésre, apró fenyőknek tűnnek, melyek az ágakon sűrűn egymás mellett ülnek. Ám jobban megnézve azték piramisok azok, titkos energia-központok, de mindenképpen misztikus, geometriai idomok.

A rádióban hallom, hogy gyepimádó lelkét nyomja, a sárgán virító gyermekláncfű gyomja. Én imádom, alig várom, hogy virágja szétfusson a tájon, vidámra pettyezve a fű egyhangú zöldjét, színezve a város rétjét. Sok cukorbeteg nem tudja, kutyatejes szára, napszínű virága, kórjának gyógyszere, levele pedig mehetne az ízes tavaszi salátába bele.

Itt az erdőszélen apró fehér szirmokat növeszt épp a kökény. Bizony hosszú lesz az út, mire gyümölcseit megcsípi a dér, és fanyar, kék bogyója végre beér.

A hárs jellegzetes illatát érzem. Csakhamar meglátom a fát is, virágzik éppen. Tanultam valaha, hogy van nagy levelű, meg kicsi. Ám nem tudom hirtelen eldönteni, hogy ez melyik faj példánya, vagy talán a nemzetség egy harmadik fajtája, de az biztos, hogy illatos a virágából készül teája.

Megállok végre. A kerékpárt kitámasztom, hogy a meredek partfal mentén lemenjek, és fix állást keressek a mocsaras talajon. A mederben most kevés víz csörgedez. Nő a friss, méregzöld sás, neki már biztos itt a maradás. Virul erős gyökeret eresztve, a partszéli homokos mederbe. Virágzik az élénksárga mocsári gólyahír, a láprét leggyönyörűbb lánykája, boglárkája. Ez igazán jó hír. Közelít a karmazsin-szín nyár, s perzselődik majd a határ. Hamarosan pipacs virít a mákföldek fehér habján, s minden árok partján. Az útszélek hosszú szálas füve, pedig lobog a langyos szélben, mint tündérek aranyló fürtjei a mesékben.

Megkapó e színek palettája, de csak az látja, aki megfigyeli, bejárja. A sárguló repceföldek hatalmas seregei, a zenitet pár napra átszínezi. Nem sokáig tart a csoda, de jön majd a búzának égszínű virága, a napban fürdő napraforgó, s a mélyzöld testű kukoricatábla.

Májusi illatok esszenciája, a városlakók nyálkáit bántja, pedig a tavaszt, minden ember úgy várja, úgy imádja.

VÉGE

boszorkány

ma tekertem egy jót

Öreg-tó

napos oldal

aztán fel a Csekéhez

közben elcsábított a Barta cuki

egy fagyira

akkor jött meg az ihlet

ahogy nyaltam a citromot meg csokit

szinte írtam a fejemben

egyik hátborzongató

történetem jelentkezett be

a boszorkány

aztán mire hazaértem

már nem volt meg

elszállt az alkotókedv

de a történet

az itt maradt

a homloklebenyben vár

mert egy boszorkány szelleme

időtlen

nem tud felejteni

Michail Gabricskov orosz grafikusművész és kutyája

A költő és a kutya

A férfi az ösvényen poroszkált. Poroszkált mondom, pedig elsőre turistának nézett ki, de állandóan megállt és valamit írogatott egy noteszbe. Majd érthetetlenül motyogott, alig hallhatóan, miközben jobb karját megemelve, kinyújtott mutatóujjal, mintha csak magának vezényelne, valamit felolvasott a füzetből. A golyóstollat, amivel korábban jegyzetelgetett, hadonászó kezének szabad ujjaival fogva tartotta a tenyerében és időnként, amikor abbahagyta a mormolást, gyorsan írni kezdett. Aztán ideges firkálás következett, mintha ki akarná törölni, meg nem történté tenni azt a dolgot, hogy a papírra éppen azokat a szavakat írta előzőleg, mindezt tagadásszerű fejmozdulatokkal kísérte. Újabb mormolást követően, megkönnyebbült mosoly látszott a különös figura arcán, amihez bólogató főmozgatás is társult. Lám - lám! Ugye, hogy megtaláltam a megfelelő szót! Noteszében ez volt olvasható:

„Szívós vadrepkény akadt a bakancson,

Mint hínár egy vízbe esett kutyamancson”

Először csak az a szópár zúgott fejében, hogy bakancson, kutyamancson. Ez aztán az igazi rímpár, az utolsó öt betű egyezik. Akár a nagyoknál. A gondolat, hogy ilyen szép kis szavakra talált, teljesen feldobta.

- Nézzük csak, hogy lesz ebből valami.

Ekkor vette észre, hogy a fákat, amelyek között meg-megállva szédelgett, teljesen benőtte a vadrepkény. Vastagon, és sok-sok magasba futó indákkal szőtték be az fatörzseket, ennek a szívós növénynek a szálai. Alul, a föld közelében a hajtások szárai közel csukló vastagságú fás szárrá erősödtek, és olyan keményen illeszkedtek a gyertyánok törzséhez, hogy azzal szinte összenőttek. Hasonló volt a látvány, mint az őserdőben, ahol a liánok át-meg átszövik a rengeteget. Így szemlélődve azt is tapasztalta, hogy nem csak a fákat, hanem egy szűk ösvényt leszámítva, a földet is behálózta ez a növény.

- Nem gondoltam volna, hogy itt egy kész kis dzsungel van.

Ebben a pillanatban a bakancsa beleakadt egy földön futó növénybe, és egy hatalmasat esett. Úgy vágódott el az őszi avarban, mint egy jól sikerült lövés után felbukott vad. A füzete, a tolla, a baseball sapkája, és a szemüvege szétszóródott körülötte, a dús aljnövényzetben.

- Ó, hogy a fene egye meg, beleakadt a lábam a vadrepkénybe. Mindenhol ez a sok gaz, hihetetlen! Na, nézzük csak a füzetem, a tollam itt van mellettem az avarban. Ott a szemüvegem is, remélem nem tört el. Most csináltattam, kész vagyon. A sapkám? Á, az is megvan. Nagy baj már nem lehet. De csak most érzem, így ahogy az elvágódás utáni első pillanatok elmúltak és megtaláltam a dolgaimat, amelyek nélkül élni sem tudnék, hogy a bokám az nagyon fáj! Jézusom! Ez tényleg nagyon fáj! Mintha, kificamodott volna. De hát ebben a bakancsban? Akkor meg lehet, hogy eltört. De ez nem is a bokám, hanem a lábszáram. Itt van, ni! Egy két öklömnyi szikladarab innen a kanyonból, egy mészkőszikla. Ebbe ütöttem én be a lábam, pont ott ahol bakancs szára már nem véd. Megpróbálom megérinteni a lábszáram. Így. Igen, itt ütöttem meg. Nyílt törésem nincs, de ettől még eltörhetett. Nem tudom, de most nagyon fáj. Pihennem kell egy kicsit, aztán megpróbálok felállni. Bár most érzem, hogy nem csak a lábam fáj, hanem a szívem is. Mekkora hülyeség, hallom még a gyerekkoromból visszacsengő mondatot, amikor azzal próbáltam valami feladat alól kibújni, hogy fáj a szívem.

„A szív az nem fáj, kisfiam, nincs benne ideg!” - hallom még most is anyám nyugtató és oktató szavait. Szóval nem a szívem, de a mellkasom valahogy úgy szorít.

Amúgy nagyon rossz passzban vagyok mostanában. Valami belülről feszít, meg nyom, néha meg lüktet. Van, amikor meg valahogy másképp ver a szívem, úgy összevissza. Akkor nagy, mély lélegzetet veszek néhányszor, gyorsan kilégzek, fújtatok akár egy víziló, amekkorákat csak tudok, közben meg kétszer-háromszor a mellkasomra verek az öklömmel, mintha félrenyeltem volna. Most is van ez a szorítás. Nem voltam már jól akkor sem, amikor úgy döntöttem, hogy kijövök a természetbe egy kis ihletért. Hát most jól megkaptam. Mintha enyhült volna a lábfájásom egy kicsit. Nézzük csak ezt a verset:

„Szívós vadrepkény akadt a bakancson,

Mint hínár egy vízbeesett kutyamancson”

Hagyjuk el a szívóst, úgy jobb:… vadrepkény… nananana Bakancson, titiriti kutyamancson.

Így jobb lesz! Vagy legyen a szívós helyett moha zöld? Hagyjuk nyitva a kérdést. Aztán:

Életéért nyüszít a végtelen égbe – ezt nem jó: légbe, és inkább szenvtelen, tehát:

„Életéért nyüszít a szenvtelen légbe,

Segíts neki Istenkém ott fenn az égbe” Ez egyelőre így lesz! Nem tudok most gondolkodni. Megpróbálok felállni. Jaj! Hú, de fáj ebből, hogyan lesz hazamenetel? A mellkasom meg úgy szorít, mint még soha. Levegőt is alig kapok. Az oldalam is úgy szúr, mint amikor sokat fut az ember. Ez persze velem nem tegnap fordult elő először, és nem ma fog utoljára. Régen imádtam futni, amíg fenn nem akadtam egy acéldróton, amit valaki fejmagasságban kifeszített a járdán. Pont szájnál kapott el. Letépte az alsó fogaimról az ínyt. Úgy hanyatt vágott, hogy elvesztettem az eszméletemet. A koponyám teljes hátsórésze egy hatalmas dudor lett. Persze koponyaröntgen, meg orvosi ügyeletlátogatás nem követte az esetet. Azokban az időkben, a ’70-es években, ha nem folyt a vér, vagy nem valamelyik végtagod volt eltörve, nem igen vittek minket orvoshoz. „Ebcsont beforr” ez volt a mottó. Azóta, ha elfelejtek valamit, mindig azzal nyugtatom magam, hogy az a fejbe ütés okozza, mert az tényleg igaz, hogy akkor sok minden kitörlődött az emlékeimből.

Nem kellett volna annyit enni abból a töltött káposztából ebédre. De hát azok a füstölt oldalas darabok úgy megbolondították, olyan illatot adtak neki, hogy nem tudtam ellenállni. És most tessék! Itt a rosszullét, meg az a ficam, vagy törés, vagy mi. Na, meg ez a fulladás, mintha az Emma néni a házból összetévesztett volna a kispaddal, és véletlenül a mellkasomra ült volna, amikor megpihent a ház előtti kiskert gyomlálása közben.

„Ő fuldokol,

Én felbuktam”

Ó, ezek remek rímek! Röhejes, amit ma itt művelek! Fuldokol, felbuktam, mintha élőben közvetítenék magamról. Le kéne állni, a verseléssel, mert érzem, hogy baj lesz. Jó, hogy itt a mobilom. Mennyi a mentők? Még sohasem hívtam mentőt. Micsoda borzalom nekem még a szó is. Na, mindegy úgy fáj már mindenem. Nem tudom melyiket is említsem a mentősnek, ha kijön, a lábam, vagy a szívem, vagy először a szívem, utána a lábam. Vagy lehet, hogy addigra elájulok, és egy talány leszek a mentősöknek. De most már koncentráljunk a feladatra, el a rímekkel, rosszulléttel, és egyéb gondolatokkal. Hol is az a telefon? Megvan! A derekamon a kis bőr telefontartóban. Még az asszonytól kaptam valamilyen alkalomra. Hogy én mennyire nem szeretek kapni valamit! Azt hiszem, ez is önzés. A kirekesztő viselkedés egy formája. Ne tudd meg, hogy én minek örülök! Ne akarj a gondolataim mögé látni! Hagyj békén! Szóval itt van a mobil, nem volt egyszerű elővenni, mert pont azon az oldalamon fekszem, ahol a derékszíjamra van akasztva a bőrtok. Hogy utáltam ezt a telefont is, amikor megvettem! Miért jó az nekem, hogy bármikor megkérdezhetik, hogy hol vagyok, vagy mit csinálok éppen, vagy miért kések, vagy hogy MIRE GONDOLOK? Persze most jól jön, nem tagadhatom, de simán lehúztam pár évtizedet nélküle, aztán mégis élek. Na, meg az SMS külön tortúra. Máig nem tudom, a szóközt, meg a nagybetűt. Mekkora gáz ez egy költőnek!

Nézzük csak, hogyisvanez? Milyen érdekes, ha én akarok telefonálni, gondolkoznom kell, hogy mit is kell tegyek, ha olyat hívok, aki nincs a hívólistában, úgy nem érdekel ez az egész mobilvilág. Nézzük: Menü, Telefonkönyv – de fáj mindenem, főleg a felsőtestem most -, lefelényíl – de sokan vagytok, család, kollégák, ismerősök, Autóklub, Egyenleginfó, Feltöltés, Hangposta – jé, ilyen is van, sose néztem, lehet, hogy van hangos üzenetem valakitől(?), Pontos idő, Segélyhívás, Tudakozó, Ügyfélszolgálat–, hogy mi minden van az én telefonomban (?), vissza, ott a segélyvonal a 112.

- 112. Központi segélyhívó…

Őőőő! Halló…

Már néhány perc eltelt, azóta, hogy sikerült segítséget hívnia. Pont akkor volt a legrosszabb állapotban, amikor beszélt a 112 diszpécserével, egy hölggyel. Mintha egy felsőbb erő akarta volna eltéríteni az útjától attól, hogy segítséget hívjon. Ne telefonálj te, nem neked való. Maradjál te csak itt a rímeiddel, majd lesz valami, egyébként is már annyiszor mondtam, hogy ebcsont beforr. Talán még az eszméletét is elvesztette egy pillanatra. Arra nem nagyon számíthatott, hogy most belebotlik valaki, ezen a kora délelőtti, októberi hétfőn. Ez az ösvényt nem sokan ismerték. Nem véletlen, hogy ő éppen erre jött. Lenn a tóparton végighúzódott egy sétány, amely körbeölelte a tavat. Rendszerint ezt használták a sétálók, kocogók, kerékpárosok, kutyasétáltatók. Volt azonban az erdőben az előbbitől 30-40 méterre egy másik út is, egy kisebb, földmosásszerű kanyonban, amelyet a közeli lovardából kilovaglók használtak, meg egy-két felfedezőkedvű sétáló, na meg ő, a költő. Itt mégiscsak a természetben volt, nem kellett messzire menni, de megkapta azt az intimitást, ami az ihletszerzéshez, vagyis az alkotáshoz kellett. A reggeli kocogók már végeztek, lovasokat pedig nem látott a lovarda udvarán, errefelé jövet. Most megint szavak és rímek tódultak elő agyának egy olyan részéből, amelyet nem blokkolt a fájdalom. Végülis, már gondolkodhatok bármiről, nemsokára jön a segítség, addig azt csinálok, amit akarok, csak teljen már az idő.

„a kutya bandukol

én felbuktam

Ő fuldokol

Én kinyúltam”

Hú, de stílszerű, de honnan az a kutya, a párhuzam. Csak a rosszullét az oka! Össze-vissza beszélek! A férfi ekkor vette észre, hogy egy közepes méretű, világos bundájú kutya telepedett le az avarba, tőle egy méterre. Az a meghatározhatatlan fajta, amit az emberek utcai vegyesnek szoktak hívni. Nem tudta mikor került ide, valószínűleg elcsavargott valamelyik kertes házból, hogy vadásszon a tóparton, vagy az erdőben. Időnként szokott kutyákkal találkozni, ha erre sétál, de azok az alsó sétányon lévő gazdájuktól futnak el egy kis felfedező útra, majd hívó szóra rögtön visszairamodnak a gazdihoz.

A kutya feküdt az avarban, és nézte őt. Fejét felé fordította, szája nyitva, nyelve kicsit kilógva, oldalra. Mereven figyelt. Fiatal eb volt, bár a költő nem értett a kutyákhoz. Ha látott egyet valahol, próbált megfelelően biztos távolságba kerülni tőle. A kerítések mögötti kutyáknak pedig rendszerint nevet adott. A évtizedek alatt sok kutya kapott tőle nevet, egyet-kettőt meg is jegyzett valamiért, mint például Kasztor, Zsemle, a loboncos Bogrács, vagy Wilhelm.

A kutya szemmel láthatólag arra várt, hogy a férfi megszólítsa. Talán játszani akart vele, de az is lehet, hogy megérezte, hogy bajban van az illető.

A tó felöl vadkacsák vidám hápogása hallatszott. Nagyon sok vadkacsa élt a tavon, egész évben itt voltak. Jól érezték magukat. A férfi sokszor elüldögélt a parton és elnézte, ahogy a kacsaszülők a kicsinyeikkel úszkálnak a partközeli vízben. Ilyenkor megszámolta a kicsiket, és valamiféle ranglistában gondolkodott, hogy látott-e már többet, vagy talán ez a legnagyobb szaporulat, amit valaha számolt. Nyáron, amikor az eperfáról hullani kezdett az érett, és rögtön erjedésnek induló gyümölcs, a sok kacsa elhagyta a vizet. Ott totyogtak a fa körül, és jól belakmároztak belőle, hogy aztán kapatosan, hangos gurgulázó hangokat hallatva visszatipegjenek a vízbe. Annyira szerették az alkalmi potyakaját, hogy sokszor még akkor sem voltak hajlandók lemondani róla, ha egy-két ember megállt nézni őket.

A kutya is meghallotta a hápogást. Hirtelen felugrott és elszaladt a tó felé.

- Hát te is itt hagysz? Pedig most még neked is örültem.

Most bevillant neki egy régi történet a kutyákról, amit poénként szokott elmesélni, de most nem látszott annyira poénosnak. Amikor kisiskolás volt, a falusi gyerekekkel összeállva, gyalog jártak az iskolába. Nem volt közel. Átvágtak a város falusias részén, majd egy lakatlan dombon, amit Nyúldombnak hívtak és télen szánkózásra használtak, majd néhány újonnan beépített utcát keresztezve értek az iskolába. Egyszer hazafele menet, már esteledett, mert abban az időben annyi gyerek volt, hogy két szakban kellett iskolába járni, és pont délutánosok voltak. Ez úgy a ’60-as évek végén történhetett, Találtak egy fakeresztet, Nyúldomb tövében, olyat amelyet az idősek szoktak az ágyuk felett a falon tartani. De nem is akármilyen fakereszt volt ez, rajta volt a megfeszített Krisztus is. Csak a nagyszüleiknél volt hasonló, de azt soha nem szabadott levenni a falról, még megérinteni sem, nem hogy játszani vele. A szüleik ilyet már nem raktak a falra. Nézték, fogdosták, simogatták. Még nem döntötték el kié legyen, hogy ki viszi haza. Volt. aki nem is merte volna, nehogy elverjék, volt olyan is, akit nem érdekelt annyira, hogy birtokolni akarja. De azért mindannyian érdeklődéssel nézegették, tapogatták.

Már pont elértek a falu első utcájához, amelyik olyan szűk volt, hogy autóval, vagy szekérrel nem közlekedhettek rajta, csak gyalog, és biciklivel. Már pont a felénél jártak ennek a sikátorszerű útnak, amikor útjukat állta egy kutya. Nem volt nagy, világos színű, de nagyon harcias. Vadul ugatott rájuk. Hol előrébb rohant, hol megállt, mintha ki akarná szorítani őket az utcából. Félelmetesen vicsorgott, és ha valamelyikük megmozdult, annak a lába felé kapott.

- Mit tegyünk, esteledik, valahogy haza kell jutnunk. Ha visszafordulunk és megkerüljük ezt az utcát, úgy elkésünk, hogy kikapunk. Túl sokáig tart. Itt a kereszt, ezt fogd a kezedbe, tartsd a kutya felé, nézz vadul a szemébe, és morogj rá harciasabban, mint ahogy ő teszi, közben meg ordítsd azt, hogy: „kinyírtmeg!?” – mondta a társaságból az a fiú, akinél a kereszt volt, és a legelöl álló kezébe nyomta. A kutya az ijesztgetésre azonnal támadott, és megharapta a keresztet felé tartó fiút. Az rögtön eldobta a feszületet, és hangosan sírva kifutott a sikátorból, a kutya meg utána egészen az utca elejéig. A többiek pedig, amint a felbőszült eb elrohant az ordító gyerek után, futás végig a sikátoron. Mindenki hazáig rohant. Még távolból hallani lehetett a kutya marta gyerek ordítását, míg haza nem ért. A harapás a bokája fölött érte a lábát, és nagyon fájt neki. Szerencsére a nadrág szára megvédte annyira, hogy a bőre nem szakadt fel, de a fogak nyomai megkékültek.

A költő, ha beszélgetések során kutyasztorit kellett mondani, mindig előadta ezt az esetet, és a „kinyírtmeg!?” mondás, általában nagy sikert aratott, főleg akkor, amikor kiderült, hogy a kutya ez követően az illetőt megharapta. A történetet úgy alakította át, hogy gyerek helyett egy férfi volt a szenvedő fél, és elhagyta a keresztet. Valahogy így:

„Képzeljétek! Én egyszer halottam, hogy ha kóbor kutyával kerülsz össze az utcán, és nincs módod kitérni, rá kell ordítani, de hangosan hogy „kinyírtmeg!?” Ekkor tartott egy hatásszünetet, ami alatt az ittas, vagy „mindenviccennevető” figurák, vagy azok, akik azért nevetnek már jó előre, mert úgysem értik a vicceket, már nevetgélni kezdtek, a többiek közül pedig mindig megkérdezte valaki, hogy ez beválik-e. A válasz erre, hogy nem tudom, nem próbáltam soha, csak egyszer akinek elmeséltem, kipróbálta. Ezen a ponton már úgysem állják meg, hogy megkérdezzék… És? A válasz erre: Hát őt megharapta. Erre aztán rendszerint harsány nevetésben tört ki a társaság.

Persze benne ez az emlék ott mélyen legbelül, meghatározta a hozzáállását a kutyákhoz, egész életére. Pedig nem őt harapta meg a kutya, csak az ötletadó volt a kereszttel kapcsolatban. De azért mindig ott élt benne a látvány, a keresztel ugráló gyerekre rárontó kutya, majd a kutyával a nyomában menekülő, félelmében ordító gyerek képe.

Gondolataiból arra eszmélt, hogy a tó irányából vad kutyacsaholást, egy nagy csobbanást, kacsák riadt szárnycsapkodását, és ingerült hápogását hallja. Aztán riadt kutyacsaholást, majd nyüszítést, majd egy hatalmas nyomást a mellkasában.

- Jaj! Jöhetnének már a mentők. Alig kapok levegőt. Lehet, hogy meghalok. Ezzel az eshetőséggel eddig nem is számoltam! Lehet, hogy meghalok! Mennyi idő telt el. Öt perc, vagy tíz? Vagy már egyszer elájultam? Hol a füzetem?

Á, nem kell ide füzet! Itt tódulnak a rímek:

„már fenn csahol az csillagos égben,

csörgetem a mentőt kínos fetrengésben …”

Micsoda borzalmas strófák! Ha haldoklik az ember, mindig ilyen szarokat talál ki. Ezt látnák a kritikusok! Azt írnák: „Az asszonáncoknál, csak a kínrímek borzalmasabbak. Lábtörésben szenvedő költő esete a fuldokló kutyával. Micsoda hülyeség!” Még valamelyik humorosan hozzátenné: „Alkalomhoz a forma, amforma!” Ő ez a régi poén, honnan is?

Ezzel elvesztette az eszméletét. Belekerült egy örvénybe, amely lassan pörögve megindult, és egyre gyorsabban és egyre mélyebbre húzta le, bele a nemlét közönyébe. Még fél szemmel látta, és fél füllel hallotta, ahogy valakik közelednek feléje, hallotta az avar ropogását. Még az is felötlött benne, hogy remélhetőleg nem egy lovas túra talál rá, mert olyan rém ciki lenne magatehetetlenül feküdni idegenek előtt. Amikor a mentős fölé hajolt, pont kiszállt belőle minden emberi. Talán még mondta neki, hogy a kutya, a zsemleszínű a tóba esett, amikor kacsára vadászott, mert olyan fiatal volt, és szeleburdi, mint a tinédzserek, de nem biztos.

Számára hirtelen minden olyan nyugodt lett. Olyan laza, ködös, párás, vattás, semmilyen. Nem fehér, nem fekete, talán olyan zsemleszínű, akár a kutya. Csend volt, de nem kínos csend. Olyan csendé nemesült, semleges csend. Opálos és közömbös.

- Nincs légzés, nincs keringés. Leállt a szíve! Meg kell próbálni újraéleszteni! Légutak tiszták. Mellkas kompresszió, 1, 2 3 … 14, befúj, 1,2,3 … 14 befúj. Nem lélegzik. Fibrillál! Hozzátok a defibrillátort, mert el fogjuk veszíteni! Gyorsan! 13, 14 … befúj!

Add ide! Töltés, hátra, most!

Ebben a pillanatban hatalmas ütés érte a mozdulatlan, élettelen testet. A költő ebből semmit sem érzékelt. Már jól kiigazodott ebben a természetfeletti közegben, amelyről annyit hallott, ami felé mindig olyan őszinte gyermeki érdeklődéssel fordult, és amiről sohasem gondolta, hogy a halál, a „sohatöbbénemlét” kapuja. Igenis kellemes volt itt. Megnyugtató. Semmi töprengés a rímeken. Mit számítanak már a nagyokos kritikusok, mit számít már, hogy ki mit írt, miért és hogyan. Ki mit szól hozzá, és hogyan érvel. Ki próbál belemagyarázni valamit, és hogyan lehet ez ellen védekezni. Értelmüket vesztették már olyan kifejezések, hogy kiadó, szerkesztő, blog, chat, komment, olvasottság, példányszám, korrektúra, statisztikák. Ezek olyan kis semmitmondó dolgoknak tűntek, hogy még átfutó gondolatokat sem értek.

Ahogy ebben a nemlétben lebegett egy apró pici ösvény körvonalazódott előtte, akár egy fodor, amelyet észreveszünk a kádból lefolyó víz örvényében. Ez az út, vagy jel a semmi felé húzódott végtelen, persze ez sem igaz hiszen, a semmi az semmi. Akkor viszont mégis csak valami irányába vitt az ösvény. Pusztán csak az okozta a tudatában, vagyis nem létező tudatában a pillanatnyi zavart, hogy most vette észre, nem egy helyben lebeg, hanem határozottam úszik, siklik, repül, talán csúszik ezen a titkos ösvényen, amely már egyre kivehetőbb, egyre világosabb lett számára.

- Még egyszer, erősebbre! Hátra! Most! Az élettelen test nagyot rándult az áthatoló áram sokkoló hatásától. Még nem sikerült visszahozni! Elveszítjük!

Most hirtelen úgy érezte, megtorpant az ösvényen. Talán elhaló teste parancsára, talán gondolkodóba esett jó felé halad-e. Hirtelen feltűnt egy ismerős az ösvényen. A zsemleszínű kutya! Teste még nedves volt a tó vizétől, egykedvűen lépegetett, majd megállt és mintegy hivogatólag nézett hátra a költő felé.

- Hát te is itt vagy? Ó, te kis mohó! Legalább sikerült egy kacsát elkapnod? Persze, úgy gondolom, hogy nem. Kacsákat nem látok itt, tehát megúszták. Látod, látod, te zsemleszínű! Hát most hogy nevezzelek? Minden jó név foglalt már. Újat kitalálni, Földi nevet. Nincs már erre hatásköröm, és tehetségem sem. Te már névtelen leszel. Ha valaki ott lenn nevezett valahogy, már úgyis keres, hangosan szólogatva a parton. Biztos tudták, hogy merre szoktál csavarogni. Rólam is már értesültek, nagy most a riadalom, szaladgálás. A gyerekek még persze még nem tudják. Úgy kéne gondoljak erre az egészre, mint egy jutalomra. Nem kell már gondolkodjak, veszekedjek, csekkezzek, telefonáljak, tankoljak, nem kell levigyem többet a szemetet, taplókkal társalogjak, meg ilyesmi. Nincsenek itt költők, kritikusok, szerkesztők, bloggerek, kommentelők, csetelők. Persze azt sem tudom, hogy mi vár rám az út végén. Menj te Zsemleszínű, legalább előbb megtudod. Na, menj szépen utadra! Én is követlek.

A kutya szelíden nézett feléje várta, hogy a költő utolérje. Csonkolatlan farkát a teste fölé emelte, és erősen csóválta. Pofáját kitátotta és egy nagyot ásított.

- Jössz már, új gazdám, mert én bizony annak választottalak? Tudtam én, hogy mi lesz veled, azért vártam ott az avaron, miközben te haldokoltál.

A költő elcsodálkozott. Hát ez lenne a metakommunikáció! Hogy erről mennyit gondolkodott! De az mégsem jutott az eszébe, hogy különböző fajok között is működhet. Tulajdonképpen azzal sem foglalkozott, hogy van-e élet a halál után, és ha van, akkor a különböző fajok tudnak-e egymással beszélni, vagy egy földihez hasonló kasztrendszer működik ott is.

Amit ezekről elmélkedett, lassan utolérte a Zsemleszínűt, hogy most már, mint két örök társ ballagjanak az égi ösvényem a túlvilági öröklét titokzatos birodalmába.

Ebben a pillanatban valami hatalmasat rántott rajta, torkát elemi erejű üvöltés karcolta véresre, és a mellkasába süvítő levegő olyan kínokat okozott neki, akár az újszülöttnek, amikor a magzatvizet kiöklendezve, először telik meg a tüdeje levegővel.

- Visszahoztuk! Sikerült! – hallotta kábultam az őt körülvevő furcsa lények hangját, majd elvesztette, az eszméletét.

***

- Akkor a költő most meghalt, vagy túlélte? – kérdezte az író felesége a férjét, amikor a számítógép monitorja előtt görnyedve, szokásához híven a novella legelső változatát olvasta.

- Szerinted? Én úgy gondoltam, hogy túlélte, csak újra elájul. De már van légzése és keringése.

- Akkor jó! Már azon izgultam, hogy kinyírod magad a végére.

- Ugyan már! Nem én vagyok a költő, csak szokás szerint beépítettem néhány momentumot a saját életemből is.

Az írás a többihez hasonlóan bekerült a számítógép irodalom/saját/próza/munkaverziók mappába a többi közé. Itt vártak jobb sorukra, hátha egyszer kötet lesz belőlük. Aztán eltelt egy-két hónap. Az író nem nagyon érzett ihletet az írásra azon az őszön, így aztán kissé elfeledve szunnyadt az írás meglapulva a tengernyi fájl között. December elején leesett az első hó. Egy havas, szűrt napfényes, párás délelőttön úgy érezte sétálnia kell. Felvette hát sídzsekijét és turistabakancsát, és elindult céltalanul, a közeli tó partjára, hogy járjon egyet. Most a felső ösvényt választotta azt, amelyik a szűk, sziklás kanyonon vezet át, hogy aztán a kilátónak kialakított szikla, és a lovarda mellett elhaladva, átvágjon a tisztáson, és betérjen az erdei ösvényre, amely a tótól távolabb fut benn az erdőben. Amikor áthaladt a kis kőboltíves kapun, mely gyakorlatilag a tóparti forgalmas ösvényt fizikailag is elhatárolja a kevésbé látogatott, sokkal csendesebb felső úttól, furcsa érzése támadt. Eszébe a jutott a költő. A költő, amely ezen az úton sétálva kapott infarktust.

- Tényleg a novella. Teljesen megfeledkeztem róla. Most sem vagyok nagyon jól, bár nem ver félre a szívem, mint ahogy néha szokott. Még jó, hogy itt van a fényképezőgépem, amivel lefoglalhatom a gondolataimat. Olyan furcsa, szokatlan, mély a csend. Nincsenek sétálók, kocogók. Még kutyások sem. Azt hiszem, legyalogolok a tópartra, mert most zavar a magány.

Pedig isten bizony nem magamról írtam a novellát, jó persze azért vannak részek…, és egyébként sem vagyok félős. Jaj, csak fel ne tűnjön egy kutya! Attól lehet, hogy egy kicsit most megijednék.

Ezzel megszaporázta lépteit, átvágott a sűrű repkénnyel beszőtt, helyenként már hófoltos aljzatú erdőn, meredeken le a félig leengedett vizű tó partja felé.

VÉGE

Fotó - EtienneHorvat

a fa

a fa

az idő gyermeke

egyidős vele

múltból nő a jövőbe

egy szemtanú

egy mesélő

egy bölcs

életerő

energia

mit a földanya sugároz

az univerzumba

összekötő kapocs

ég és föld között

ha békén hagyják

testét nem csonkítják

nem vágják ki

az állandósult jelen

egy jövőbe ívelő híd

Egy kis segítség

A haiku 17 morából, a magyarban szótagból felépülő, 3 soros vers-

Mora - a magyar nyelvben a legkisebb egység. Egy rövid szótagnak felel meg.

Haiga - mai értelemben egy kép és egy haiku harmonikus egységében létrehozott művészeti alkotás.

Bővebben itt olvashatsz erről:

Rávitt a lélek, hogy összeszedjek néhány fontos lemezélményt az életemből. Ez csak a könnyűzenére vonatkozik, hisz nem csak azt hallgatok, 50%-ban nem. Próbáltam röviden életrajzi kötödéseket is beleszőni. Ez olyan, mintha az életem egy része lemezekben lenne elmesélve. Nem kell ezt feltétlenül végigolvasni. Vastaggal vannak a címek. Gyorsan végig pörgethető. Aki kíváncsi itt-ott beleolvashat a miértekbe.

Omega 10000 lépés, 1969

Kiskoromban nagyon sokat hallottam az Omegának ezt a lemezét. Aztán az Omega sokáig a kedvencen is volt. A szerintem legjobb magyar beat-rock lemezük, a Nem tudom a neved és az űrkorszakuk első és második darabja az Időrabló és a Gammapolisz, hatalmas kedvencek voltak.

LGT – Bummm!, 1974

Még a Szabad Európás tinédzserpartik alkalmával hallottam sok LGT számot, főleg erről a lemezről. Barta számait imádták a népek. Később az LGT fő kedvencé vált és a Loksi című dupla brutál jó, még manapság is. Kivételes élmény volt a Vígszínházban látni a lemez bemutató koncertet.

Cseh Tamás – Fehér babák takarodója, 1979

Cseh Tamást egy előadása alkalmával zártam a szívembe. A Frontátvonulás című előadás 1979-1983 között volt hallható, ekkor már lemezen is kiadták. Faltam Cseh Tamás lemezeit. Az Antoine és Désire, A levél nővéremnek és a Fehér babák takarodója máig is rendszeresen hallgatott lemezek. Talán az utóbbi a fő kedvenc.

Led Zeppelin – Presence, 1976

A Led Zeppelin I. stílusalkotó és iránymutató volt a brit rockbandák számára, innen találtak igazán magukra. II, III, IV lemezeik mestermunkák, mint az összes.

A Presence viszont számomra különleges. Emlékszem, már alig vártam, hogy megjelenjen és Komjáti Gyuri bácsi lejátszotta az egész lemezt a Kossuth rádióban. Persze, hogy ott vártam egy 2*45 perces Sanyo kazettával. Így aztán ez volt a legtöbbet hallgatott Zepp…

Később, a posztumusz kiadott Coda című lemezhez fűzött érzelmi viszony, mivel Athénban sikerült megvásárolnom 1983-ban.

Black Sabbath – Vol. 4, 1972

A Black Sabbath nagyon sötét, nagyon kemény zene volt abban az időben. Az Iron Man, a Paranoid igazi stílusalkotó dalok. Először a Sabbath Bloody Sabbath című lemez részleteit hallottam. Imádtam, de az egész lemezanyaghoz nem tudtam hozzájutni. Később szereztem egy amerikai kiadású, korongján sérült, de jól lejátszható Sabbath-ot, ez volt a Vol. 4.

Uriah Heep – Firefly, 1977

A Uriah Heep néhány slágerét játszotta időnként a rádió. A Gypsy, a July Morning, a Lady In Black azóta is slágerek. De nem lehetett lemezen megvásárolni. Az első teljes zenei anyagot egy jugoszláviai nyaralás során, 1979-ben szereztem műsoros magnókazetta formájában. Ez volt a Firefly. Mindig is kedvenc marad, pedig minden lemezét megszereztem később.

Deep Purple – In rock, 1970

A Deep Purple, egy jó kapcsolatokkal rendelkező évfolyamtárs jóvoltából az osztálykirándulások nagy kedvence volt. Nekem talán ez áll a szívemhez legközelebb, de ahogy leírom, van egy kis lelkiismeret furdalásom.

Pink Floyd – Wish you were here, 1975

A csodált, misztikus Pink Floyd. Kártyaképeit vásároltam a trafikokban 2 forintért. 1975-ben hallottam először. Belebolondultam. Éppen szerelmes voltam egy, nálam egy évvel idősebb, nyolcadikos lányba és állandóan a Shine On You Crazy Diamond-t hallgattam. Pedig az nem szerelmes dal, de akkor még ezt nem tudtam. Aztán hamar megszereztem másolt magnókazettán a The Dark Side Of The Moon-t, a rádióból hozzájutottam az Animals-hoz. … és lassan örök kedvenc lett a Floyd is.

Jethro Tull – Songs from the wood, 1977

A Jethro Tull együttesről csak hallottam, amikor ezt az anyagot műsoros magnókazettán megszereztem. A már említett jugoszláviai nyaraláson egy nálam idősebb fiútól megkérdeztem, hogy a Jethro Tull jó(?), azt mondta: jó. Megvettem. Rögtön beleszerettem.

Azóta a repertoárjuk minden elemét ismerem, de a kedvenc ez maradt.

Sex Pistols – Never Mind The Bollocks Here's The Sex Pistols, 1977

Ezt a zenei anyagot még a megjelenés évében sikerült meghallgatnom, egy osztálytárs szülője révén bekerült kazettáról. Elemi őserő. Egyszerű, primitív, hatásos. Fort a vérem, ahogy hallgattam. Még ma is tűzbe hoz!

Rolling Stones - Miss You, 1978

A Stones az alap. Az állandó kedvenc. Minden lemezét ismerem. Próbálkoztam vele, hogy találomra kiválasztott lemezét hallgattam az autóban hetekig. Tökéletes volt. Aztán egy másikat. Időt adva, minden szám felfogásához, Akkor az volt a legjobb…

A Miss You azért, mert az volt az első nekem, erről is a Far away eyes-

Piramis - Szeress!, 1993

A piramis első 3 lemeze minden magyar fiatalra hatott. Ez a koncert abban több számomra, hogy egy rég látott Piramis fantasztikus tündöklése volt a BS színpadán. Jó magam is élőben élveztem.

Hobo Blues Band – Vadászat, 1984

Imádtam Hobó koncertekre járni. Ez a lemez pedig stúdiómunkásságuk csúcspontja.

Beatles - Let it Be, 1970

Gyerekkoromban megkerülhetetlen volt. Persze mire igazán felfogtam a zenehallgatás örömét, már nem léteztek. Inkább a tagok szólólemezeit kedveltem, pl Lennon Imagine-jét, de később meghallgattam sokszorosan minden lemezét, természetesen saját gyűjteményből. Utólag azt mondanám az utolsó lemezei voltak hozzám közelállóak, ezek közül is a legutolsó.

Berki Tamás – Igazi paradicsom, 1984

Ez a lemez nálam alap, amióta meghallottam. Egyszerűen jó kedvem lesz tőle. Kell ennél több? Volt szerencsém a debreceni dzsesszfesztivál, egy éjszakai Jam sessionjén egész a közelében hallgatni, ahogy egy bár lépcsőjén ülve énekel és mi körülötte.

Frank Zappa – One Size Fits All, 1975

Zappa unikum. Nem, hasonlítható sehova. Zenéjében ötvöz, átalakít mindent. Én a Yo Mama című felvételét hallottam először. Korábban már olvastam róla Ungvári Tamás jóvoltából. Aztán törekedtem, hogy az egész életművét magamévá tegyen. 50 nagylemez között, már nehéz választani. A One Size Fits All, mellett talán a Hot Rats, a Bongo Fury, a Sheik Yerbouti, az Apostrophe’ és a Tinsel Town Rebellion a legkedvesebbek. Tény, hogy a ’80-as évek nálam főleg Zappa jegyében teltek.

Eagles – Hotel California, 1976

A Hotel Californiát a Vasármapi koktél című legendás rádióműsorban hallottam először. Lenyűgöző volt. Nagyjából két év múlva megszereztem kazettán. Nem értettem, hogy lehet egy lemezt telerakni lassú számmal. Mégis állandóan ezt hallgattam. Évtizedekig meghatározó eleme lett az Eagles, a zenehallgatásaimnak és ma is szívesen veszem, ha szól.

Peter Hammill – The Silent Corner and the Empty Stage, 1974

Tinikorom végén főleg progresszív rockot hallgattam. Ezen az úton az ember hamar eljut a Van Der Graaf Generator nevű formációig. Foglyul is ejti az embert. Van, akit élete végéig elkíséri ez a zene. Ezen együttes vezéralakja Peter Hammill. Az ő szólómunkássága ugyanolyan jelentős, mint együtteséé. Nekem ez mindmáig kedvenc.

Genesis - Live, 1973

A Genesis, a brit és a világ prog rockjának meghatározó együttese. Megkérdőjelezhetetlen mérföldkő. A Nursery Crime, a Lamb Lies Down On Broadway, a Foxtrott remekművek… és ez a koncert is az! Volt szerencsém a Népstadionban látni őket, ahol a Mama című lemez diszkós dalai voltak előtérben, de a nagy klasszikusok is elhangoztak.

Queen - A Night at the Opera, 1975

Ezen van a Bohemian Rhapsody, kell ennél több? A Queent az első lemeze óta ismertem, a rádióban bemutatták a lemezeiket. Aztán 1986-ban a skalpjukat is begyűjtöttem, mert ott voltam a legendás és egyetlen budapesti koncertjükön.

AE Bizottság – Kalandra fel!, 1983

A dadaista lemez. Soha nem gondoltam volna, hogy a dadaizmus zenében is megfogalmazható, Nekik sikerült. Először akkor hallottam őket, amikor a Hajógyári sziget legelső koncertrendezvényén, a Fekete bárányok koncerten előzenekarként felléptek. Sokkoló volt a rock-blues rajongók körében.

Syrius – Széttört álmok, 1976

A magyar zene leginkább elpazarolt együttese. Világsztárok lehettek volna. A jazz-rock úttörői voltak. Ausztráliában megjelent Devil’s Mascarade nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő.

Szörényi Levente – Utazás, 1973

Rongyosra hallgatott lemez. Az Utazás állandó kedvenc. Szörényi többi szólólemeze is intellektuális telitalálat, kisebb sikerrel.

Yes – Relayer, 1973

Anderson hangja egyéni, Minden Yes lemeznek sava-borsát adja. Vangelissel is nagyot alkotott. A Relayer című album az egyik fénypont, rajta a Gates of Delirium opusszal. A Tales From Topographic Oceans a másik.

Colosseum – Valentyne Suite, 1969

Ez a brit blues rock banda fantasztikus zenészeket adott a világnak. Első 4 lemezük közül bármelyiket ideírhattam volna. Az énekes Chris Farlowe, minden idők egyik legjobb énekese, Jon Hiseman pedig sokáig a kedvenc dobosom volt. Annyira szerettem ezt a bandát, hogy az öt legjobb között szerepelt nálam nagyon sokáig.

Miles Davis – Isle of Wight Festival, 1970

A free/be bop jazz koncert most is nálam van mindig. Miles Davis, megkerülhetetlen a jazzben. Ikon.

Aki ért hozzá, annak ez a felállás mindent megmagyaráz:

Miles Davis – trumpet / Gary Bartz - alto saxophone, soprano saxophone

Chick Corea - Hohner electric piano / Keith Jarrett - electronic organ

Dave Holland - electric bass / Jack DeJohnette - drums

Airto Moreira - percussion, cuica

Airto Moreira-t volt szerencsém látni, egy Kisstadionbéli koncerten, Al Di Meola csapatában játszott.

John Mayall – Blues from Laurel Canyon, 1968

Sokáig a blues számomra a brit bluest jelentette. Ez a lemez volt talán az, amelyet legtöbbször hallgattam. John Mayall-t, az első magyarországi fellépésén volt szerencsém látni. Felejthetetlen volt.

Chase – Chase, 1971

Minden, amit egy trombitából ki lehet hozni a jazz-rock műfajában. Kikértem apám véleményét a zenei teljesítményről. Kürtön játszott nagyon sokáig, de minden rézfúvóson tudott, trombonon és pisztonon is. Felsőfokon éltette.

Hair, 1979

Erről nem tudok beszélni, túl vagyok szerintem az ötvenedik alkalmon. Házasság ez.

Jesus Christ Superstar, 1973

Ez a másik. A második feleség, vagy szerető. Ezerszer hallottam. Gillan fantasztikusan énekel benne. Mostanában Júdás és Karafás énekét kedvelem a legjobban. Annak idején nem igazán engedték, hogy elterjedjen az országban. Nekem is csak részletek voltak belőle.

Bob Dylan - Bringing It All Back Home, 1965

Dylan első 5 lemeze egyenértékű és utána is sok a kiváló anyag.

A 80-as évek elején Dylan kitűzőt hordtam, Dylan Thomas versek voltak a dzsekim zsebében és Oroszlányon egy játszótéren gitároztam. Nyakamban természetesen egy szájharmonika, úgy Dylan-esen.

Marvin Gaye - What's Going On, 1971

Let's Get It On, 1973. Ez a két lemez zenéjében és mondanivalójában is megkerülhetetlen a könnyűzene történetében. Rendszeren hallgatom őket manapság is.

Michael Jackson – Bad, 1987

Ennél a lemeznél fogadtam el, hogy érdemes hallgatni, de az utolsó5 lemeze kétségtelenül remekmű. Kicsit csalódás volt nekem a koncertje, talán mert nem voltam rajongó.

Velvet Underground & Nico, 1967

Szenzációsan jó, az érzékekre ható lemez. A Waiting for the Man, a Heroin és a Sunday Morning örök slágerek. Az énekes Lou Reed későbbi dalai, a Perfect Day, Take a Walk to the Wildside alapélményeim.

King Crimson – Islands, 1971

A végére hagytam állandó és fő kedvencemet. Ez a negyedik albuma. Talán ez a legegységesebb. Én karácsonyi lemeznek hívom a hangulata miatt. Ebben a listába további lemezei is benne lennének, ha egy előadótól többet is betennék.

Akit érdekel, mindenképpen hallgassa meg a következő lemezeket:

In the Court of the Crimson King, 1969 / In the Wake of Poseidon, 1970 / Lizard, 1970 / Larks' Tongues in Aspic, 1973 / Starless and Bible Black, 1974 / Red, 1974 / THRAK, 1995.

Az utolsó lemez bemutató koncertjén ott voltam a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadon.