A Dorsoduro negyedben, az Accademia múzeumhoz közel, a Calle della Toletta sikátoron végighaladva, egy érdekes dolog látható. Egy sárga ház, aminek a teteje alatt egy különleges óra van!
A legenda úgy tartja, hogy riasztott, amikor egy közelben lakó boszorkány ítéleteit kezdte végrehajtani, a fekete mágia segítségével. Amikor a boszorkány meghalt, a ház évekig lakatlan volt, mert senki sem akart ott élni.
A nagy réz riasztó óra már nem az eredeti. Háromszor cserélték az évek során.
Egy borbély, akinek a kis utcában volt üzlete, közel a boszorkány házához, az első időkben sorozatosan hallotta a boszorkányriasztások hangját a Toletta sikátorában. Egy nap ez az ember, gondolta, hogy csupán viccből kéri a munkásokat, akik az épületén dolgoztak, hogy akasszanak egy régi riasztó órát az ajtaja fölé.
Aztán néhány évvel később, a riasztót eltávolították. Ezután zavaró jelenségeket kezdtek észlelni: hangokat, látomásokat, tárgyak megmagyarázhatatlan eltűnését, kis háztartási baleseteket. Végül is az eltávolított riasztót vissza kellett tenni.
Ám a furcsa események megismétlődnek újra és újra. A boszorkány szelleme úgy tűnik, nem akarja feladni.
Kairó közelében található. Menkauré építtette a IV. dinasztia idejében. Egyike a gízai piramisoknak, a három nagy piramis közül ez a legkisebb. A Menkauré-piramis (Mükerinosz-piramis) nevének jelentése: Az isteni piramis.
Menkauré, a IV. dinasztia utolsó előtti uralkodója volt, kb. Kr. e. 2532–2504 között.
Valamikor 2009 környékén egy dossziéban régi írásokat találtam. Kiderült, hogy az 1980-as évek elején készült írásaim, jegyzeteim, listáim őrződtek, papírfecniken
Valamikor 2009 környékén egy dossziéban régi írásokat találtam. Kiderült, hogy az 1980-as évek elején készült írásaim, jegyzeteim, listáim őrződtek, papír fecniken. Addig úgy tudtam, hogy régi próbálkozásaimat elemésztette az idő. Aztán, mivel közeledett az 50. születésnapom, gondoltam egy esszé sorozatban feldolgozom az írásokat. Három részig jutottam … és félretettem. Most, hogy 55 éves lettem, leporolom ezt az esszétorzót és átnyújtom Nektek ajándékba. Mert akkor szép egy ünnep, ha az ember ad ….
50
I. Szavak
Amikor az ember élete során valamilyen mérföldkőhöz érkezik, elkezd összegezni, mérleget vonni. Én ezt nagyon nem szerettem volna megtenni. Minek? A Föld sem forog visszafelé, hogy újraélje történelmét, és a vonat sem megy nosztalgiázni a régi, rozsdás-sínű, elgazosodott vonalakra. Már én is azt hittem, hogy sikerült bennem legyőzni az emlékezés vágyát, amikor egy nagyon is aktuális papír fecni, egy jótállás keresése közben, kezembe akadt ifjúkori irkafirkáim, néhány megmaradt darabja. Megsárgult, kézzel írt noteszlapok, rajtuk vers-, novella kezdemények, dalszöveg-kísérletek, feljegyzések, listák versekről, kedvencekről. Ezekbe beleolvasva nem tudom eldönteni, hogy jó lett volna-e, ha folyamatosan írok, vagy jobb volt az évtizedes kihagyás. Ha az emberi lélek ápolása szempontjából nézem, akkor, mint terápia, nagyon jó hatású az írás. Ám, ha mint az örökkévalóságnak, de legalábbis a kortársaknak való üzenetközvetítést jelölöm meg az írás céljául, talán a hallgatás jobb volt. Végül is most már mindegy. A kocka el van vetve. Persze még mindig megtehetem azt, hogy visszafojtom emlékeim, és valószínűleg meg tudom ezt tenni, de akárhogyan végződjön ez az írás, saját életem egy darabkája mindenképpen belekerül.
Ezek a 25-30 éve készült írások természetesen ma már nem születnének meg, vagy ha igen, akkor is lényegesen átalakulva, de én most felvállalva fiatalkori önmagamat, és az eredeti szövegeket közlöm:
Legelőször, talán azért mert ehhez az íráshoz dátumot is találtam, s a keletkezés körülményeire is emlékezem, álljon itt a Szavak című írásom:
Szavak
Szó, kép … szavak, illúziók, álmok,
képek, hangok és színek …
Értelem, érzelem, érdek,
Beton, növény, növény-virág …
Élet, élet-halál,
Törvény, törvényes, törvényesség, törvényességet,
Élet, halál, világ, virág és víz,
Kék ég és kéklő hegyek,
Zöld mezők és őszülő búzatáblák.
Felépítettség és zavartság,
Logika, ésszerűség, ésszerűség-ésszerűtlenség …
Születés, halál, élet …
Élni és meghalni …
Szabadság, szárnyak, szárnyalás, emberek
Világ születése – világ vége?
Szó, kép … szavak, illúziók, álmok,
Szavak?
Hát ez lenne. Szótódulás. Igen az. Azóta is alkalmaztam már ezt a technikát, hogy próbálom kiüríteni agyamból a környezet pillanatnyi hatásait, és ami eszembe jut, folyamatosan rögzíteni. Ez diktafonnal már könnyű, régen azonban zavarta a szótódulás folyamatosságát, a tény, hogy leírom. Ezt az írást 1985. július 31-én írtam, a tatai laktanya egy őrtornyában, ahová felcsempésztem noteszemet. Már csak két hét volt leszerelésig, és a törzsfőnök, a szolgálati szabályzatot megszegve – két héttel leszerelés előtt már nem szabadott fegyveres szolgálatra vezényelni katonát -, őrségbe küldött, mondván: „- Az öreg katonánál nincs jobb őr, mert az vigyáz, hogy meg ne bukjon, mert akkor jön a 30 nap fogda, és nincs leszerelés. Másrészt, ha a többi katona tudja, hogy öreg van a toronyban, nem mer kiszökni a laktanyából, mert az elfogja, mivel, hogy van vesztenivalója.” Én az egész katonaság alatt azt az elvet vallottam, hogy a katonaság a személyes szabadság megsértése, és afféle börtönként fogtam fel. Persze az ember a börtönt is meg tudja szokni, a katonaságot is meg lehet.
Abban az időben rengeteget olvastam Kassák Lajos verseit, így annak jegyei biztosan fellelhetők, mint később is.
Szerintem így érthetők a szavak, a szótódulások, és azok logikai láncolata ebben a fiatalkori szabad versemben.
II. A lista
Egész gyerekkoromat végigkísérték a listák. Folyamatosan írtam őket. Imádtam a zenét. De abban a korban nagyon kevés zenéhez jutottam hozzá. Különösen külföldi zenéhez. Ezért, ha valamit elcsíptem az éterben, próbáltam a rövidhullámos zajözönből kivenni a dal címének, vagy előadójának nevét, és azt, ahogy elképzeltem, fonetikusan leírtam. Ezekből a jegyzetekből lettek az első listáim. Később a zenecím gyűjtést olyan szintre emeltem, hogy még ma is megvannak a zeneszámokkal előadókkal teleírt kis naplóim.
A zenén kívül voltak focicsapat, focista, film, színész és könyvlistáim is. Ezeket a listákat lassan kiegészítette egy újabb is, a versek listája. És mit tesz Isten, a megtalált papírok, írások közt itt egy verslista, 1984 előttről:
Kedvenc versek
WaltWhitman Egy órányi őrület és gyönyör
Arthur Rimbaud Térzene
Arthur Rimbaud Téli ábránd
Appolinaire Ünnepély
Allen Ginsberg Üvöltés
Allen Ginsberg Lindsdayhez* (Ez a vers annyira tetszett, hogy egy papírlapra másoltam, és az ágyamnál a falra tűztem.)
Allen Ginsberg Leples bitang* (Hobo hatására. Ki tagadhatná le Hobot, aki annak idején Ginsberget olvasott.)
Weöres Sándor Tündérek
Weöres Sándor Évezredek
Weöres Sándor Ferenczy Béni emlékére
Weöres Sándor Házfalon árnyak
Weöres Sándor Atomfelhő
Weöres Sándor Ének a határtalanról
Weöres Sándor Ima
Weöres Sándor Könyörgés
Károlyi Amy Hit
Károlyi Amy Finis
Károlyi Amy Nem értem
Károlyi Amy A fal
Károlyi Amy Halhatatlanok
Wystan Hugh Auden A vándor
Wystan Hugh Auden Nyári éjszaka
Wystan Hugh Auden Peysage Moralise
Wystan Hugh Auden Nézd, idegen …
Wystan Hugh Auden Miss Gee
Wystan Hugh Auden Rimbaud
Wystan Hugh Auden Vadászévad
Wystan Hugh Auden Tűnődések egy erdőben
Wystan Hugh Auden Aki jobban szeret
Wystan Hugh Auden Régészet * (Csak itt megjegyzem, hogy Audennek ebben a kötetében van egy verse a Szfinxről is, amit a ’90-es években szerettem meg)
Theodore Roethke Éjszakai utazás
Theodore Roethke Apám valcere
John Berryman Gólya-blues* (Ez az időszak a magyar blues boom korában (1979-1983) volt, így bármelyik amerikai vers, amelynek a címében benne volt a blues szó, csak jó lehetett, ettől függetlenül ez a vers jó!)
John Berryman Különleges sorsom
John Berryman Piások
John Berryman Üzenet
John Berryman Ellentétek
John Berryman Az öngyilkosságról
John Berryman Pokolvers
John Berryman In Memoriam (1914-1953)
John Berryman Henry felismerése
Paul Eluard A szó
Dylan Thomas Októberi vers* (Egy emlék: akkoriban nem tudtam Dylan Thomas kötetet szerezni, ezért megkértem egy velem szimpatizáló lányt, aki kérésemre elment az oroszlányi könyvtárba és kimásolt nekem pár tucat Dylan Thomas verset. Abban az időben Bob Dylan volt a zenei ideálom, az ő kitűzőjét hordtam a dzsekimen, a dalait gitároztam a téren. Az énekes Dylan, a költő Dylantől vette kölcsön a nevét. Így nem csoda, hogy mindkettőt szerettem.)
Ez pedig egy nagyon rövid lista az akkori kedvenc könyveimről:
Vers:
Li Taj-Po / Tu Fu / Po Csü-Ji versei, Európa Kiadó, 1976.
Kassák Lajos válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1977.
Szavak a szélbe – Mai amerikai költők, Európa, 1980.
Próza:
Hajnóczy Péter összes, Szépirodalmi Kiadó, 1982.
Karinthy Ferenc életmű sorozat, Szépirodalmi Kiadó, 1983.
Bajomi Lázár Endre A szürrealizmus, Gondolat, 1979.
Ezt a listát azért tettem közzé, mert ezek a versek nem csak akkor voltak nagyszerűek, hanem most is azok, és hátha kedvet kap valaki elolvasni. A listán található versek nem egy ranglista részei. Csupán azért lett belőlük egyáltalán lista, mert a köteteket, amelyekben szerepelnek, abban az időben vásároltam. Akkoriban sok verses könyvet vettem, hisz nem volt drága, és a lelkem ki volt éhezve az efféle táplálékra. Szerencsére ritkán hagyok el könyveket, így ezek a nevezetes darabok, még ma is könyvespolcom irodalmi értékét növelik.
III. László Gőz
Gőz László, az LGT albumain és koncertjein, a fúvósszekcióban közreműködő kisegítő zenész, egyébként jelentős stúdió- és jazz muzsikus volt e történet idején. Tulajdonképpen semmi köze nincs semmihez, amiről itt szó lesz. De akkor miért is az ő nevével fémjelzett a történet? Ez is ki fog derülni. A régi írásaimat olvasgatva találtam egy szöveget, amelynek akkor a Requiem címet adtam, bár nem halt meg senki, csupán egy barátra, egy barátságra emlékeztem benne. Nem is tudom, mi lenne a jobb, először a keletkezés okáról, körülményeiről írni, aztán a novella, vagy fordítva? Mindegy, valahogy majdcsak lesz! Egyelőre hagyjuk Gőz Lászlót, jöjjön a novella, amelyet 1983. április 16-i dátummal kelteztem:
Requiem
Egy augusztus végi, hűvös estén láttam utoljára. Véletlenül pillantottam meg az utca másik oldalán. A Czermannból1 sietett haza. Mint mindig, most is egy nylontáska volt nála, néhány könyvvel. Nagyon szerette a verseket – főleg Adyt, József Attilát, meg Pilinszkyt-, na meg az olyan történeteket, amelyek hősei letargikus, befelé forduló, gondolkozó figurák voltak, főleg csavargó alkatok.
Kiáltottam neki, intettem is. Rögtön észrevett. Látszott a mozgásán a bizonytalanság, mint akinek egyik lába erre, a másik meg arra akar elindulni. Tanakodott, hogy odajöjjön-e, vagy tovább menjen. Én is ép egy lánnyal mentem valahová, nem is akartam beszélni vele, csupán köszönni neki. Így hát csupán köszönt, intett és továbbment. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez lesz az utolsó élőkép e régi barátról.
Körülbelül egy évvel korábban kezdődött az egész. Barátom egy meghívó levelet kapott bécsújhelyi rokonaitól, hogy látogassa meg őket. Robi már volt Ausztriában és nagyon megörült a lehetőségnek, hogy ismét NYUGATI országba mehet. Azon nyomban elkezdte intézni a hivatalos papírokat, engedélyeket. Gimnáziumi javaslat, rendőrség, IBUSZ, posta. Elintézte a kiutazási engedélyt – előny volt a meghívó levél, na meg, hogy már volt kinn és visszajött -, útlevelet, stb.
Az elutazást megelőző napon, a város rock zenét kedvelő fiataljaiból szerveződött társaságunk szokott helyén, a Rigó Jancsi cukrászda előtt gyülekezett. Robi nem volt tagja ennek a társaságnak és másiknak sem. Különc volt, akit mindenki ismert, tisztelt, és mint embert jó néhányan szerették is. Amikor odaértem néhány fiú címét írta egy noteszba és mindjárt elkérte az enyémet is. bizonyos ködös hírek, zavaros beszélgetésfoszlányok már keringtek a városban egy ideje, hogy Robi nem jön vissza, de én tőle ezt soha nem hallottam.
Eltelt egy hónap. Gyorsan eltelt. Sokat nem rágódtam azon, hogy a fiú nem tűnt fel azóta sehol. Máskor is volt már ilyen. Jobb volt akkoriban nem foglalkozni ilyen dolgokkal még gondolatban sem. Az ember letudta, hogy még egy haver szerencsét próbál valahol a világban és hogy soha többet nem hall felőle semmit. Nem ő volt sem az első, sem az utolsó.
Aztán egyszer csak feltűnt az utcán. 5-6 héttel kiutazása után. Azt hittem rosszul látok. Odaért hozzám és azt mondta:
- Helló! Pont hozzá indultam.
- Hát te, nem disszidáltál?
- Á nem, hagyjuk. De hoztam neked egy POPCORN2-t.
Szép, kora őszi nap volt. Szeptember első hétvégéje, Bányásznap. Árusok, hinták, utcabálok. Kitelepült söntések, sütödések, karneváli forgatag. Fúvószene. Leültünk. Rendeltünk néhány zweigelt kisfröccsöt és ő mesélt. Mesélt a NYUGATRÓL, Ausztriáról, az emberekről, mindenről. Elmondta, hogy tényleg kinn akart maradni. Spórolt, nem költött szinte semmire, csupán egy Santana koncertre ment el. De a szíve visszahúzta. Mivel a kivitt pénze jórészt megmaradt, néhány barátjának vett egy kis ajándékot. Hát így kaptam én is a Popcornt.
Estefelé elsétáltunk a házukhoz és lehozott néhány konzervsört, szintén Ausztriából. Azt is megittuk.
Sokszor összejöttünk aztán. Valahogy kinyílt az egy hónapnyi nyugat után. A rendőrség sem piszkálta érte, legalábbis nem tudtam róla. Úgy gondoltam, megbékél itt. Megbékél a sorsával. Idegbeteg, szinte mindig síró cigány származású anyjával, aki többször kidobta, bányabalesetben elhunyt, sváb származású apjának emlékével. Nehéz vér volt az övé. A cigány gettó nevezetes házában, a Sárgatömbben élő, alkoholista nagypapát szerette a legjobban. A vasárnap reggelt mindig a temetőben töltötte. Apja sírja előtt ülve verseket olvasott. Aztán 10 órára besétált a faluba, az evangélikus templomba, a misére. Utána jött a Czermann kocsma, majd délre haza. Úgy gondoltam, megszokta végre a kisvárosi légkört. Sikerült a bányánál földalatti fúrósi állást szereznie, majd néhány hónap után, az aknaüzem könyvtárosi beosztását megszereznie.
Aztán egyre ritkábban találkoztunk. Könyvtár, kocsma, temető. Ezeket a helyeket látogatta, de mindig egyedül. Nagyon magába fordult lett. De mégis volt benne tűz. Egyszer elvittem magammal a Vértesbe sziklát mászni. Attól teljesen belelkesült. A könyvtári könyvekből minden ilyen jellegű képet kipengézett – pengével kivágott-, ezekkel díszítette a falát. Az év vége felé kiment az NDK-ba és egy méregdrága sziklamászó könyvet, képes albumot hozott.
Egy jó fél évet itthon lehetett már, amikor megemlítette, hogy megint hívták Ausztriába, és már elintézett mindent az IBUSZ-nál. Azt mondta, hogy egy 4 napos városnézésre megy. Én nem is gondoltam többre. Ezért nem tulajdonítottam jelentőséget annak a zavart viselkedésnek, akkor az út másik oldalán.
Hát Robi ismét eltűnt. 3 hétig fel sem tűnt. Volt ilyen már máskor is. Nem is tudom mikor kerestem volna, ha egy közös barátunk meg nem látogat. Elmondta, hogy Robi már Zürichben van egy menedékszálláson. Elővett egy könyvet és átnyújtotta:
- Ezt ő küldi neked! A hegymászó könyv. Nekem pedig odaadta a lemezeit. Állítólag amikor Bécsbe értek, rögtön lelépett az IBUSZ csoporttól, és rögtön a határra ment. Valahogy átszökött a hegyeken át Svájcba. Ennyit tudok.
Ettől kezdve ritkán jött felőle hír. Ennek a közös barátnak, az anyukájának és a nagyanyjának írt egy-egy levelet, aztán én is kaptam tőle egy lapot. Leírta, hogy egy vöröskeresztes menedékhelyen él és munkát keres. Volt egy mexikói indián barátja, aki nem bírta a tétlenséget és 2 hónap után megszökött. Most teljesen magányos. Egy későbbi levelében arról írt, hogy állást kapott. Boy egy szállodában. Csak ideiglenes állás, de ha lesz pénze és rendes papírjai, egyenesbe jön.
Jött még egy utolsó képeslap, amelyen a végtelen, havas, svájci hegyek voltak. A lap hátulján engem is disszidálásra csábított, valamint arról írt, hogy sokat szív hasist. Akkor tudtam, hogy nem lesz több lap …
Mindig szerette az antik művészeteket. Csodálta a kopár sziklákat és a kék hegyeket. Imádta Görögországot. Csodálta Athoszt. Talán, ha lesz pénze és papírjai, Görögországba megy. Egyszer azt mondta:
„Ha már nem lehetek szerzetes Athoszon, a hegyek között akarok élni.”
A hegyeket már látta.
Talán Athoszra tart.
1 A Czermann egy tradicionális munkáskocsma, Oroszlány tótok által lakott, falusi negyedének szélén. Állítólag a ’30-as évek elején még Ságvári Endre is bujkált itt.
2 Abban az időben népszerű, nyugat-német országban kiadott zenei magazin.
Vége
Hát ennyi volt a novella. Ezt éreztem akkor az elvesztett barátommal kapcsolatban. Most 2012 van. Az írás 1983-ban született. Eltelt azóta 29 év. Ez nagyon sok idő. Ám Robi nem tűnt el teljesen. Az a svájci boy állás átmeneti szerencsét hozott neki. Megismerkedett egy lánnyal. Szerelmesek lettek egymásba. Már jegyben jártak – úgy hallottam-, amikor kirúgták a hotelből, mert 3-szor elkésett. Az eljegyzést felbontották. Az apa – egy milliomos bankár -, eltávolítatta barátomat még a környékről is. Többet nem kapott munkát Svájcban. Többször elfogta a rendőrség, mert ittasan és benarkózva kerékpározott. Állítólag olyan papírja volt, hogy Svájc terültén még kerékpárral sem közlekedhetett. Parttalanná vált. Az Alpokon keresztül átszökött Franciaországba.
Ott közel két év nyomorgás következett egy montmartre-i menekültszálláson. Éhezés, koldulás, klosár életmód. Majdnem belehalt. Az időben valahol 1986 körül járhatunk. Két út maradt, az idegenlégió, vagy menedékjog kérése az Egyesült Államokba. Az utóbbit választotta. Innen egy ideig nincs információm róla. Aztán Floridában, egy Ocala városban telepedik le, egy nála idősebb, elvált woodstocki hippi-veterán nő fogadja be, aki két teenager korú lányával él egy házban. Itt megállapodik. Van munkája. Egy bútorköltöztető cégnél dolgozva bejárja Amerikát. Hazalátogat Magyarországra. Egy este engem is megkeres. Fizikailag igen erős, idegileg elég gyenge állapotban. Körülbelül a ’90-es évek elején járunk. Még mindig kábítószerrel és alkohollal él. Beszélgettünk és együtt töltünk egy estét. Egy-két évre rá közös barátunk meglátogatja Floridában. Akkorra volt oroszlányi fiatalokból álló kis közösség alakult ki ott Florida középső részén, de Robi ott is különálló maradt. Barátunk próbálja rábeszélni, hogy változtasson nevet a könnyebb beilleszkedés érdekében. A titkosszolgálatoktól, vagy a fene tudja mitől félve, Amerikába érkezvén, egy hirtelen ötlettől vezérelve Gőz László néven él.
A levelezés elapad, mint hallottam kidobta az élettársa vagy 8-10 év együttélés után. Egy-két évig semmi hír. Egyszer egy délelőtti telefon a munkahelyemen, az irodában. Nem tudom, talán 2007 körül. Ő az. Tampában éjjel van. Azt mondja, amikor itthon volt, adtam neki egy névjegykártyát, így tudott felhívni. Panaszkodik. Az utcán él. Nincs otthona, nincs munkája. Köszöni, hogy évekkel ezelőtt, kazettákon Hobót küldtem neki, és egy-két verses kötetet. Azt mondja most is nála vannak a hátizsákjában. Már csak ezek a tárgyai vannak. Ezek éltetik. Ezek adnak valami szívószálnyi levegőt, hogy túlélje ezt az egész rémálmot, és ne fulladjon végleg a mocsárba. Magamban szégyenkezem, hogy én elfelejtettem a küldeményeimet is, és őt is. Az én életem csordogált lassan és unalmasan, hétköznapi gondokkal fűszerezve, míg ő Ausztria, Svájc, Franciaország és Florida földjét megjárva, terheit magával cipelte a fél világon át. Azt mondta, hetek óta azért koldult, hogy valakivel beszélhessen a régiek közül. Én lettem az. Nehezen, akadozva társalgunk. Pedig most minden másodperc drága, főleg ha koldulással kerestetik meg az ára. Nem tudok igazán okosakat mondani. Ő nekem még egy verselő gimnazista, nem egy kolduló tampai-i hobó. Azt mondja már csak arra büszke, hogy pénzért nem ölt embert. Ez már nekem sok …
Amikor vége a beszélgetésnek rájövök, hogy semmi kontakt nem maradt. Nincs cím, telefonszám, közös barátunk lassan egy évtizede a világ valamely/bármely angol nyelvű területén csavarog, utoljára Írországban. Nem maradt semmi. Sem S. Robi, sem László Gőz.
Lehetne ez egy szomorú történet vége, de az élet mindig csavar egyet a dolgokon. Ha másképp lenne, mindenki kiszámíthatná a jövőt. Közös írországi barátunk juttatott el hozzám egy üzenetet, hogy Robi Magyarországon járt valamikor 2011 őszén. Valahogy összeszedte magát. Állítólag tervezte, hogy megkeres, de nem tette meg. Bár én már Tatán élek, állítólag járt itt is, de nem miattam. Nem is tudta, hogy itt lakom. S mivel Tata nem egy nagyváros, könnyen előfordulhatott, hogy 28 év után pusztán néhány száz méterre voltunk egymástól.
Amióta ember az ember, kapcsolatban áll a vízzel. Először még félállatként pocsolyából szürcsölte ösztönösen, hogy szomjan ne haljon, majd rájött, hogy tóból, folyóból ízletesebb, és gondolom, hogy a gondolkodó ember szintjén állt már akkor, amikor friss vízért források után kutatott. A nagy vizektől távoli életközösségekben pedig az esővíz felfogásával és összegyűjtésével jutottak előrébb a gondolkodásban, és persze a szomjoltásban. Idővel felismerték a fürdés fontosságát a tisztálkodás, testápolás, gyógyítás területén. Ha tovább folytatnám a víz hasznosításának lehetőségeit, - bár ennek nem jártam utána-, a vízi sportok kerülnének ennek a gondolatsornak a végére. Valamikor a kiegyezés után járta be Eötvös Károly erdélyi barátaival a Balaton környékét, s akkor jegyezte fel badacsonyi vendéglátójuknak, Szentirmaynak a mondását, amely akkor hangzott el, amikor egyikük a balatoni fürdőszokásokról érdeklődött, hogy: „- Nálunk csak a zsidó fürdik meg a kácsa.”
Sajnos ezzel az időtöltéssel gyakorlatilag egy időben megjelentek a fürdőbalesetek is. A legsúlyosabb fürdőbaleset pedig a fulladás, a vízbefulladás. Ez jutott eszembe azon a meleg nyárvégi napon, amikor a Sugarloaf dalát hallgattam:
„Mert hirtelen azt vettem észre,
Hogy az oxigén többé nem az életem része.”
(Csak így zárójelben jegyzem meg, hogy ha Magyarországon a fürdőzést említjük, hamar – talán először - a Balatonra asszociálunk. Majdhogynem a fürdőbalesetek kifejezésre is a Balaton ugrik be először a virtuális gugliba, bár a képet némileg árnyalja a bányatavaknál meghonosodott illegális, a ’80-as évek titkos nudista fürdőzéseiből pénztárca kímélő tevékenységgé szelídült, bár korántsem veszélytelen tevékenységet időnként megzavaró, szívgörcsös fulladások viszonylagos gyakorisága.)
Természetesen még senki sem jött vissza odaátról, hogy elmondja milyen volt vízbe fulladni. Azoktól sem várhatunk információkat erről a traumáról, akiket kimentettek a folyékony pokolból és szerencsésen újraélesztettek. De jó beszámolókat nyerhetünk erről az életre szóló élményről azon személyektől, akik halál, vagy ájulás nélkül túléltek, megúsztak egy vízbefulladást. Azt gondolom, hogy aki nem élt át egy ilyen esetet, annak fogalma sincs arról a rémült, életért küzdő állapotról, amikor egy fuldokló, a gravitáció ellen harcolva, pánikba esve tapossa a vizet. Talán csak az érezhetett hasonlót, akit fojtogattak, de még abból az élményből is kimarad a mélység okozta rémület.
Most, hogy hallgatom ezt a jó kis dalt …
„Nyeltem a vizet, a Balatoni strandon,
mert túl mély volt a víz az Északi parton.”
…eszembe jut, hogy jómagam, két ilyen esetet is átéltem, vagyis TÚLÉLTEM.
II.
„Fekszem a vízen, és süt rám a nap,
Jó neked a parton, szárazon vagy.
De nekem már a Balaton megszokott dolog,
És helyettem a vízben más valaki forog.”
Történik, a badacsonyi strandon, a Tátika Disco közelében, 1978. június végén.
Egy csapat fiatal fiú ment ezen a napon a strandra. Lehettek vagy nyolcan. A levegő meglehetősen hűvös volt, a víz pedig kifejezetten hideg. De nem számított. A program szerint azon a délelőttön fürödni kellett. Nem valami külső kényszer hatására, hanem mert így szervezték. A közeli Tapolcán laktak, a Tapolcai Bauxitbányák munkásszállóján, mert ennél a vállalatnál töltötték egy hónapos nyári szakmai gyakorlatukat, ahogy abban az időben szokás volt a szakközépiskolai és szakmunkásképzős diákok körében. Ha ép nem dolgoztak közösen szerveztek programokat. Bejárták a környéket stoppal, vonattal. Már voltak a romos-gazos Szigligeti várnál, Keszthelyen, Edericsnél megmászták a hegyet, hogy lássák az edericsi padosmészkövet, stoppal megjárták Sümeget, és voltak a Lábdihegyi Expessztáborban is. Hétvégente meg itt a Tátika Discoban, vagy a Hullám Bárban próbálkoztak a lányokkal. Egyszer a tapolcai Bauxit Étteremben is buliztak, de az rosszul sült el, de erről majd máskor.
Szóval már itt voltak vagy két hete, csak az a fránya Balaton nem akart felmelegedni azon a nyáron.
Az egyikük egy pályázaton 8 mm-es kamerát nyert. Amerre jártak mindenhol forgatott egy pár percet. Már kezdett összeállni egy jó kis diákfilm. Volt már stoppolásos jelenet fekete klottnadrágban az országút mentén, vonatlépcsőn utazás – ők úgy hívták: tujázás - a Tapolca – Keszthely szárnyvonalon, gyorsított mászkálás a szigligeti várfalon. Ezt úgy csinálták, hogy lassú fordulatra állított felvevő gép mellett próbáltak gyorsan fel- és lemászni a romos, meredek falon. Így aztán a többi felvétellel azonos sebességen való lejátszásnál úgy tűnt, mintha óriási bogár-emberek szaladgálnának a várfalon.
De hát, milyen balatoni film az, amelyikben nem fürdenek a Balatonban? Így aztán elhatározták, ha törik, ha szakad, aznap megfürdenek a 19 fokos vízben. A strandon csupán néhány bátor fürdőző tartózkodott szétszórtan, meglehetősen nagy távolságra egymástól, a vízben senki.
- Na, menjetek befelé, aztán mutassatok valami mókásat! – tessékelte a másik hetet a kamerás, aki csak nadrágszárát feltűrve állt a lépcső alján a vízben.
A fiúk jól bírták. Először fázósan tettek néhány lépést befelé, aztán nagy kurjongatások közepette belevetették magukat a hideg vízbe. Egymást fröcskölték és egyre jobban belemelegedtek. Volt, aki a másik vállára állva ugrott hatalmas bombát, ahogy ezt az összehúzott testhelyzetben történő vízbeérést hívták. Aztán két pár is egymás nyakába ülve kezdett lovagi viadalba. De a kamerás elégedetlen volt.
- Csináljatok már valamit. Drága a nyersanyag gyerekek, erre az unalomra nem pazarlom el.
Ekkor az egyik fiú lekapta a fürdőnadrágját, és feje felett pörgetve énekelni kezdett.
- Fázom, hogyha nem süt a Nap, De a kedvem azért mégis derűs marad …
- Na, ez jó lenne, de látni akarom a seggedet! A seggedet érted? Merülj alá és dobd ki a seggedet. Dobd fel magad, akár egy delfin, csak a seggeddel, oké?
A fürdőnadrág nélküli srác ekkor alámerült, majd hirtelen a feneke, mint valami óriási, fehér béka, vagy egy beluga bukkant ki a vízből.
- Jó lesz, jó lesz, most mindenki! Gyerünk gyerekek, ne legyetek már olyan piskóták. Ki azokkal a nagy, fehér seggekkel!– ösztökélte őket a kamerás fiú. Ami az igazságot illeti, úgy csinálta, mint egy hollywoodi rendező. Volt elképzelése, és akaratát képes volt ráerőltetni a többiekre.
Ekkor a fehér fiúfenekek sorra tűntek elő és vissza a vízből, nyíltak, virítottak, ringatóztak, mint a tavirózsák a majki tavon, majd el-el tűntek, ahogy bírták levegővel.
- Figyelem! Így jó lesz. Mindenki tudja a feladatát? Akkor most egyszerre csináljátok! Ééés, felvétel! - ordította el magát a kamerás, és a hét kis zsiványfenék szinte egyszerre bukkant fel a víz színén.
Végre valami szuper buli. Jók lesznek ezek a felvételek. Nem is gondolta volna, hogy ezt ki tudom hozni belőlük. Amikor végzett a felvétellel, leállította a kamerát és bekiáltott a vízbe:
- Most rendezzetek fürdőgatya csatát! Menjetek egymásnak és csapkodjátok egymás fejét!
Már volt akkora hangulat, hogy nem kellett őket noszogatni. A fiúk vadul üvöltve egymásnak estek, és csak csattogtak a fecskék a fejeken, arcokon és tarkókon. Az egyikük hatalmasat kurjantott, majd kidobta a fenekét a vízből. Mire felnézett már ketten voltak mellette és vadul püfölték a vízből előbukkanó fejét. De ő sem hagyta magát. Karok és lábak tekeredtek egymásba, igazi férfias küzdelem volt, afféle laokooni pózban. Ekkor az egyedül lévő fiúnak begörcsölt a vádlija. Hírtelen jött, ahogy a görcsök szoktak. Nem afféle alattomos fájdalom ez, mint egy fog-, vagy fejfájás, mely lassan és fokozatosan önti el az ember tudatát, hanem elementáris erejű, minden más fájdalmat felülíró. Olyan … nincs rá jobb szavam, mint hogy pánikhozó. Iszonyatosan fájt. Előfordult vele ez már korábban is, főleg álmában. De akkor felordított, és valamelyik szülő rögtön ott termett, hogy a talp felfelé feszítésével oldja ezt az állapotot. De most nem volt ott egy szülő sem, viszont helyettük két harcban felhevült kamasz próbálta minél hitelesebben fojtogatni. Amikor nagy nehezen a víz felé került a feje, próbálta jelezni, hogy állj, itt vége van, baj van!
Fuldoklott. Mit is tehetett volna, hiszen a többiek fojtogatták, neki meg ez volt a dolga. A fuldoklás. Ordításait, a többiek hálásan fogadták, mert azt hitték a film hitelessé tételéhez születnek. Egyszer, amikor a vízszint fölé került valahogy, hallotta az operatőr fiú lelkendezését:
- Jól csináljátok! Nagyon szuper! Fojtogassátok még! Úgy hörög a szentem, hogy öröm nézni!
„Mert hirtelen azt vettem észre,
Hogy az oxigén többé nem az életem része.”
Most már egyre többet volt a víz alatt, és egyre kevesebbet fenn. A görcs egyszer már kieresztette valahogy bénító fogságából, de most újra elkapta, és olyan erővel húzta össze az izomrostokat, ez már az előző görcstől meggyötört izomban kétszeres fájdalmat okozott. A hideg víz még rá is segített az izom merevségéhez. Már ernyedt az ellenállása. Újra elmerült. A fájdalomtól az ájulás kerülgette. Arra gondolt, hogy még egyszer utoljára felküzdi magát a víz fölé, hogy észrevegyék végre, hogy nem játszik. Még egyszer megpróbálja, mert lehet, hogy több ereje már nem lesz … és akkor vége. Hát ennyi lenne csak az élet? Neki csak ennyi jutott?
A kamerás már majdnem mellközépig állt a Balatonban. A kamerát megemelve tartotta, hogy bele ne érjen a vízbe. Annyira jónak találta „az antik tengeri gigászok küzdelmét”, - ahogy később fogalmazott -, hogy csinálni akart egy közelit, a vízből ki-kibukkanó fiú arcáról, hiszen annyira jól játssza. Talán egyszer színész lesz belőle. Teljesen rajtavolt az eseményen, szinte együtt élt a jelenettel, és akkor meglátta a vízből kibukkanó fejet, halálra váló tekintettel.
Ekkor néhány pillanatra elvesztettem az eszméletemet …
III.
„Fekszem a vízen, és süt rám a nap,
Jó neked a parton, szárazon vagy.
De nekem már a Balaton megszokott dolog,
És helyettem a vízben más valaki forog.”
Történik, a füredi szabad strandon, a kikötő közelében, 1981. május végén.
Az a nyár nagyon forrón kezdődött. Tulajdonképpen még tavasz volt, hisz május még odatartozik. De az időjárás hetek óta nyárias volt. A Balaton hőmérséklete napokkal korábban átlépte a fürdőzés szempontjából pszichológiai határnak tekinthető 20 Celsius fokot. Már a második hétvége volt, amikor fürdőzők merészkedtek a vízbe. A fizetős strand szokás szerint május 1-én kinyitott, de a szabad strandon is szép számmal akadtak fürdőzők, és még többen a napozók. A tömeg egy közepes nyári strandoló nap nagyságának felelt meg. Kinyitottak a lacipecsenyések, a fagylaltosok, s a levegőben lángos és napolaj szaga keveredett. Már néhány külföldi is feltűnt. A tópart mindennapi életében elengedhetetlen nyugat-német turisták igen korán megérkeztek. Talán valaki szólt nekik, hogy gyertek jó a víz, vagy hallottak róla, hogy ebben az évben a gólyák is két héttel korábban érkeztek. De az is lehet, hogy már a keleti rokonokat várták? Nem lehetett tudni. Hirtelen feltűnt egy csehszlovák csoport is, akik előre megérezték a jó időt, amikor május végi turistaútjukra úszógumikkal, matracokkal és napozó plédekkel érkeztek, de kétség nem fér hozzá, hogy úgy jöttek el otthonról, hogy számítottak a balatoni fürdőzésre. Persze, ha belegondolunk, ki az az elmeháborodott, aki idejön mondjuk életében először Huncovcéből, és nem fürdik meg a Magyar - tengerben! Szóval elindult a strandszezon, meg sem várva, hogy hivatalosan bejelentsék.
Három fiatal férfi tartott a szabad strand irányába. Ők nem véletlenül érkeztek, megérezve a Balaton illatát, vagy meghallva a fürdőzők zsivaját. Tavaly a nyár majd minden hétvégéjét „lenn” töltötték, hálózsákban aludva a szabad strandokon, vagy a rendőrök zaklatását megunva bokros külterületi részeken. Abban az időben a legtöbb fiatal ezt csinálta. A szabad strandok este csövesek piknikező helyévé változott. A csöves elnevezés, ahogy magukat hívták ezek a fiatalok, nem egyenlő a mai értelemben vett hajléktalan életmódot folytatókkal. Ők a ’60-as évek amerikai hippijeinek életérzését próbálták belecsempészni egyhangú napjaikba, kihasználva a diktatúra lustaságát és lanyhuló éberségét. Volt olyan hétvége, hogy a siófoki Ezüstparton több száz fiatal töltötte az éjszakát, a vízparton. Aztán másnap reggel 8 és 9 között jöttek a rendőrök és elzavarták őket. Ugyanilyen csoportok jártak az éledő rock mozgalom koncertjeire, az egyetemi klubokba, és az ifjúsági házak, a 90-es évekre alternatív kulthelyekké változó intézményeibe.
A fiúk jobban kedvelték az északi partot. A víz hirtelen mélyült, ellentétben a déli part homokpados, pancsolós sekély vizeivel. Szerettek úszni. Minden évben egy nagyot úsztak, az első alkalommal, hogy az imádott Balatonhoz érkeztek. Akkor még nem figyeltek az úszómesterek és vízirendőrök olyan szigorúan, hogy a bójákon belül ne fürödjön senki. Az igazat megvallva, nekik soha nem szólt senki, pedig számtalanszor beúsztak a Balaton közepére, olyan messzire, hogy szinte egyforma távol volt a két part.
Szombat délután volt. A vízben egy-két száz ember fürdött. Szebbnél szebb lányok mutogatták frissen vásárolt bikinijüket. Sikítozó vircsaftozó tömeg volt a vízben, a másfél méteres bója és a part közötti sávban. Egy tucat úszó haladt ép befelé, vagy már visszaútban. A távolban néhány fehér vitorla próbálta befogni a víz fölött alig érzékelhető lágy szellőt.
Az egyik fiú én voltam. Az úszás öröme megfoghatatlan boldogsággal töltött el. Túljutottunk a bójákon. Ezen a részen vízi biciklisek és egy- vagy kétpárevezős csónakok ringatóztak a vízen. A tó szenzációs volt. A víz alá bukva az embernek olyan érzései támadtak, mintha delfin lenne. Én is jól érzem magam a vízben! Én is megélek a vízben! Testem része a víz, és én is a víz testének része vagyok. Mi vagyunk a Balaton. Együtt. Ő és Én. A színek. A víz színei. A szürke, a türkiz, a cián. A kék, a zöld, sárga és a szürke megnevezhetetlen árnyalatai. Nem is beszélve a napfelkelte és a naplemente ragyogó, tűzbeforduló tónusairól. Micsoda paletta, nemes színorgia. Mindig ilyen dolgokra gondoltam, amikor úsztam. Soha nem foglalkoztam a parttól való távolsággal, a víz mélységgel, a vissza nem térés lehetőségével. Mint ahogy a test sem gondolkodik arról, hogy valamelyik részét egyszer elveszítheti.
Már nagyon messzire beúsztak. Füred már egy messzi partsávnak tűnt. A Tihanyi – félsziget még közelebb volt, de a siófoki katamarán tőlük a parthoz közelebb húzott el. A hajó egyet dudált nekünk, és néhány utas integetett.
- Túl messze vagyunk! Nem ártana visszafordulni!- jegyezte meg valamelyikünk. – Rendben! De visszafelé verseny a külső bójasorig!
Mindhárman jó úszók voltak. Megfordultak hát, és gyorsban tempózva visszaindultak a füredi szabad strand irányába. Közel egy órát úsztak befelé, de főleg mellben tempóztak, így kifelé mindenképpen kevesebb ideig kell tartania az útnak. Fej-fej mellett haladva tempóztak már vagy negyedórája. Már feltűntek a bóják, bár még távol voltak. Az égen gomolyfelhők gyülekeztek. Nem számítottak esőre, vagy viharra. Tudták, hogy bár a vihar itt a tónál hirtelen csap le, de frontot ne jósoltak a meteorológusok, a helyben kitermelődő viharhoz pedig még alacsonyan voltak a felhők. Már csak mintegy 150-200 méterre volt a megcélzott bója és még mindig egymás mellett úsztak. Érezték, aki nem tud beleerősíteni, az lesz kénytelen fizetni a többiek sörét. Ekkor összekapta a görcs a jobb vádlimat.
- Várjatok! Begörcsöltem! - kiáltottam a barátaimnak. Ők visszaúsztak hozzám és közös erővel kifeszítettük. Az izomfájdalom megszűnt. Az hittem minden rendben, de amint megmozdultam, újra összerántotta. Újra kihúztuk. Most már, éreztem, hogy ez nem lesz egy egyszerű eset. Ahogy ellazult újra visszaugrott. Nem tudtuk mi legyen, de minden egyes görcs jobban fájt. Így szenvedtünk ott mindhárman talán egy negyedórát is, amikor úgy éreztem, hogy talán jobb lesz. Lábamat lelógatva, a még jó 3 méteres vízbe, csupán a karommal evezgetve a vizet haladtam előre, mind egy cápa által kettéharapott, de még az életéért küzdő áldozat. Áldozat voltam. A Görcs áldozata. Két társam jobbról-balról úsztak mellettem, akár két testőr, vagy őrangyal. Aztán a bója környékén feltűnt két gyönyörű fürdőruhás fenék, amelyeket egy keresztbe fordított gumimatrac tartott kiemelve a víz felett. A fiúk kérdően rám néztek. A bója már csak 30 méterre lehetett.
- Menjetek! – mondtam- Innen már kivergődök!
- Biztos? Nem lesz baj?
- Menjetek, mert különben egész délután azt hallgathatom tőletek, hogy elrontottam a bulitokat.
- Joólvaan! Akkor, megstíröljük azt a két punit! – mondták a feladatra készen. Ezzel elúsztak.
Ott maradtam egyedül. Egyedül a tóval, a lételememmel, amelyben oly biztonságban éreztem magam mindig. A bója még egy 5-6 méterre volt tőlem. Ekkor kapta el a lábam újra a görcs. Próbáltam valahogy a hátamra feküdve a víz színén kinyújtva megfeszíteni a lábam, de nem sikerült a görcs eszméletlen fájdalommal tombolt a jobb lábszáramban, és fogalmam sem volt róla, hogy úszom ezt meg. Tapostam a vizet, rúgkapáltam és egyre többször alábuktam.
„Nyeltem a vizet, a Balatoni strandon,
Ép a víz alá merültem, vagyis ha mozgásomat hullámmozgásként írnám le – hogyan másképp a vízben-, ennek a képzeletbeli szinuszgörbének a lefelé haladó, az x tengelyt metszeni készülő, és a negatív tartomány felé tartó részén jártam, amikor megláttam egy piros matracot, két pár kalimpáló lábbal. Felvergődtem a vízszínre. Hát a két lány volt ott, akihez a barátaim indultak. Úgy látszik nem jártak szerencsével. A lányok egy méterre voltak tőlem. Kiabáltam nekik, hogy fel akarok menni hozzájuk, de cseh, vagy szlovák nyelven hadartak valamit, először nevetgélve, majd idegesen, és értetlenkedve néztek rám. Belekapaszkodtam az úszóágyuk szélébe, és fel akartam rá mászni. Erre sikoltozni kezdtek. Most kicsit lanyhult a pánikom, a görcs is alábbhagyott. Kihasználva ezt a helyzetet kirántottam hasuk alól a matracot, felvetettem magam rá, amely most már az életet, a túlélést szimbolizáló szigetet, földet jelentette számomra, és kieveztem a bójáig. A lányok sikítva vetették magukat utánam, és tulajdonuk „a túlélés szigete” után. Én eközben elértem a bóját. Ha jól emlékszem az 1,80-as mélységet, vagyis a mélyvizet jelezte. Ekkor végre megszabadultam vörös életmentő-szigetemtől és sikoltozó gazdáiktól egyszerre, majd a vízen táncoló vashordó láncába kapaszkodtam. A lányok abbahagyták a sikítozást, és eltűntek a közelemből. Megúsztam, gondoltam, most már minden rendben lesz, de ekkor elveszítettem a látásomat. Hírtelen megvakultam. Mindent hallottam magam körül, de bárhogyan is meregettem a szemem, koromfekete volt körülöttem minden. Történt ilyen velem kétszer is, 13-14 éves koromban, a tinédzser kor elején, de akkor el is ájultam. Nem lett kivizsgáltatva. Farkasvakság, azt mondták rá, majd kinövi a gyerek. Azt hittem elmúlt. De most előjött.
Már nem tudom mióta lebegtem megvakultam a bója láncába kapaszkodva, amikor azt éreztem, hogy a hangok olyan távoliak, nincs a közelemben senki. Mi történhetett. Csak akkor érzékeltem, hogy a víz hullámzik. Nem nagyon, de körülbelül olyan félméteres lehetett. Biztos felértek a felhők. Na, most nagy baj lesz. Itt fogok belefulladni a vízbe, a strand szélén. Ezt ám a szégyent!
Az volt az érzésem, hogy a koromfekete szín, amelybe kitágult pupillával belebámulok, keresve valamilyen fogódzót, vagy támpontot, mintha halványodna. Igen! Igen ez határozottan szürkül! Egyre világosabb és fényesebb. Tulajdonképpen ugyan olyan gyorsan és váratlanul nyertem vissza a látásomat, mint ahogy elvesztettem. Mivel végig eszméletemnél voltam, rögtön felmértem helyzetemet és tudtam, ha nem jutok ki hamarosan a vízből, lehet, hogy derékig érő vízbe fogok belefulladni. Haverjaimra nem számíthattam. Nem voltunk egymáshoz kötve. Bárhol lehettek, mint ahogy én is bárhol lehetnék az ő szemszögükből, a baj csak az, hogy én még egyenlőre a vízből sem voltam képes kijutni. Elengedtem hát az akut életmentőként szolgáló bóját és a már félig bevált módszerrel, derékon alul mozdulatlan testtel, magam karral hajtva szépen, nyugodtan haladtam a part felé. Körben többször is éreztem, hogy el akarok ájulni. Szerencsére görcs nem jött. Elértem a lépcsőt, ahogy ráálltam a lábamra, éreztem, hogy bármelyik másodpercben újragörcsölhet. Nem néztem körül, de biztos sokan megnéztek, hogy négykézláb, félig kúszva kerültem ki a vízből. Továbbmenni azonban nem tudtam. Ismét sötétségbe borult velem minden. Már nem érdekelt, beletörődtem. Meg már nem fulladhatok. A vízbevezető egyik vaskorlátjának támaszkodva ültem. Köröttem emberek százai jöttek-mentek. Senki nem szólt hozzám, gondolom azt hitték részeg vagyok. Nem tudom mennyi idő telt el így, ebben a passzív létben, mely hasonlatos volt az anyaméhben vegetáló magzatéhoz, de itt hiányzott a védőburok. Már egy ideje partra vetett hínárként funkcionáltam csupán,, a lépcső szélén összehúzva magam, teljesen megszáradva, kiszáradva. Egyszer csak ugyanolyan gyorsan, mint korábban, visszajött a látásom. Nem gondolkodtam az idő múlásán, de az biztos, hogy a nap már egész hátulról sütött, vagyis árnyákos volt a strand legnagyobb része. Összeszedtem magam, felálltam és eltámolyogtam egy padig. Már kezdtem elhinni, hogy túléltem ezt az egészet. Hirtelen hátulról megveregették a vállamat. A két barátom volt.
- Jól vagy? Nem görcsölt be a lábad, azóta?
- Aha! Nem! – lódítottam.
- Hát merre voltál? Azt hittük elhúztál valamerre!
- Hány óra van? –kérdeztem megviseltem, próbálva elterelni a szót.
- Este 6 körül lehet. Már épp készültünk elmenni, amikor megláttunk. Gondoltuk, hogy megkeresünk, mert lógsz nekünk fejenként egy sörrel az úszóversenyért! Merre voltál?
- Hát, az a helyzet, hogy annyira jólesett a víz, hogy fürödtem még egy kicsit. Na, mindegy, lógok egy sörrel nektek. Én is úgy gondolom, hogy vannak pillanatok, amelyeket érdemes megünnepelni!
Néhányan, akik még a parton maradtak, és gyönyörködtek a lemenő nap által tüzes csillogásba borult Balaton lenyűgöző látványában, azt látták, hogy a három fiú elindult valamerre. Az egyik egy kicsit megfáradtnak tűnt és a jobb lábát is húzta, ahogy lépett. Az úszóversenyt ténylegesen megnyerő, aki orvostanhallgató volt és szeretett latin szavakkal dobálózni, fennhangon megjegyezte:
- Barátom, te egy túlélő vagy, egy supravitális, egy superstes.
Én, aki viszonylag jó nyelvérzékkel rendelkezem, és magam is sok latint tanultam már a középiskolában, egyetértettem vele, s az orrom alatt mormogva hozzátettem:
Egy tavernában üldögéltünk barátommal, Janival. Már közel 3 hete Görögországban csavarogtunk. Vonat, stop, hálózsák, szabadon, mint a madarak. Megnéztük, amit az útikönyv ajánlott. Vízumunk 1 hónapig érvényes volt, nem siettünk sehová. Így megtapasztalhattuk a görög hétköznapokat, megismerhettünk embereket. Estéinket általában valamelyik vendéglőben töltöttük el.
Ezen az estén sem történt ez másként. Egy tavernában iszogattunk valahol az Omonia tér közelében, egy olyan helyen, amit csak helyiek látogattak. Szerettük az ilyen kocsmákat. Mindig volt valamilyen lehetőség beszélgetni, ismerkedni, a feltűnően és néha terhesen közvetlen őslakosokkal. Amit sörömből felnézve a falon lévő tévére tévedt a tekintetem, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha ismerős kép villant volna elém, de csak egy tizedmásodpercre. Szinte csak a tudatalattim rögzítette az ott látottakat, az éber neuronok az okcipitális lebenyem látásközpontjába juttatták a képet, és az valamilyen lebenyi alközpontban megbújva, további feldolgozásra várt. A görög állami tévé esti híradója ment, számunkra teljesen érhetetlen és értékelhetetlen volt a filmtudósítások többsége, így nem is figyeltük különösebben.
február Vértessomló, Sportbál
Barátaimmal szerettünk a falusi bálokat. Egyedi volt a hangulatuk, amely egy városi szórakozóhelyről hiányzott. Egy szlovák, vagy egy svábbál a zenéjével, az érdekes helyi figurákkal, az idő múlásával szaporodó részegek akadozó, tájszólásban előadott történeteikkel, és a tíz óra utáni szinte kötelező verekedésekkel különleges bukét adtak ezeknek a rendezvényeknek. Ezen az estén is ezt a szórakozást választottuk, egy sportbálnak elnevezett svábbált. Már jócskán előreszaladt az idő, épp egy asztal körül üldögéltünk, beszélgettünk. Ekkor árultam el barátainak a titkomat, hogy Görögországba készülök. Ha minden rendben május közepén indulok, egyedül, vonattal és stoppal, ahogy jön. Hitetlenkedve néztek, hogy ezt nem lehet. Már javában benne voltam az ügyintézésben. Bizonyításul elmeséltem nekik a kék útlevél megszerzésének procedúráját:
január Egy dunántúli bányavállalat széntermelő aknaüzeme
Útlevél kérőlap beadásához szükséges a dolgozó munkahelyéről a Párttitkár, a Szakszervezeti titkár, a KISZ titkár és a közvetlen munkahelyi vezető aláírásos javaslata. Először a KISZ titkárhoz mentem. Mégis csak egy korosztály. Meglehetősen hűvösen fogadott. Elmondtam miért jöttem. Egy fél percig keresgélt a kartotékjai közt, majd meglepetést színlelve rám nézett, és részben csodálkozó, részben rosszallást kifejező hangon azt mondta:
- Nagy elvtárs! Te nem is vagy KISZ tag, há’ hogy lehet ez?
- Me’ még nem léptem be! – szépítettem a helyzetet.
- Na akkó’ most belépsz, kifizeted erre az évre a tagdíjat, és akkó’ megvan az aláírás.
- Na akkó’ belépek, és leperkálom azt a 60 forintot, mert Görögország ennyit megér.
Egy megvolt. Mentem a szakszervezeti titkárhoz és neki is elmondtam jövetelem célját.
- Nagy elvtárs! Maga nem is szakszervezeti tag, há’ hogy lehet ez?
- Me’ még nem léptem be! – mondtam a korábban már szerencsét hozó választ.
- Na akkó’ most belép, kifizeti erre az évre a tagdíjat, és akkó’ megvan az aláírás! – hallottam az ismerős választ.
Már a felét megszereztem, ebben a személyemre szabott vetélkedőben, ahol a tét a négy aláírás, melyeket csak akkor kapok meg, ha megküzdök a négy óriással. A neheze azonban még hátra volt. Hát, ha a Pártba is be kellene lépjek, én komolyan bajban leszek!
Mentem az üzemi párttitkárhoz, aki a pártfunkcionáriusként alkalmazott üzemigazgatóval karöltve, tejhatalmú ura volt az üzemnek. Mondom, hogy miért vagyok itt.
- Nagy elvtárs! Te, ugye nem vagy párttag, de látom, hogy most léptél be a KISZ-be és a szakszervezetbe is. Ez mindenképpen nagy fejlődés, hiszen eddig nem nagyon mutattál aktivitást a mozgalmi életben. Nálam ez jó pont. Én aláírom neked a papírod, és aztán érezd jól magad! – mondta atyáskodón, és az aláírt papíromat a kezembe nyomva, vállamra tette kezét, és kikísért az ajtón.
Már csak a közvetlen főnökön volt hátra. Gondoltam: Na, ez már nem lesz gond. Sokáig nézte remegő kezében tartva a lapot, majd vérben úszó, könnyező, dülledt szemeit rám emelve, borízű rekedt hangon így szólt:
- Ide figyelj, baz'meg! Pár éve aláírtam egy ilyen papírt, aztán két év múlva Havajról kaptam egy képeslapot. Tudod te, hogy mennyit baszogattak utána ezé’ engem? Há’ kell ez nekem? Vissza akarsz-e gyönni, baz’meg?
- Vissza főnök, persze hogy vissza! – mondtam volna lelkesen, de szavamba vágott: - Elvtárs!
- Persze, Elvtárs.
Pár másodpercig a papírra meredt, az ember azt hitte elaludt, de nem. Hírtelen mozdulattal, mintha elhessegetne egy számára kényelmetlen feladatot aláírta, és megvetően, hanyagul elém dobta. De mit bántam én! A stílusát már megszoktam, viszont megvan a kitöltött ajánló ívem az útlevél kérő laphoz. A többi viszonylag sima volt, csak ki kellett várni. De hát ezért kezdtem januárban intézni. Áprilisban megvolt az útlevelem, és beadtam a görög nagykövetségre a vízumigénylést. Május elejére azt is megkaptam, gyakorlatilag indulásra készen álltam!
Történt ez idő alatt, hogy egy fiú somlói sportbáli asztaltársaságomból kedvet kapott a görögországi kalandra. Azt mondta, ha bevárom ő is eljönne velem. Már javában járta az útlevélintézés stációit, amelyeken én már túlestem. Nagyon lassan ment az ügyintézés. Mondtam neki siessen, próbálja meg közvetlenül a görög konzulátuson megszerezni a vízumot, mert minél előbb indulni szeretnék, hogy a nagy meleget elkerüljem. Ha júniusig nem lesznek meg a papírjai, mennem kell, mert már így is 2 hete várok rá.
Jani
Ugyanannál a dunántúli bányavállalatnál dolgozott, mint én, csak egy másik aknaüzemben. Ezeknek az üzemeknek a szénkitermelő részét, a „széngyárat” úgy hívják, hogy front. Itt a nap 24 órájában, 3 műszakban, úgynevezett frontbrigádok dolgoznak, amelyek jól képzett szakemberekből, vájárokból, aknászokból, villanyszerelőkből, lakatosokból álló zárt munkásközösségek. Egy ilyen közösségben volt villanyszerelő Jani. Ez a munka meglehetősen veszélyes, sok apróbb, és néha nagyobb balesetek fordultak elő, és majdnem minden évben meghalt valaki.
június eleje - közepe
Végre megkezdődött a nagy kaland. Sorra jártuk Athén, a Peloponészosz, és Kréta antik ásatásait és múzeumait, mindezt ráérősen, kihasználva az egy hónap adta lehetőségeket. Már majd’ 3 hete ott voltunk, és akkor az a nyugtalanító tizedmásodperc a tévéből... Még volt egy hetünk a hazaindulásig. Időnk nagy részét egy pireuszi, kizárólag a helyiek által használt szabad strandon töltöttük. Még vettünk néhány szuvenírt és hazaindultunk.
június 29. tatabányai vasútállomás
Már közel egy napja vonatoztunk. A meleg, a kialvatlanság teljesen elcsigázott minket. Az ember nyaralásból visszajövet, sokkal nehezebben tűri a fáradalmakat. Hiányzik az agyra ható ingerforrások közül a kellemetlenségeket elnyomó izgalom.
10 perc várakozás a tatabányai állomáson, 20 perc vonatozás, és hazaérünk nagy kalandunkból. Az utolsó átszállás az oroszlányi vonatra. Még minden szép és jó volt, olyan álomszerű az átélt élmények, izgalmak utóhatásaként. A megelégedettség érzése, hogy ez is megvolt! A vágy, hogy lásd a családod és mesélhess véges-végtelenül.
Az állomáson összefutottunk egy ismerőssel, aki csodálkozva jött oda hozzánk.
- Jani, te élsz? –kérdezte csodálkozva.
- Ezt a kérdést? –rökönyödtünk meg.
- Hát ti nem tudtok semmit, hol voltatok?
- Egy hónapig Görögországban!
- Jani! Fogózkodj meg! – mondta a férfi és hangját halkabbra fogta, mintha titkot árulna el, vagy inkább, mint aki nem akarja, hogy mások is hallják, amit mondani akar. - Sújtólégrobbanás volt egy hete a bányában, pont azon a fronton, ahol te is dolgozol, ráadásul abban a szakban, amelyikben vagy. Mindenki meghalt, meg mások is, 37-en.
Nem tudtunk szóhoz jutni. Csak fogtuk mázsássá nehezedett csomagjainkat, és elvonszoltuk a vonatig. Némán ültünk hazáig, a fáradtság és a megrökönyödés kiszívta minden maradék erőnket.
Később rájöttem, hogy a görög tévéhíradóból bevillanó kép, melyet az éber neuronok az okcipitális lebenyem látásközpontjába juttattak, és az valamilyen lebenyi alközpontban megbújva, további feldolgozásra várt, a Márkushegyi aknaüzem aknatornya volt.
Aztán is eszembe jutott, hogy azzal a döntéssel, hogy elhalasztottam 3 héttel az utazásomat, hogy vártam Janira, megmentettem az életét. Sohasem köszönte meg. Előfordulhat, hogy ez így eszébe sem jutott. Mindez nem is fontos. Nem vagyunk már barátok, és soha nem is találkozunk. Azon azonban azóta is sokszor elgondolkozom, hogy az ember élete milyen apróságokon múlik.
VÉGE
A bánya nem ereszt
Gyulát 18 éves koromban ismertem meg, 1980 júliusában. Akkor helyezkedtem el az Oroszlányi Szénbányák Majki aknáján, mint földalatti fúrós. Erre a munkára olyan fiatal érettségizett férfiak kerültek, akik nem közvetlenül a középiskola után mentek egyetemre, de lehetőleg geológus végzettséggel rendelkeztek. Továbbá ebbe a beosztásba tettek másokat is valamiféle külön megfontolás alapján. Gyula és Pali alkották akkoriban a csapatot, és én lettem az erősítés. Egy ilyen brigád fúrógépek segítségével keresi-kutatja a rétegeket, a szenet, felderíti a rétegvetődéseket, a víz- és gázveszélyes helyeket. Pali, egy teljesen átlagos 28 éves, feleséggel két gyerekkel, épülő családi házzal. Gyula? Teljesen az ellentéte. Két válás, legalább 4 elismert gyerek, nők, csavargás, stb.
Pali, korábban súlyemelő volt a bánya által szponzorált OBSK színeiben, majd az aktív sportkarrier befejezése után a nagy szocialista vállalatoknál szokott módon, alkalmazták tovább – külön megfontolva: fúrósként. Így lett ő a brigád tagja épp egy, a bányamérnöki karra felvételt nyert fiú helyett. Hiába, aki itt dolgozott, az jobban készült a felvételire. „Ugye nem akarsz ott lenn megrohadni örökre?”, megfelelő szülői ösztöke volt, ha valaki a felvételi előtt lazított. Bizony a bányafúrós kemény munka, és a nehéz fúrógépek kezelése komoly fizikai erőpróba. Gyula már korábban ott volt, és az egyetemista távozásával kapta Palit új társául, pajtásául. ahogy a bányászok mondják. Ő már mindent csinált. Volt geológus, irodista, sofőr, vájár, aknász.
Mondanom sem kell, hogy míg Palival könnyű volt kijönni, a rezignált, élethajszoló, kialvatlan, és időnkét agresszív Gyulával, aki ráadásul a 30-as éveiben járt már, nehezebb. Mégis így visszagondolva sok élettapasztalatot, tanulságot lehetett levonni történeteiből, ha figyelt az ember.
Körülbelül két évig dolgoztunk együtt hármasban. Aztán egyszer csak a „mi Gyulánk”elénk állt és azt mondta:
- Ma dolgozom itt utoljára. Elköltözöm máshová, a Mátrába.
- Megint valami nő, igaz, Gyulám? –kérdeztem.
- Ja, de ez már az igazi! Engem többet nem láttok itt a bányában, még a megyét is elkerülöm. – mondta kissé indulatosan, de némi büszkeséggel a hangjában. Kicsit elgondolkodott, aztán elmosolyodott és folytatta, gúnyos, incselkedő hangon, olyanon, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik hosszú ideig vannak összezárva, jóban-rosszban, veszélyben és örömben:
- Nem látom többet a mocskos pofátokat! – ezzel barátságosan vállon csapott. Két évvel korábban még fájt volna ez a vállon veregetés, ez a durva, kemény mozdulat, de ez alatt az időszak alatt igen megizmosodtam, és jól vettem a kemény, férfias viselkedést.
- Na-na! A bánya nem ereszt olyan könnyen, pajtás! Nehéz innen szabadulni. – bölcselkedtem. – Sokan mondták már ezt, aztán végül ott kuncsorogtak az igazgatónál, hogy vegye vissza őket, mert kevesebb a pénz, meg „fenn a napon” nem olyan jók a szakik, mint a bányában.
- En-gem töb-bet nem lát-tok itt! – mondta tagoltan, szaggatottan, mintha csak a leckét magyarázná valamelyik élete során elvesztett gyerekének. - Úgy lesz, ha mondom! – zárta le a vitát.
Így is lett. Eltelt egy hónap, kettő, aztán egy fél év, és tényleg nem láttuk többé. Nemhogy a bányában, még a városban sem.
Palival sokszor emlegettük:
- Úgy itt hagyott minket ez a Gyula, mint eb a szarát! Ez tényleg nem jön vissza!
- Nem úgy van az! – mondta Pali,- Van aki több év után keveredik vissza. Ez a Gyula is elvan azzal a nővel, aztán ha megunja, vagy elfogy a lóvé, akkor mit csinál? Megy nővérnek, vagy idegenvezetőnek. Meglásd, visszajön még, a bánya nem ereszti!
Nem vitatkoztam, lehet hogy igaza van, ő már régebben beragadt ide, és akkor arra gondoltam, lehet, hogy én is beragadok a bányába, aztán vagy egy baleset és leszázalékolás, vagy egy agyilag leromboló fiatalkori nyugdíj?
Időközben megnyílt a Márkushegyi Bányaüzem, amely az ország legmodernebb, és az ezredforduló utánra az egyetlen, még üzemelő mélyműveléses szénbánya Magyarországon. Sok szakembernek kellett abban az időben otthagynia a Majki aknát, és Márkushegyre menni. Felbomlottak a brigádok, az összeszokott kollektívák – amelyek a biztonság legfőbb zálogát jelentették akkoriban: Mentek sokan a jobb fizetésért, meg a biztonságosabb, modernebb bányáért. Így telt el egy újabb év, változásokkal, átszervezésekkel. Újabb emberek jöttek a fúrósbrigádba, majd nyertek felvételit a bányamérnöki karra. és már 1983 nyara volt, amikor egy hónapra külföldre utaztam.
Ekkor történt a 37 áldozatot követelő márkushegyi sújtólégrobbanás. Szabadságom után visszatérve a Majki aknára, megdöbbenten hallgattam a beszámolókat a katasztrófáról. Sorra vettük azokat a munkatársakat, akik pár hónappal korábban mentek át tőlünk dolgozni, és most halottak. Többjükhöz személyes kapcsolat fűzött. Persze voltak olyanok is az áldozatok között, akiket nem ismertem. A sok-sok borzalmasabbnál borzalmasabb történet, a bányamentő ismerősök beszámolói mellett, keringett egy történet két bányászról, akik az első műszakjukat töltötték akkor lenn, azon a területen, teljesen újak voltak a többiek számára, igazából nem is tudta senki, hogy miféle feladattal jöttek. Ráadásul még választhattak is, hogy melyik műszakban kezdenek dolgozni. Rosszul választottak. Azon a viharos, júniusi éjszakán nem szabadott volna leszállniuk. Érdekes, hogy vannak olyanok, akik előre megérzik a veszély, de nem mindenki. Pedig a leszállás előtt a kapu felett világított a felirat: „Ha a légnyomás esik, sújtólégrobbanás veszély!”
***
A környék gyásza lassan beleolvadt a mindennapokba. Aztán eljött a Halottak napja. Szokásom szerint ilyenkor kilátogatok nagyszüleim sírjához az oroszlányi temetőbe. A sír a régi temető egy hátul eső részében van, előtte gyermeksírok5 0 – es évekből, majd nagy füves térség, túlsó végében a ravatalozóval. Átvágtam ezen a területen, és megláttam a nagy síremléket, amelyet a nyári tragédia helyi áldozatainak állítottak. Elgondolkodtam, hogy még nem is voltam itt, pedig hányszor gondoltam rá, hogy kijövök. Lelassítottam, és keresgélni kezdtem a neveket. Az ismerősök neveit.
- Tényleg. Ő is. Ott is nézd, őt már elfelejtettem, hogy ott volt. Nézd, vele fociztam gyerekkoromban a lakótelepen, milyen jól tette a bőrt! Ő volt a frontmester! Az meg egy aknász, még tőlünk! –ahogy így merengtem magamban, kezemben a nagyszüleimnek szánt koszorúval, hirtelen felnéztem a következő márványtáblára, és akkor megláttam a kövön Gyula nevét. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, és mindjárt beugrott a történet a két új bányászról, akik rosszkor voltak rossz helyen, és rájöttem, hogy az egyik ő volt. Hát mégiscsak visszajött! Titokban! Nem szólt senkinek. Biztos szégyellte! Pedig még hozzánk is visszajöhetett volna! Csak megbújt valahol egy albérletben, és eltűnt a modern széngyárban, ahol már nem voltak olyan pajtások, akik mindent tudtak a másikról.
Előttem volt már teljesen Gyula, a mosolygós, hamiskás, Gyula. Az a Gyula-arc, amelyik most már mindig bevillan nekem, ha azt a nevet hallom, hogy Gyula. Az első megrökönyödés után sok minden az eszembe jutott jó is rossz is, élmények, melyek kódolva lettek az agyamba, ott lenn több száz méter földdel és kővel a fejem fölött. Aztán láttam a földalatti alapközlén a csilléket ráírva fehér krétával: NAPRA. Eszembe jutott az utolsó mondat, amit azon a nyári napon, az utolsó műszakján búcsúzóul mondtam Gyulának, de most valamiért ezt is fehér krétával egy csille oldalára írva láttam:
Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi: álmosan, fázósan. A csapat ugyanúgy nem látta a napfelkeltét, mint hétfőn, vagy kedden. Később kelt, mint 6 óra, és a héten reggelesek voltak. A Nap. A Nap egy ünnepi dolog, legalábbis nem mindennapi azoknak, akik nem akkor láthatják, amikor akarják. Ott lenn nem lehet unottan kibámulni az ablakon a napfürdőző verebeket nézve, amint összevesznek valamin, és hatalmas ricsajt csapva csivitelnek a napáztatta kanadai nyár dús lombjai között. A Nap szimbólum, a szabadság, a hétvége, de legalábbis – ha nem akarunk túl költőinek látszani ebben az ingerszegény környezetben-, a nem reggeles szak jelképe. Talán ennek köszönhetően alakult ki az a szokás, hogy a felszínre küldött csillékre azt írták: NAPRA. Így csupa nagybetűkkel. Soha senkinek nem jutott eszébe az a szentségtörés, hogy valaki azt írja a kifelé menő csille oldalára: „A FELSZÍNRE”, esetleg „KI”, vagy „FEL”. Annak biztos rögtön híre lenne. Az akna alsón dolgozó csatlós, a csillefeladók, vagy egyenesen maga a szállítási felvigyázó biztosan telekürtölte volna a falézt, ahol a munkabrigádok a váltást elvégezték, hogy XY szállítócsillés még azt sem tudja, mit kell a napra menő csillékre írni. Márpedig akit az akna egyszer a szájára vesz, annak az Isten irgalmazzon. Évekig, akár nyugdíjba vonulásáig hallgathatja vissza a cukkolódó megjegyzéseket. Ha egy óvatlan bányász galibába keveredett és gúnynevet szerzett, az bizony jobban tette, ha elfogadta és együtt nevetett a többivel, különben pokollá vált az élete.
Tehát, ahogy mondtam ez a nap is úgy indult, mint az előző. Azt mindenki tudta, hogy nem úgy fog végződni. Ugyanis a hónap 2. szerdája volt. Minden hónap 2. szerdáján tartották a termelési tanácskozást. Ezen „kötelezően-ajánlott” volt a részvétel. Nem tartottak névsorolvasást, vagy létszámellenőrzést, de a brigád-, csoport- és szakvezetők, akiknek jelenléte kötelező volt, nem beszélve az ezeknél nagyobb beosztásúakról, jól tudták, hogy az embereik közül lelépett-e valaki. Ezen a napon a munkásbuszok sem indultak, csak a tanácskozás végén, magánautóval pedig nagyon kevesen rendelkeztek. Mivel az akna a város közelében üzemelt, és útba esett a Likereczék pálinkafőzője, a Csengődi borozó és a Czermann kocsma. Mindig akadt néhány alak, akik vállalták a másnapi dorgálást, és a jó 20 perces gyaloglást egy kis vegyes pálinka, pár korsó sör, vagy egy kis málnásfröccs miatt. Ők ugyanis nem késhettek el munka után, a zsémbes asszony leste a vekkert. Ilyenkor viszont arra hivatkoztak, hogy elhízódott a tanácsokozás és a főnök meghívta őket. Azt pedig nem szabad visszautasítani. Tiszteletlenségnek, sőt egyenesem fegyelemsértésnek számítana.
Szóval ma is tanácskozásra és későbbi hazamenetelre készültek. Már kívülről tudták a menetrendet. Először az igazgató köszönti a dolgozókat. Ha nincs tekintélyét megkívánó bejelentés, pár jellegtelen köszöntőmondattal elintézi a maga mondókáját és átadja a szót a termelési főmérnöknek. Ez a tervteljesítésért felelős ember már fontos dolgokat mond, általában érdekli is az embereket. Melyik frontbrigád mennyi tonnát termelt, milyen minőségű volt a szén. Mennyi volt ebből a lakossági és mennyi az ipari felhasználók részére átadott mennyiség. Az elővájásoknál a métert, az előrehaladást értékelték. Mindenhol százalékokban fejezi ki a tervteljesítést. Rendszerint 100% felett vannak a számok. Ezután rátérnek a következő hónap tervszámaira, amelyeket a brigádvezetők gondosan feljegyeznek a naplójukba. A termelési rész után egyéb kérdések tárgyalása következik, olyanoké, amelyek a teljes közösségre tartoznak.
Mindössze néhány ember, pár beavatott tudta, hogy ez a nap más lesz, és a tanácskozás nem ér véget a számoknál, és prémiumfeladat-meghatározásoknál. Az a pár ember tudta, hogy ma felszólal Molnár Feri, a 3-as csapat csapatvezető vájára. Ez az várható esemény volt, amitől néhányan különös bizsergéssel lelkükben gondoltak a délutánra. Várták, hogy mi sül ki az egészből.
***
Csucsu. Csak így hívták Csucsu. Olyan röviden ejtve, amennyire csak lehet. Mindenki ismerte, másként soha nem szólították, és sokan, akik nem voltak közvetlen munkatársai, vagy nem ismerték gyerekkorából, még az igazi nevét sem tudták. Így aztán nem is volt érdemes másként hívni, mert talán még saját maga sem hallgatott volna egy másik megszólításra. Már megszokta a nevét. Gondolom, nem kell nagyon magyarázni, hogy milyen volt a szájtartása, ajkainak vastagsága … Szóval ezért volt Csucsu.
De körülbelül egy évvel ezelőtt ez a 3-as csapat rászállt. Állandóan piszkálták, cseszegették, hogy Csucsu így, meg Csucsu úgy. Bár hányszor kerültek kapcsolatba vele mindig volt hozzá egy-két szurka-piszka rossz szavuk. Hol vele foglalkoztak, hol valamelyik családtagjával, mindig akadt valakinek ötlete, amivel megkeseríthették az életét. Pedig sokszor találkoztak. Csucsu szállítócsillés volt, és anyagot szállított nekik az elővájásra. Egy ideje, a védőitalnak kinevezett, áporodott, furcsa ízű, citrompótlós teát is neki kellett továbbítania a csapat részére, egy 5 literes ceglédi kannában. Már hosszú hónapok óta tartott a férfi vesszőfutása, míg aztán egyszer egy munka utáni fröccsözés alkalmával véletlenül elpanaszolta a barátjának, aki szakszervezeti bizalmi volt az üzemben.
- Igen? Na, majd adok én ezeknek! Mostanában tényleg nagyon nagy a pofájuk, már másoktól is hallottam. A bögyömben vannak egy ideje! Bízd csak ide.
- Hát én nem akartam kitolni… - dadogta Csucsu.
- Ne foglalkozz semmivel Csucsukám! Jó, hogy felhívtad a figyelmem, már szerettem volna ennek a brigádnak odacsapatni. Micsoda egy nevük van, alig tudtam megjegyezni, Fürst Sándor szocialista brigád. Fürst – fürj, adok én ezeknek a jómadaraknak! Meglásd! Te csak ne félj, nem lesz bajod többet!
Többet nem beszélgettek a dologról. Még maga Csucsu sem gondolta volna, hogy a téma terítékre kerül a következő termelési tanácskozásom, és az ő ügyét a teljes üzemi tagság előtt fogják tárgyalni. Ha tudta volna, biztosan beteget jelent. Egy jó bányásznak annyi a baja, hogy bármilyen vészterhes időszakot képes átvészelni betegállományban. Például, ha veszélyes törés volt a fronton, az öreg vájárok dereka megfájdult, elmentek egy hónapra. Így megúszták a balesetet, ráadásul „kőbe fejteni lassabb, nincs haladás, kicsi a szakmány, kevés a fizetés. Most dolgozzanak a fiatalok! Nekünk is így kellett, annak idején!” – mondogatták.
Molnárt, a 3-as csapat vezetőjét behívatták az üzemigazgatói irodába. Ott a szakszervezetis, várta, főbizalmijával megerősítve, valamint az igazgató. Kérdőre vonták a férfit. Az persze a meglepődöttségtől csak hebeget-hápogott, és szégyenkezve elismerte, hogy hónapok óta piszkálják a kollégájukat!
- Na, Molnár elvtárs! A jövő szerdán a termelési tanácskozáson az egyebek napirendi pontnál feláll és a munkatársai nevében őszinte megbánást tanúsítva bocsánatot kér a pajtásától. Csak nem képzeli, hogy ebben a feszült nemzetközi helyzetben eltűrhetem, hogy a szénbányámban, ebben a népgazdaságilag és hadászatilag is kiemeltem fontos termelőüzemben, maga és a társai feszültséget szítsanak. Nagyon szégyelljék magukat! Takarodjon a szemem elől!
Az igazgató arca, beszéde végére teljesen kivörösödött. Jobb kéz hüvelykujjával benyúlt a keménygalléros inge nyakánál és egy ideges húzómozdulattal tágított rajta, mint aki meg akar fulladni. Nyakkendője is lazult így egy kicsit. Ez alatt visszanyerte nyugalmát és fölényesen tekintett a szakszervezeti tisztségviselőkre.
A nagy faléz megtelt emberekkel. Elkezdődött a termelési tanácskozás. Folyamatosan következtek a napirendi pontok egyik a másik után. Már majdnem 3 óra volt. Legtöbben az ebédre, vagy a kocsmára gondoltak. Csucsu, kis ember lévén a tömeg első felében foglalt helyet egy padon. Mellette ült a szakszervezetis ismerőse is. A bizalmik szerettek beülni a melósok közé jelezve, hogy közülük származnak és közéjük tartoznak.
Egyszer csak valami szokásostól eltérő hang ütötte meg a szunnyadozó tömeg fülét. Megszólalt az igazgató. Az igazgató ilyenkor már soha nem szólal meg. Persze ő már ebédelt délben, már ejtőzött is egy picit az asztalánál, de ilyenkor nem szokta húzni a melósok idejét.
- Elvtársak, figyelmet kérek! Molnár elvtárs, a 3-as számú elővájási brigád vezetője kíván szólni! Na, tessék Molnár elvtárs! Mondja, mondja!
A férfi kelletlenül felállt. Nem volt erre rákészülve, de hát hogy is lehetne ilyenre rákészülni. Már itt van 20 éve. Semmi komoly blama nem érte még, és akkor most. Hogy fog ezután megállni az emberei előtt, hogy tudja majd ezután kihajtani belőlük a 120 %-ot. Még megtörténhet az is, hogy le kell mondjon ezek után!
- Hát szóval arról lenne szó …
- Hangosabban Molnár elvtárs, mert ott hátul nem hallják az elvtársak! – Vágott szavába az igazgató.
- Hát szóval az van, hogy néha szoktunk viccelődni a Csucsu elvtárssal.
Csucsu, ahogy a nevét hallotta félrenyelte a Fecske füstjét és köhécselni kezdett. A tömegben ezzel egy időben hangos morajlás hallatszott.
- Szóval néha viccelődünk, de nem nagyon.
A tömegben erősödött a morajlás, egyesek halk kacajokat is megengedtek maguknak, mások elfordultak és hatalmasakat slukkoltak cigarettájukból.
- Csöndet kérek! - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon az igazgató. – Folytassa Molnár elvtárs!
- A csapat nevében szeretnék elnézést kérni Csucsu kollégától és ünnepélyesen megígérem, hogy többet nem fogjuk cukkolni!
Csucsu teljesen megilletődött. Hát igaz, hogy minden olyan lesz, mint régen. Nyugodtan bemehet bármelyik csapatra, anélkül hogy piszkálnák, megaláznák? Még a 3-asra is?
Bár nem kérte erre senki, úgy érezte szólnia kell. A tömeg ekkor már meglehetősen hangos volt. Az igazgató jó érzékkel még várt, hadd örüljön a nép a cirkusznak, még nem állítja le őket. Duruzsoljanak csak, mielőtt a tanácskozást bezárja.
Ekkor Csucsu bátortalanul felállt. Mintha egy karmester vezényelné a tömeget, az azonnal elhallgatott. Minden szem a férfi felé fordult. Mindenki őszinte kíváncsisággal, lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi jöhet még ezután. Egyeseknek még az is eszébe jutott, hogy talán most mártja be őket is, hiszen sokan cukkolták, ahogy ez szokás errefelé. Ettől a gondolattól, amely a metakommunikáció létezését bizonyítandó tényként is felfoghatóan többeknek is egy időben villant be, jó pár embernek melege lett, de nagyon! Aztán egyszer csak megszólalt Csucsu. Hangja úgy szállt a munkások plazmává egyesült tömege felett, mint valami bibliai király bölcselete. Szavaira úgy figyeltek most, mint középkori kényúrra a szolgái, amikor napi bűneik felett ült törvényt.
- Kedves elvtársak! – Hangjában nem volt fenyegetés inkább megbocsájtás, sőt jóság. – Nagyon meglepődtem a hallottakon és nagyon köszönöm! Nekem nagyon jól esett és ezért nagyon köszönöm! Nem esett jól, hogy mindig bántottak, és bizony sokszor nehezemre is esett elviselni. De hát a kicsiknek is kijár az igazság, nem? Én, itt nem számíthattam senkire. De ennek, akkor ugye, vége! Nem haragszom senkire! Istenbizony! Jót tett helyébe jót várj, így hangzik az ősi magyar mondás! Mivel Molnár elvtárs megígérte, hogy többet nem cukkolnak, én is megígérek valamit.
A teremben most már teljesen besűrűsödött a csend. Mindenki várta, hogy mit mond Csucsu, a jóságos Csucsu, a megbocsájtó Csucsu.
- Tehát megígérem, hogy többet nem pisálok bele a teájukba!
