60 év, 60 emlékmorzsa 4

26-34

26

Édes. Lehet a víz, vagy egy íz. De lehet név is.

Néhány emberrel már beszélgettem arról, hogy soha nem volt igazi becenevük. Olyan igen, amin a szülei hívták, de olyan ragadványnév, amit nem a szülők rajongása szül, nem mindenkinek adatik meg. Talán kell valamilyen tulajdonsággal bírni, hogy az emberek valakit becézni akarjanak. Nekem viszont mindig voltak beceneveim. De nem egy, hanem korommal az időben, társaságtól függően pedig a térben változnak. Például első becenevem a Titi volt, mert csak így tudtam kimondani a nevem, ez óvoda idejére Tyityivé módosult. Átugorva néhány évet:

Egy házibuliban vagyunk valamikor a ’80-as évek elején. Kis Guszti barátoméknál 10-15-en lehetünk. Iszogatunk, hülyéskedünk, ahogy a 18-20 éves fiatalok szoktak. Már valamennyit ittam. Semmi bajom, de azért vigyorgok, mint a tök. Ekkor Guszti odaül mellém a fotel karfájára, átöleli a nyakam és elkiálltja magát: Nézzétek! Hát nem édes? Ettől a pillanattól Édesnek hív mindenki a baráti körömben. Elég nagy baráti köröm van akkor, így sokan hívnak így. Ezek az emberek más baráti körökkel is találkoznak és sok történet kerül elő ezekben a társaságokban. Így aztán egy idő után azt veszem észre, hogy sokkal többen tudják a nevem, mint ahány embert ismerek. Többször előfordul, hogy koncerteken szóba elegyedek valakivel, aki aztán meglepetten kérdezi: Jé, te vagy az Édes?

Eleinte nem is tetszik annyira ez a név, hiszen mindig akad egy-egy újabb név és minek. De aztán egy gyerekkori barátommal beszélgetve, aki nem éppen a szépségéről híres fiú volt, szóba kerül ez a becenév dolog. Elmesélem neki, hogy történt és hogy nem rajongom annyira érte. Ekkor azt mondja: Tudod mennyire szeretném, hogy engem így hívjanak a barátaim, na meg főleg a lányok? Ekkor végképp elfogadom. Igaza volt. Mára már csak néhány régi, lelkem mélyén pihengető, egykori szeretett barát szólít így, ha összefutunk és meg is lepődöm rajta. Sajnos néhányan már el is költöztek az emberek világából, többek között Guszti is.

27

A halál tényével először akkor találkoztam, amikor bányakovács nagypapám meghalt. Mély nyomot hagyott bennem a temetés, de főleg a ravatal. Aztán elvégeztem az általánost. Kikerültem egy körből. Az iskolai osztálytársak, barátok és az eszperantisták köréből. Elkezdtem a középiskolát. Az első évben két ilyen társat is elvesztettem. Mindketten olyanok voltak, akiket nagyon irigyeltem, mert gyönyörű utazáson vehettek részt. Az egyiket Csillának hívták. Első lett a nyolcadikosok között a megyei orosz nyelv tanulmányi versenyen. Mongóliába mehetett. A másik, Jancsi, az eszperantista fiú, aki tanulmányai jutalmaként Kubába juthatott el. Egy év múlva már egyikük sem élt. Mindkettő agydaganatban halt meg. Emiatt évekig féltem, nehogy agydaganatot kapjak. Azért fura, még úgy is, hogy nem hiszek az összeesküvés elméletekben.

Régebben úgy véltem, hogy az öregség egyik mutatója lehet, ha meghallom, hogy meghal egy korábbi osztálytársam, vagy egy régi focitárs a lakótelepről, vagy hogy ha meghal egy olyan lány, akihez közöm volt annak idején. Az első ilyen eset talán a 40-es éveim elején történt. Mára már nem mernék mérleget vonni. Túl nagy a veszteséglista.

Aztán átszoktam arra, hogy híres embereket, focistákat, színészeket, zenészeket néztem, hogy: Jé, ez is fiatalabb nálam, meg az is már hol tart, míg én mindig itt! Azt hiszem, a kor nyilvántartásának ez jóval konszolidáltabb változata, mint az előző. De már vagy 15-20 éve egyáltalán nem foglalkozom az ilyen viszonyítgatásokkal.

28

Az első igazi csók. Amolyan kísérleti darab, de kétségkívül igazi. 14-15 lehettem, valamilyen szilveszteri buli. Szülők külön, fiatalok is külön, talán a szomszéd házban. Pontosan nem emlékszem. A társaság adott és mindenki más is ezt gyakorolja éppen ott a fiatalok közt, hát én is megpróbálkozom egy ismerős lánnyal. A véleményem utána: Ez jó!

Így képzeld el a Solisko világát (Stock fotó)

 29

1982.Bányásznapkor elcsalom szüleimet a Magas-Tátrába. Attól függetlenül vágyom vissza, hogy 3 évvel korábban, amikor az iskolával voltam ott, felemás élmények maradtak bennem. Elviszem a barátnőmet, Mariskát is. Az első nap a Szlovák paradicsomig jutunk. Egy hatalmas, kölcsönkapott, 4 személyes sátrat próbálunk felállítani, előzetes próbaállítás nélkül. A mi generációnknak még nem volt alkalma gyermek korban Legó, majd később Ikea jártasságot szerezni. Apám idegei kifeszülnek, mire végzünk. Megegyezünk, hogy a Tátrában inkább keresünk egy magászállást, de ezt nem ismételjük meg. Találunk is egy Huncovce (Hunfalva) nevű faluban. Egész nap olyan helyeken csavargunk, ahová autóval lehet eljutni. Szólok apámnak, hogy holnap valami hegyre kéne menni, mert ezért jöttünk, legalábbis én biztos. A Szoliszkót nézem ki. Anyám a parkolóban marad és a Csorba-tónál sétálgat. Mi hárman elindulunk fel. Apám az Elülső-Szoliszkóig bírja. Akkor már szédül, fáj a feje. Nem csoda. Minden előzetes felkészülés nélkül, így is kétezer méter fölé jött fel. Visszaindul. Mi Mariskával tovább megyünk, amíg el nem érjük a legmagasabb Magas-Szoliszkó csúcsot. Fenn a csúcson leülünk és lóbáljuk a lábunkat. Felejthetetlen kilátás és élmény!

Hazafelé megmutatjuk, hogy tudunk ékszíjat is cserélni egy Ladában.

30

Csövezés, stoppolás

Micsoda szavak! Mennyivel mást jelentenek a ’80-as évek elején, mint később. Akkoriban kispénzű fiatalok, egyetemisták utazási és kikapcsolódási módja volt. Bármelyik balatoni szabadstrandon, vagy koncerthelyszín közelében tömegével aludtak a fiatalok, hálózsákban. Lássuk be: hol is aludhattunk volna?

Debreceni jazzfesztivál, 1980. Tamás barátom csal el. Utazás stoppal, alvás hálózsákban Debrecen parkjaiban. Jegyek elővételben, szinte minden fontos koncertre. A Kőbánya-Kispest metrómegálló mellett állunk ki stoppolni egy kartonra írt Debrecen felirattal. Öt perc sem telik el és megáll egy osztrák rendszámú Mercedes. Szolnok közelében meghív egy ebédre. 56-os disszidens. Először elég lekezelően beszél velünk, dicsekszik, vagányul vezet, villog a nyelvtudásával. Mi szerényen hallgatjuk, majd Tamás, aki már akkor is nyelvzseni volt, jómagam is az eszperantó révén ismerkedtem meg vele, megszólal: Ugye, ön Edmonton környékéről származik? Igen! Felelte meglepetten vendéglátónk. Honnan tudod? Hát azért, mert amikor a rokonaimnál vendégeskedtem Edmontonban, ők is pont ezt az angol nyelvváltozatot beszélték. Megváltozott a hangneme és már utazópartnerként tekint ránk. Hajdúszoboszlóig visz, de ott sem dob ki az út mellett. Elvisz egy kerthelységhez és fizet még egy fröccsöt. Épp lenyeljük, amikor odalép hozzánk egy fiatal férfi. Gyertek, elviszlek benneteket Debrecenbe. Beülünk a Trabantjába.

A fesztivál idején, a rendőrök vadásznak a fiatalokra. De minden parkba, minden padhoz és minden bokorhoz, még a kádárista rendőrállamban sem lehetett rendőrt állítani.

E korszak csúcsa, az 1 hónapos hálózsákos csavargás volt Görögországban, 1983 júniusában. De ez már egy másik, hosszú történet…

31

1983 szilvesztere

Kitaláljuk, hogy négyen az NDK-ban szilveszterezünk. Megvesszük a repjegyeket Drezdába. Én amolyan búcsúbulinak gondolom ezt az utat. Januárban technikusi vizsga, aztán február elején bevonulás a hadseregbe. Tudom, más ember leszek ezek után. Nem akarom kivonni magam az élet próbatételei alól. Soha nem féltem semmitől. Minden konfliktusba belementem, ahol láttam pici esélyt a megoldásra. A Marxizmus – leninizmus tantárgyba bele sem néztem addig. De vizsgázni kell abból is. Két kötet. Poénból beteszem a hátizsákba és elviszem Drezdába. A reptéren minket négyünket eléggé feltartanak. Levi’s 501 farmer, western csizma, hosszú bőrkabát, és hosszú haj. Szúrjuk a kelet-német vámosok szemét. Mindegyikünknek ki kell pakolni. Amit tudnak elvesznek. Semmilyen idegen nyelvű újság, könyv nem mehet be az országba. A Marxizmus könyveimet sokáig nézegetik, lapozgatják és nem merik elvenni.

Ott, abban a szűk két hétben olyan érzésem van, hogy náluk sokkal keményebb a diktatúra, mint nálunk.

A visszaúton elkövetem életem egyik legnagyobb bakiját. Apámnak vettem egy méretes kést, haltisztítónak, mivel imádott horgászni. Magamnak vettem egy rulettjátékot, mert soha nem volt korábban és mindig szerettem volna. Már a szállodában is játszottunk vele. Nagyon kevés hely volt az utazó táskámban. Sem a rulett, sem a kés nem fér bele. Így a rulett dobozába belecsomagoltam a kést és felvittem kézipoggyászként az utastérbe. Akkor hűlt meg bennem a vér, amikor átvilágították a csomagom. Ha felismerik a kést, simán lecsukhattak volna terrorizmus, vagy gépeltérítési kísérlet miatt és egy kelet-német börtönben végzem. Máig sem értem, hogy nem ismerte fel a vámos.

32

1984 nyara „A rádiót hallgatva az őrtoronyba ültem” -Hobó

Nem kívánom a végtelen számú és hosszúságú katonatörténeteimet előhozni. Csak egy apró, bizarr kórtörténet. A jászberényi tüzérekhez rendelnek 4 és fél hónapos bemérő (katonai földmérő) kiképzésre. Ebben a laktanyában szolgált Hofi Géza is és a történeteiben emlegetett Gumi Rudi még ott szolgál akkor is, mint százados. Nos a történet: Egyre többen lesznek rosszul a laktanyában. Kb 200-an lehetünk és már közel a fele beteg. 1-2 nap után én is elmegyek a laktanya orvoshoz. Addigra megtudom, hogy fűrészporban tárolt romlott sonka és megkukacosodott szalonna voltak azok az ételek, amivel etettek minket. Van, aki kórházba kerül, de legtöbben ott szenvedünk ebben a vidéki kis pokolban. Kedvezmény nincs, a kiképzés folyik tovább, csak a tiszt elnézi, ha valakinek wc-re kell szaladni. Gyógyszereket sem kapunk.

Elmondom a vizsgálatomat az orvosnál: Mi a baja? Hányás, hasmenés. Melyikből van több? Hasmenés. Most tudja produkálni? Persze, két napja bármikor tudom. Menjen ki a wc-re és ne húzza le, csak, ha a szanitéc szól! Szanitéc! Menjen utána és jelentsen. Kimegyek, végzek. A szanitéc benéz és kikiabál az orvosnak! Őcsééém! Ez nem semmi!

33

1986. valamikor a nyár elején. A bánya Minőség-ellenőrzési osztályán dolgozom már egy éve. Túl a technikusi vizsgán és a katonaságon, megszabadulva a XX-as aknától és a földalatti fúrós munkakörtől. Tényleg megváltozott minden, ahogy az NDK szilveszterezés előtt gondoltam. Friss házas vagyok, szakos művezető, 3 szakos munka. Éppen délutános leszek. Ebédelek és szól a Déli krónika. Egy hírre leszek figyelmes. Július végén fellép a Queen. A jegyeket a Népstadion összes pénztárában kezdik árusítani, holnap, szombat reggel 10 órától. Már most érezhető, hogy emberek kezdenek összegyűlni a stadion környékén. Holnap ügyes legyen, aki jegyhez szeretne jutni. A hálózsákom előkeresem. Elmegyek dolgozni. Elkéredzkedem, hogy az utolsó budapesti vonatot elérjem. Este 10 után érek a stadionhoz. Ha jól emlékszem 24 pénztár volt. Mindnegyik előtt 20-30 főt számláló sor alakult már ki. A legközelebbihez megyek ledobom a hálózsákom és ráülök. Nincs más dolgom, csupán reggel tízig itt ülni. Előttem egy lány kispárnával a feneke alatt. Átinvitálom a hálózsákra. Mégis csak kényelmesebb. Igazi jamboree kezd kialakulni. Beszélgetős, iszogatós társaságok szerveződnek spontán. Van, aki kempingszéket hozott. Van, aki az autójának tetejére kis hangszórót tesz és szól a zene. Kettő körül rájövünk, hogy a Sportszállóba beengednek wc-re. Felváltva bemegyünk és ha már ott vagyunk egy kicsit ejtőzünk a Hatalmas bőrfotelokban. A személyzet nagyon jó fej. Engedik. Pénztárnyitásra a sorok összeérnek és embergyűrű veszi körül a stadiont. De nem tolakodnak. Mindenki 4 jegyet vehet és általában minden sorban álló annyit is vesz. Manapság melyik fiatal tudna egy világsztár koncertjére csupán azért 4 db jegyet váltani, mert annyit lehet. Az összes jegy elfogy nagyjából egy óra alatt. Igazi értéknek számítanak, miután az összes belépő elkelt. Én Mariskát viszem és kettőt egy akkor legjobbnak gondolt barátomnak adom. Talán egy éve történt, hogy unokájával a kezében elsétált előttem. Akartam neki köszönni, de félrenézett.

Az idő múlásával így válnak barátságok, szerelmek, vagy például Queen koncertjegyek erodáló emlékezetté.

34

Nem célom koncertbeszámolóvá silányítani a történeteket. Mindig kell még valami, ami miatt idekerülhetnek. A Genesis mindenképpen idekívánkozik. 1987. június 18-án lépett fel a Népstadionban. A jegyet jóval korábban megvettem. Mariska már terhes volt. Közeledett az idő a koncertig és a szülésig. Már az elején tudtuk, hogy csak én tudok elmenni. A koncert után egy héttel volt várható első gyermekünk születése. A csodálatos élmény, amit a Genesistől kaptam, mindig itt lesz a lelkemben. Ugyanakkor az az érzés is, amikor késő este a Keleti-pályaudvarra érkeztem és csak hajnalban ment vonat. Volt idő gondolkodni. Mit keresek én itt? Ott lenne a helyem a közös kis lakásban és együtt várni a születendő babára! Olyan rossz érzés, lelkiismeret furdalás fogott el, hogy ezután jó ideig nem látogattam meg egyetlen koncertet sem. Másnap délután kellett menni a következő vizsgálatra a tatabányai orvosunkhoz. Autónk nem volt. Felültünk a vonatra. Mondom: még nem beszéltük meg, hogy mi legyen a baba neve. Mariska: Mondd, mi legyen! Én: Ha fiú, legyen Dani, ha lány legyen Kriszti. Rendben. Átszállunk egy helyi járatú buszra, Tatabányán. Zsúfolt a délutáni csúcsban. Ülőhely nincs. Mariska azt mondja, lehet ma szülök. Látom, nagyon szenved. Hőség van a buszon, oxigén meg alig. Ahogy beérünk a kórházba, rögtön ott fogják. Engem hazaküldenek, hogy hozzak be mindent, amit a szüléshez összekészítettünk. Autó nincs, a mobilt még fel sem találták. Hazavonatozom és felhajtom a sógorom. Neki van egy motorja. Odaadom neki a holmit és beviszi a kórházba. Én pedig várok. Nagyon fáradt vagyok, hisz hajnalban értem haza a koncertről, alig aludtam, aztán meg ezek az izgalmak… Tán el is bóbiskolhattam. Este negyed 10-kor átsétálok anyámékhoz, hátha tudnak már valamit. Nekik van telefonjuk. Mondják: megvan a baba, Daninak hívják. Tatabányára már nem tudok bemenni, csak másnap látogatási időben. Hazamegyek és megiszom egy sört. Ott ücsörgők a csendes lakásban és akkor jövök rá: Előző este, ott a Keletiben, megéreztem, hogy máshol van dolgom, hogy történhet valami, ahol szükség lenne rám. Megéreztem Dani születését!

60 év, 60 emlékmorzsa 3.

21-25

21

12-15 éveim alatt

Minden hétköznap este 6-kor az utcán a helyem. Így van már ez 12 éves korom óta. Essen az eső, vagy történjen bármi is. Ott jön legjobban a Sokol rádiómon, a Radio Luxembourgh adása a középhullámon és kezdődik a BBC esti kislemez slágerlistája. Már napi szinten vagyok képben az angol slágereket illetően. Viszont egyáltalán nem tudok angolul. Egy füzetbe kezdem leírni fonetikusan az együttesek, énekesek neveit és a dalok címeit. Aztán felfedezem, hogy a Rádió–tévé újságban helyesen leírva megtalálhatom az együttesek neveit, mivel a hétfő, szerda, pénteki napokon sugárzott Slágerkoktél, a kedd és csütörtöki napokon adott Melódiakoktél, a hétfői Slágermúzeum és a szerdai Tip-top parádé műsorában sugárzott dalokat közlik. Sajnos a dalok címeit magyarra fordítva írják. Ezen füzetekből ma is őrzök egy-kettőt. Aztán lassan az angol nyelv is kezd rám ragadni.

Apropó rádió:

Anyám rosszallóan mondja apámnak: Pityu, halkíts egy kicsit a rádión! Mindenki hallja, hogy a Szabad Európát hallgatjuk. …és valóban, a Forgó színpadot, a Tinédzser partit, a Rock mestereit mindig hallgatom, apám az elsőt és a politikai műsorokat. A szív küldi elmés-humoros jeligéi még mindig a fülembe csengenek, valamint a bejelentkező szöveg:

„Itt Cseke László beszél, a Tinédzser partit hallják, a 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon"

és a Forgó színpad szignálja -Happy days are here again / The skies above are clear again / So let's sing a song of cheer again / Happy days are here again. Időnként még mostanában is meghallgatom.

22

Jóga gyakorlatokat végzek a nagyszoba szőnyegén. Apám szerezte a fényképekkel gazdagon illusztrált jóga könyvet. Sok nyaktörőt meg tudok már csinálni, a fejenállást gyakorlom éppen. Nem sportolok, igazából semmit. Amikor felvesznek a középiskolába, abba kell hagyjam a kosarazást, az akkor éppen az első osztályba feljutó Oroszlányi Bányásznál. Nincs idő a napi szintre nőtt edzésekre, meccsekre eljárni. Hétvégeken kirándulok a Vértesben, gyalog és kerékpárral, néha visszatérek valamelyik gyűjtőhelyre, ahol az iskolával voltam. Esténként futok. Egy este fennakadok a sötétben, egy kivilágítatlan járdaszakaszon, fejmagasságban kifeszített acéldrótban, az éppen épülő városi rendelőintézetnél. Hanyatt vágódom, beverem a fejem és eszméletem vesztem. Megúszom, bár a fejem hátsó része egy hatalmas duzzanat és a fogínyem is csúnyán sérül, mert a drót éppen szájmagasságban akaszt meg. Leszokom az esti futásokról, pedig nagyon élvezem. Telente sí tornázom. Az ORF tévében ősztől sítornát közvetítenek napi szinten. Könnyedén végigcsinálom, bár soha nem tanulok meg síelni. Drága sport.

23

1980 január. A híre már megelőzte, így zsebpénzem összegyűjtve jegyet váltok a Hair majdnem összes előadására az Oroszlányi Ady Endre filmszínházba. Aztán még megnézem máshol is, több tatabányai moziban. A film betétdalait azóta is hallgatom. Első időkben az Aquarius, a Sodomy, a Hair, a Manchester England, az I Got Life és a nagy finálé, a The Flesh Failures/Let the Sunshine In voltak a kedvencek. Később a Good Morning Starshine és a blues dalok voltak a favorizáltak, mostanában a fantasztikus énektudást igénylő Easy to Be Hard-ot hallhatom a legszívesebben.

Még egy film volt rám ekkora hatással azokból az időkből a Jézus Krisztus szupersztár, amire már nagyon vágytam. Sokkal korábban, a ’70-es évek közepén, elnyűtt kazettán tudtam megszerezni a rockopera részleteit egy budapesti sráctól, de az egész neki sem volt meg.

Ehhez csupán egy utolsó adalékot adnék. Az eredeti musicalt 1971-ben, a filmet 1973-ban mutatták be Amerikában. Magyarországi bemutató 1983.

Haverok, buli, Fanta /? az akkor még nem volt Magyarországon/

24

1980. Fekete bárányok fesztivál az Óbudai hajógyári szigeten. Az első igazi rockfesztivál, amin részt veszek. AE Bizottság, Beatrice, Hobo Blues Band, P Mobil. Találkozom Barnival, az ex-oroszlányi lánnyal, aki Csornáról keveredik oda. Együtt vagyunk végig. Este már fázik. Ráadom a keresztanyám által kötött pulóverem. Kedvelem ezt a lányt. Oroszlányon is többször megkeres. Aztán elsodorja az idő. Majd 25 év múlva futok vele össze Győrben. Én már Zsuzsival. Odasúgja: még megvan a pulóver. Később azt írja, ez már a facebook korszakban van, hogy a pulóverem Kanadába került. Mindegy is. Hát így kötnek össze pulóverek korszakokat és távoli helyeket.

Hamarosan újabb ikonikus fesztiválok szerveződnek, mint a Fekete bárány 2, a Dorogi rockfesztivál, a pilisborosjenői Fenevad fesztivál, amely egy horror film forgatáshoz használt helyszínként szolgált. Mindegyik külön történet…

25

Bánya. Hova mehetnék Oroszlányon, a szakmámmal? Dolgozni kell. XX-as akna. Földalatti fúrós beosztás. A hajam már szépen nő. A Hair Bergerének kinézete a cél. Meglesz. A göndörsége ugyanolyan. A hossza, az idő múlásával megoldódik. A bányában mindenkinek van egy beceneve. A bányászok nagyon találó neveket találnak ki. Nekem természetesen a hajam kerül a keresztelés célpontjába. Végső nevem egy hosszú transzformáció után nyeri el végleges változatát. Népszerű vagyok. Mindenki akar nekem becenevet adni. Lobonc, hippi, hobó, hobi (hobó becézett, kedveskedő változata), kócos. Az utóbbi lett a rögzült változat. Még a főnökök is így hívtak. Sőt, voltak, akik azt hitték ez a vezetéknevem. Egyszer egy aknász le akart vonatni 1 órát a munkabéremből, mert szerinte korán mentem a kas alá. Fel akarta írni a nevem. Azt mondja: Hogy is hívják magát? Kócos mi? Mondom: Kócos István. Másnap megkeres. Maga átb.szott engem! Olyan munkavállaló nincs is, hogy Kócos! Felháborodottan válaszolom: Maga mondta, nem én! Nem tudja még a beosztottjai nevét sem? Az ügynek ezzel vége lett.

folyt. köv.

 Siófok a 60'-as évek végén

IV. A remény felé lépdelve

Azt mondják, az lesz igazából felnőtt, akinek már nem élnek a szülei. Hát ilyen szempontból szerencsés vagyok. 60 lettem, mire felnőtté váltam. Ez azért lehetett így, mert szüleim nagyon korán akartak engem és épségben is tartottak, hogy megéljem ezt a kort. Anyám mindig azt mondta, amikor látta, hogy életem nehezebb periódusában vagyok, hogy: Vigyázz magadra, nem akarlak eltemetni! Neked kell majd engem!

Sajnos, most, hogy már én is felnőtt vagyok, ami ráadásul egybeesik a 60. életévről megemlékező írással, így a szüleimre való emlékezés is szervesebben épül bele ebbe az írásba.

Amikor betöltöttem az 50-et, kezembe került egy régi mappa, benne egy csomó, lap, fecni, a tinédzser koromban született íráspróbálkozásaimmal. Ebből közöltem akkor egy csokrot 50 címmel. Tudtam, hogy most, a 60. alkalmából mást kell kitaláljak.

Van egy mondásom: Az öregedésben csak egy jó dolog van, hogy az embernek lassan mindenről lesz egy története. Nekem pedig nagyon sok történetem van, hiszen mindig próbáltam mozgalmas életet élni. Ám sok olyan kisebb történés válik emlékezetessé, ugrik be időnként az emlékezetbe, amit nem lenne érdemes önálló sztoriként megírni. Így született az ötlet, hogy elkezdem összefonni az ilyen aprócska emlékképeimet és meg sem állok 60-ig. Azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ezt be kell fejezzem a következő születésnapig.

15

Kb 13 lehetek. Kapok egy könyvet ajándékba. Az osztrák tudós-meteorológus, Alfred Wegener kontinensvándorlásokról szóló kutatásait mutatja be Dr. Hédervári Péter, a Születő óceánok, haldokló tengerek címmel. Lenyűgöz és elhatározom, hogy geológus leszek. Beadom jelentkezésemet az ország egyetlen geológusképző iskolájába.

Csak jó tanulók mehetnek és szóbeli is van, ami szokatlan a 70-es évek közepén. Az elbeszélgetés első kérdése ez volt: István! Hallott már valamit a geológiáról?

Rögtön beugrott a kedvenc könyvem, így ezt válaszoltam: Nemrég olvastam egy könyvet a Wegeneri Pangeáról.

Nem volt több kérdés. Felvettek.

16

Lassan 15 leszek.

Első többnapos terepgyakorlat a geológus iskolával. Az Aggteleki karsztba megyünk. Bevisznek minket egy zárt kutatóbarlangba. A tanulókat vezető kutató észreveszi, hogy többen cseppköveket gyűjtenek, ami szigorúan tilos mindenhol, nemhogy egy kutatóbarlangban. Azonnal véget ér a túra. Visszamegyünk a szállásra, ahol a tanárok átkutatják a csomagjainkat. Akiknél találnak a barlangból származó köveket, súlyos büntetést kapnak később.

Közben a közeli meteorológiai állomásról is jelzik, hogy eltűnt valamilyen csiszolt üveggömb, ami az egyik észlelőberendezés pótolhatatlan alkatrésze. Ennek keresésére egy nyomozótiszt jön. Szerencsére nincs a tanulóknál. Amíg el nem kezdődik a procedúra, nem is tudunk róla. Egy szobában négyen vagyunk. A mi szobánkból senki sem érintett a cseppkőlopásban, így mi nem számítunk semmire. Az egyik szobatárs otthonról elcsent egy üveg bort. Gondoltuk, megkóstoljuk. Még csak épp kibontottunk. Az üveg, az asztal közepén, mi négyen ülünk az asztal körül. Hirtelen belép a nyomozó és az egyik tanár. Mi riadtan lekapjuk a poharainkat és az üveg bor ott meredezik az asztal közepén. Szerencsére ebből már nem lesz ügy. Túl sok ügy jutott aznapra szegény tanárainknak.

17

Az első év vége felé járunk a geológus iskolában. A vasútállomásra tartok. A tatabányai centrum környékén járok. Látom, hogy le van zárva minden és egy színpad áll a parkolóban. Megtudom, hogy Piramis koncert lesz majd. Egyszer csak meglátom a közelemben Révész Sándort. Előkapom az egyik füzetemet, amibe ősmaradványokat kellett rajzolni. Odarohanok hozzá és kérek a füzetembe egy autogramot. A koncertet csak részben látom, nem merek sokkal később hazamenni. Néhány évvel később a tatai Építők parkjába hirdettek Piramis koncertet. Olyan kezelhetetlen tömegű fiatal gyűlt össze, hogy a rendőrség a koncertet lefújatta. Egy későbbi időpontban mégiscsak megtartják a koncertet az Angolpark szabadtéri színpadon. Nagy rendőri erők vonultak ki. Azokat, akik ugrálni, mozogni akartak a koncerten gumibottal csúnyán összeverték. Még egy alkalmam adódott megnézni a nagy Piramist, 1982-ben. Egy tatabányai moziban léptek fel. A koncertre sikerült bejutnom, de akkor már Révész nem énekelt. Csalódás volt.

De aztán eljött az igazság pillanata. Újra összeállt a Piramis és a Budapest Sportcsarnokban hatalmas bulikat tartottak. Egy koncertet szerettek volna tartani, de Magyarország legnagyobb csarnoka, ötször telt meg. Az egyiken ott voltam és csodálatos volt. Lemez és film is készült így aztán ez az emlék örökre megmarad.

18

16 éves vagyok, amikor először elmehetek egyedül koncertre. Akkoriban a Párt, a KISZ felhasználásával próbálta összemosni az ünnepeket. Március 15, a Tanácsköztársaság ünnepe március 21, és a szovjetek által felszabadított ország kinevezett ünnepnapja április 4. Ezeket a KISZ Forradalmi ifjúsági napok címen összevonta, egalizálta és erre egy ünnepségsorozatot szervezett. Ennek a zárórendezvénye volt a tatabányai Turul madárnál egy nagy popkoncert. Az első ilyenen veszek részt, ahol a Corvina lép fel. Nagyon élvezem. Borzasztó hideg van. Vastagon látszik a lehelet. Abban az időben a rendőrök nem engedték a tombolást, a koncerthangulatot, inkább úgy gondolták, egy koncerten úgy kell viselkedni, mint a színházban.

Soltész Rezső a basszgitáros énekes nem szívbajos. Gyerekek mozogjunk, táncoljunk mert mindannyian megfagyunk. Így aztán a rendőrök sem nyaggatták az ugrálókat.

19

13 éves koromban apám hazahoz egy elektromos gitárt. Nem boltban vette. Egy munkatársa készítette, de nem vált be neki. Jó kis gitár lenne, de a nyaka nagyon vastag. Nehezen éri át a kezem. Sokat próbálkozom vele, de állandóan begörcsöl a tenyerem és az ujjaim. Felpaprikáz a tehetetlen düh, hogy csinálnám, de nem megy. Előveszem a vasfűrészt és levágom a gitár nyakát. Egy év múlva kapok egy igazi gitárt, a Cremonát. Újra nekiállok gyakorolni és autodidakta módon megtanulok alapfokon játszani. Ezután hordom az iskolába, a terepgyakorlatokra, házibulikra és játszom Oroszlányon is a lakótelepünkön. Legalább 10 év gitározással telt el. Együttest soha nem csináltam. Viszont többen is tanultak tőlem, akik sokkal többre vitték. Két apró kis történet jut erről az eszembe. Egyszer egy lagzin voltam a tradicionális Arany csille étteremben. Egy 3 tagú rockegyüttes zenélt. Már emelkedett hangulatomban elkiáltottam magam, hogy szamba. Erre a banda elkezdte játszani Santanától a Samba Patit. A végén odamentem hozzájuk és megköszöntem. Ekkor a basszeros azt mondta: Én köszönöm, hogy annak idején a lakótelepen, az első akkordokat megmutattad.

A másik sztori:

Zsuzsival elmentünk szilveszterezni Oroszlány ikonikus vendéglátó helyére, az Éden eszpresszóba. Egy ismerősöm együttese játszott, akivel üdvözöltük egymást. Neki is mutattam annak idején blueszenéket és több próbájukon is részt vettem korábban. Elfoglaltuk asztalunkat és már 2-3 dal lement, de még senki sem táncolt. Ekkor az énekes beleszólt a mikrofonba. Szeretném felkérni kedves barátomat, teátrálisan asztalunk felé mutatott, hogy szerelmével nyissa meg a szilveszteri bált, majd rákezdtek egy Santanára.

Geológus tanulóként, fehér pólóban

20

Másodikos vagyok a geológus iskolában. Nagy hírrel fogadnak reggel. Az utolsó két órában moziba megyünk a felsőgallai bányászmoziba. A Helga és Michael című nyugat-német, szexuális felvilágosító filmet kell megnézni. Filmnézés közben eszembe jut egy korábbi emlékem. Talán 13 lehetek. Béla ekkor az Oroszlányi Szénbányák Bányászüdülőjének beszerzője és az üdülő területén lakik, egy kis házikóban, Siófokon. Elkér pár napra a szüleimtől. Van, hogy vele megyek az árubeszerzésekre, van, hogy hagyja, hadd csináljak, amit akarok. Egyik nap elmegy és kezembe nyom egy színes külföldi újságot, hogy nézegessem. Egy dán pornóújság volt…

Nos e két alkalommal szexuális felvilágosításom elméleti része megtörtént.

A koporsó alakú Tábla-hegy, a Nagy-Strázsa-hegyről fotózva

Tábla-hegy

Az ismeretlen Pilis

A Pilis olyan hegyéről hozok képeket, ahová nem járnak turisták. Turista utak sincsenek. Vadlesek vannak, de az egyetlen elhanyagolt úton, amelyet terepjárók képesek használni, keresztbedöntötték a vadlest. Tehát jórészt érintetlen paradicsom.

A neve: Tábla-hegy. Lapos, koporsóalakú hegy, ezért Koporsó-hegynek is hívják. Északi oldalán néhol kilóg egy-egy szikla, de tulajdonképpen növényzettel teljesen fedett.

A tetején teljesen kiírtották a fákat, ettől is laposabb a kinézete. A fák helyét, nagy, zöld rét, egyik felén két vadles. Az egyik szokatlanul magas.

A hegy elzártságát is fokozza, hogy észak felől a Nagy-Strázsa-hegy határolja.

Annak ellenére keresi fel sok ember, hogy fokozottan védett természetvédelmi terület a Tündérbarlang és a szigorúan zárt Sátorkői kristálybarlang okán.

További tiltástényezők, hogy a területet évtizedekig a szovjet katonaság használta, szennyezett, esetleg robbanásveszély is lehet (bár ez szerintem csak ijesztgetés), valamint, hogy a térség afrikai sertéspestissel erősen fertőzött!

A Tábla-hegy, a nagy élmény után már senkinek nem jut eszébe. A Pilis ezen vonulatának következő tagja, a Csurgó-hegy és kesztölci Két-Ágú hegy, amelyet Kesztölc felől közelítenek meg, nem a Tábla-hegy irányából.

Jósszerivel csak néhány terepkerékpáros jár erre.

A Tábla-hegy inkább geológiai szempontból számít különlegességnek. A mindössze 304 méter magas. Keletkezését és felépítését tekintve elüt a Pilistől.

A Visegrádi-hegységet és a Börzsönyt kialakító miocén kori vulkanizmus során, az esztergomi Vaskapu-hegytől idáig egy tektonikai törés jött létre.

Ennek mentén dácit és andezit olvadék nyomult fel, mely két helyen is a felszínre tudott törni. Így keletkezett a Tábla-hegy és a tőle délkeletre található Csurgó-hegy.

Úgy gondolom, hogy ezen a területen csodás dolgokat produkál a természet, a tavasz – késő őszi időszakban. Ezért mindenképpen érdemes visszatérni!

60 év, 60 emlékmorzsa

0-14

0

Mi mással dobhat fel az ember egy hétfő estét, 1962. július 16-án, amikor nincs is tévéadás? Hát, megszületik a rák jegyében a bika ascendens erős befolyása alatt. Szutykosan, később kinőtt szülési folttal, elferdült orral, szemeivel határozottan a jövőbe tekintve.

9 hónaposan

I. A nyomor bugyrai

1

1 éves vagyok. Néha, mintha látnám és esküszöm, hogy van némi emlékfoszlányom, a mosókonyhát, a Petőfi utca 18-ban, Oroszlányon, ahová próbaképpen rövidebb időre költözünk a szomszéd lépcsőházból, anyai nagyanyáméktól, hátha könnyebb lesz mindenkinek. De nem volt.

2

Két éves lehetek és szekálom a mamámat. Adj már kolbászt, mama, nem hallod? Adj már kolbászt! Honnan az anyád p:csájából adjak, tör ki belőle.

Nem lepődőm meg, ezért visszavágok: Hülye vagy mama, mondd, hülye vagy?

Erre visszahőköl és elneveti magát. Nincs, na, a krucifixát!

Ezt a történetet évtizedekig meséljük, szűk családi körben.

3

Talán 3 éves vagyok. Bányász nagypapám kap 10 deka szalámit, a legolcsóbb fajtából. Kell a kalória a nehéz fizikai munkához. Csorog a nyálam, ahogy eszi. Hagy egy kicsit a lehúzott bőrön. Amikor végzett, kéjjel rágom le róla.

4

5 lehetek. Átkéredzkedem unokatestvéremékhez. Érezhetően jobban megy nekik.

Imádok a katonáival játszani. Van pár tucat nekem is, de neki hadseregei vannak. Indián törzs, cowboy csapat, szovjet katonák, náci hadsereg, de a fő kedvenceim a nehézpáncélos lovagok. Sok. Sorba lehet állítani az alabárdosokat, az íjászokat, a kardosokat. Lovasok is. …és a csúcs, vágyaim netovábbja: Az aranyvértes Ivanhoe, páncélozott lovon. 10 forint az ára. Később én is megkapom. Apám keményen megdolgozott érte!

Kb 3 évesen

5

5-6 éves korom körül

Unokatestvéremnél téli szalámit, fehér kenyeret és kakaót kapok uzsonnára. A fellegekben érzem magam.

Meg tudom számolni egy kezemen, hogy életem első 10 évében hányszor ehettem ilyet. Volt egy barátom. A szülei elváltak és az apjával élt, aki mindent megadott neki. Emlékszem egy rúd párizsit vett egyszerre. Sokszor voltam náluk az egyszerű falusi házban. Oroszlányon laktak, a régi tót családok által benépesített régi faluban. Akkoriban lett a kedvencem a fejedelmi étel: vajaskenyér, vastag párizsi szeletekkel és kakaó.

II. Felkapaszkodás a tornácra:

6

Hat éves vagyok. Nagy izgalommal tölt el, hogy Béla nagybátyám katonaként bevonult Csehszlovákiába. Pár hónap múlva, amikor előkerül, felültet a Pannónia motorra és elvisz motorozni. Nincs sem gyereke, sem felesége. Barátnői vannak. Sok. Ahányszor elvisz, mindig összefut valamelyikkel. Akkoriban sokat faggatom, hogyan harcolt, de mosolyogva mindig csak azt mondja, hogy ő csak teherautót vezetett, jó erős pálinkákat ivott és szép lányokat látott. Az utolsó kettőt minden kételkedés nélkül elfogadom.

Béla

7

7 vagyok Az apai nagyszülőknél lakunk éppen, kertes házban. A kaputól hosszú járda vezet a házig. A járda két oldalán hatalmas piros kannavirágok. Szeretem őket. Szinte a fejem magasságában nyílnak tűzpiros virágai. Nyár van. Esteledik. Mamám kikiabál a kertbe. Istvánka! Ember lépett a Holdra! Felnézek az égre. Összehúzott szemekkel keresem.

8

7 múltam. Tél. Nagy hó. A Nyúl-dombon keresztül járok az általános iskolába, amit akkor kezdenek felparcellázni és itt-ott már bele is kezdenek az építési előkészületekbe. Jó meleg irhabundám van, és ugyanabból az anyagból füles, usankaszerű sapka, a tetején prémbojttal. Unokatesóm hagyta rám, mint ahogy én is később az utánam jövő unokatesómra.

Egyszer csak beleszakadok egy befagyott vizesgödörbe, ahol nyakig ér a víz. A többiek kihúznak. A bunda nehéz lesz és jeges, de megvéd a haláltól.

Ez az első alkalom, hogy elköltözhettem volna a Földről, leszámítva a szülés körüli rizikót a 60-as évek elején.

Oroszlány

8

Nyolc vagyok. Jövünk haza a suliból az utcabeli gyerekekkel. Van egy rész, ahol csak gyalogátjáró van a két utca között, hogy ne kelljen megkerülni a házsort. Afféle falusi sikátor. Jó hosszú, mint két kert hossza. Még a Nyúl–dombon találok egy eldobott fakeresztet. Felveszem. Papost, hittérítőst játszunk vele. Így kerülünk a sikátorba. A semmiből ott terem egy harcias kutya. Felugrik, lábra közelít, oldalra fut. Agresszívan támad. Én állok tőle legtávolabb. A kereszt a kezemben. Gyorsan odanyújtom az elől álló fiúnak, hogy tartsa a kutya felé, majd az megvédi és ordítson rá, hogy takarodjon. Aztán elkezdünk futni, kifelé. Az eb, a fiú bokáját csúnyán elkapja, de ez csak akkor derül ki, amikor már kirohantunk onnan. A kereszt menekülés közben nyomtalanul elveszik.

III. Belépve a kapun:

9

Már elmúltam nyolc. Kedvenc tantárgyam a környezetismeret. Az egyik óránk abból áll, hogy az egész osztály elmegy megnézni a város túlsó végén az építkezést, ahol 4 és 10 emeletes, hatalmas házakat építenek. Két 4 emeletes már szinte kész és egy hatalmas toronyház is magasodik mögöttük. Akkor még nem is sejtem, hogy az egyik négyemeletesbe hamarosan beköltözünk és mire kilenc leszek, saját lakásunk lesz és nekem életemben először saját szobám.

10

Kilenc körül lehetek. Vasárnap délelőtt. Anyám süti a rántott húst, készül az ebéd. Megjelenik apám munkahelyének az autója. Villamos üzemzavar van. Nem tudják megoldani. Azonnal jöjjön be. Apám azt mondja, megy, de visz engem is.

Már ebédidő van és még mindig nincs megoldva a gond. Éhes vagyok. A tanakodó villanyszerelőknek bedobom az arany ötletem: Hívjanak szakembert. Hatalmas derültség, majd arrébb hajtanak, ne zavarjam őket. Eltűnök az ipartelepen. Jól feltalálom magam. A probléma megoldódott. Már engem keresnek, hogy mindenki hazamehessen a megkésett ebédjét elfogyasztani. Az egyikük felnéz és meghűl benne a vér. A 6 emelet magas palatörő üzem tetején vagyok. Kinn állok a legszélén, őket nézem és integetek. Versenyt futnak az életemért a hatodikra, míg egyikük szóval tart. Azóta sem szédülök magasban.

11

Az Alpokban túrázunk. Életem első külföldi útja, 11 évesen, a Júliai-Alpokba visz. Elmegyünk Európa legvastagabb fenyőjét körbeölelni olasz és szlovén túrázó felnőttekkel. Az egyik osztálytársam megcsúszik. Bukfencezik egy szakadék felé. A perem közelében két fa. Mielőtt lezuhanna csípőjével fennakad törzseik közt. De ez az ő karmája. Az enyém, hogy viszek magammal egy kínai löncskonzervet. Eszek belőle, félrerakom, aztán megint eszek. Brutálisan rosszul leszek. Húsmérgezésem van. Ez az én karmám.

Egy eszperantóul tanuló diákokból álló csoport tagja vagyok. Gyorsan jött a meghívás, hogy az eszperantó világkonferencia eseményeként, vendégeként táborozásra mehetünk, a Maribor feletti Pohorjéra. Kevés az idő. Kiválasztani a diákokat, útlevele senkinek sincs, aztán a külön jugoszláv pecsét beszerzése. Egyre nem maradt idő. Dínárt beszerezni. Pénz nélkül utazunk ki. Majd küldik… Még hófoltos a táj, a közeli tengerszemben jégdarabkák úsznak. Így a sátortáborban igen hideg van június közepén és még pénzük sincs. A hegyi szálló tulajdonosa megsajnálja a magyar gyerekeket. Azt mondja beköltözhetünk a hotelba. Pénzhiányunkra azt a megoldást találja ki számunkra, hogy szedjünk feketeszedret és leviteti a városba eladni. Meghatározzák a normát. 10 kétdecis műanyagpohár per fő. Lehet nem olyan sok, de meredek domboldalakon kell begyűjteni és mint tudjuk nagyon szúr. Ez a csoport karmája. Itt jön be nehezítő tényezőként a húrmérgezés. A rossz karmák bennem összeadódnak.

Rumen

12

Még azon a nyáron: meglátok egy bolgár lányt, aki eszperantistaként vendégeskedik a városban vagy 30 társával együtt, akiket magyar családok látnak vendégül. Nálunk Rumen Giorgijev lakik. A bolgár lány Krassimira Dimitrova, egy évvel idősebb nálam. Még nem tudom mi az, de amikor Bulgáriában ismét találkozunk egy év múlva, rájövök, hogy szerelmes vagyok belé. Nyolcadik végéig eszperantóul levelezünk. Tőle tudom meg, hogy a szerelmesek a nyelvüket is használják puszilkodás közben.

13

Egy évvel később. Csillebérci úttörőtábor. Bár eszperantó altábornak hívták a táborhelyünket, az adminisztráción elrontják a táborigazolványainkat, ezért mi vagyunk a zenekarvezetői altábor lakói. Ott látok előszőr nem fehér bőrű embereket. Kubai, laoszi, vietnámi, kongói, jemeni és ki tudja már milyen országból jövő gyerekeket. Már a rendszerváltás után tudom csak meg, hogy a leghírhedtebb terrorista, Carlos, más néven Sakál, akkoriban töltötte a telet a Csillebérci úttörőtáborban.

Fürst Sándor utca. A könyvesbolt a kis torony alatt, a sarkon.

14

13 éves vagyok

Sikerül elszöknöm az utolsó óráról. Egyik kedvenc rádiós műsoromat, a Ki nyer ma? című komolyzenei vetélkedőt tartják és közvetítik a Fürst Sándor utcai könyvesboltból. Sikerül befurakodnom és élőben látom, a műsorvezető Czigány Györggyel együtt. A kérdésekre sajnos már nem emlékszem.

2022

peace & love no. 4

minden évben megköszönöm

a VÉDANGYALOMNAK

hogy vigyázott rám

volt dolga idén is bőven

vigyázott a fiúkra is

ezért hát ezer hála neki

legyen így jövőre is

szeretném és kérem

szükség van rá

*

összegzésként

mit is írhatnék az év végére

mint, hogy szörnyű volt

azt hittem jó év lesz

bíztam benne

a tigris éve

sikereket

fellendülést ígért

számomra

bár ott volt az is

hogy hektikus

hullámzó lesz

de én inkább

egy lefelé gyorsuló spirálban

éreztem magam

letudtuk a kovidot:

létszámban nem változott a család

minden megvolt ahhoz

hogy jó legyen ez az év

amikor kitört a háború

már látszott

minden más lesz ezután

aztán megint az elcsalt választás

az ellenzék összeomlásával

a remény összeomlása

infláció

energiaválság

elértéktelenedő forint

menekültek

hiány

cukor és csirkemellkutatás a boltokban

december eleji benzinkeresgélés

*

sokan elkoptak mellőlem

elmaradtak

mint a jó hírek

senkiről nem tudok

akinek ma jobb lenne

mint tavaly

nem is velem megy lefelé a spirál

az egész világ megy lefelé

és engem is sodor

visz magával

mint hordalékát a folyó

amikor vízesésbe bukik

hol lesz az alja nem tudom

próbálok kikerülni belőle

nem hagyni

hogy elnyeljen az ár

*

…és hát a pótolhatatlan veszteség:

ANYU

elvesztését még fel sem fogtam

még nem is gyászolok

még nem úgy hiányzik

ahogy fog

még eszembe jut

hogy kéne mondani

mi történt ma

mit gondol erről-arról

még minden nap este 6 körül

amikor telefonáltunk

még minden vasárnap

amikor készülődtünk a közös ebédre

még zsibbadt vagyok

kába

mint egy beteg

operáció után

hogy mi lesz akkor

ha elfogy a burok

ha tavasszal felolvad

ez a kocsonyás valami

ami még szedálva tart

nem tudom

és egyenlőre

nem is gondolkodom rajta

*

tehát

az időgépben

2023 következik!

sok dolgot kell megoldani

ennyit talán még sohasem

belső lelki terekben

gyógyítgatni

tisztítgatni

pakolni a dolgokat

a belső szekreter megfelelő fiókjaiba

mert rendnek kell lenni

itt benn!

szükség lesz minden erőre

földire és földöntúlira egyaránt

hátha egy picivel jobb lesz

ez a forrongó

változó világ

emberek és VÉDANGYALOK

ez a feladat!

Tata, 2022. december 30.

Oroszlány az 1960-as években

Háttérben az ikonikus hiperboloid alakú, Víztorony

Ebben az írásban, nagypapámra emlékezem. Ez nem minden emlékem, amit őrzök magamban. Csupán annyi ebből a tartalmas életútból, amit egy fonálra felfűztem. 2013-ban vázoltam fel a történet javát és most 2022-ben, amikor világos lett minden, fejeztem be.

Nagypapa, az omlasztó vájár

„Ő megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön.”

Dán. 6,28 

„… az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.”

Róm. 13,11-12

Sokáig azt hittem, hogy az igazi nagypapámat, sohasem ismertem. Bár ez így nem pontos. A vérszerinti nagyapámról hittem, hogy sohasem ismertem. Pedig hát egy létező, hús-vér emberről beszélek, aki hosszú életét velem, és a közelemben élte le. Azt nem merném büntetőjogi felelősségem tudatában kijelenteni, hogy sohasem gondoltam, ő lenne az. S mivel van egy másik ember, aki nem a vérszerinti ősöm, mégis mindig nagypapaként gondoltam és emlékezek rá, ezért talán a másik nem is annyira fontos nekem. Sokáig így gondoltam ezt. Talán félreértettem egy régi történetet. Aztán nem mertem rákérdezni, hisz mindegy, akit annak gondolok az a nagyapám. Egyszer szóba hoztam valahogy, de akkor anyám határozottan mondta, hogy ő az. Elfogadtam, de egy ici-picit, még mindig kételkedtem. Talán azért, mert amikor nagyanyám, aki bizonyítottan csak a nevelőanya volt, egyszer, már nagyon betegen mesélni kezdett anyu születése utáni eseményekről, olyan részleteket árult el, amiről anyu sem tudott. Így gondoltam, itt sem tudhat mindent. Most, hogy anyu elment, újra terítékre került a dolog, mert a temetési búcsúztató írása miatt, infókkal kellett ellássam a szónokot. Kénytelen voltam elmondani neki, hogy én úgy gondolom, a nagypapa az igazi nagypapa, de mi van, ha nem. Néhány idős rokon fog részt venni a temetésen. Talán ők tudják az igazságot. Kellemetlen lenne, ha a szónok mondatai ellentmondást keltenének a résztvevőkben. Sikerült ügyes szófordulatokkal megoldani a kérdést a beszéd során és én elégedett voltam a búcsúztatóval. Szép volt, méltóságteljes és közvetlen. 

A temetés előtt a temetkezési vállalkozó képviselője átadta részemre anyu halotti anyakönyvi bizonyítványát. Bedobtam az autó csomagtartójába. Nem volt erőm ránézni sem. Másnap sem volt. Aztán intéznem kellett a hagyatéki ügyeket, ezért végigolvastam. Akkor megbizonyosodhattam róla, a nagyapám, az én igazi nagyapám, az, akit annak éreztem, annak tekintettem. Hirtelen megoldódott az a kérdés is, hogy ki lehet az, akit én eredeti nagypapának hittem. Anyu elhunyt édesanyjának vezetékneve megegyezett azzal a névvel, amit annak idején emlegettek és amit félreértettem. Ő, az én nagyapám első feleségének apja, vagyis az első apósa volt.

Tehát lássuk nagypapa történetét, ami részben anyám története is, és az én történetem is egyben.

Ott kezdődött, hogy édesanyám megszületett egy dunántúli sváb falu bányászcsaládjának első gyermekeként. Édesanyja azonban még akkor meghalt, amikor két éves sem volt. Apja, az én vérszerinti nagyapám nem nagyon boldogult a bányászkodás mellett, egy ilyen kicsi, állandó gondoskodást és felügyeletet igénylő kislány nevelésével, amit a rokonság nő tagjai próbáltak elvégezni. Látva a lányka sanyarú sorsát, az elhunyt édesanya legjobb barátnője, Annus magához vette, férjül ment a nagyapámhoz és sajátjaként nevelte a kislányt.

Születésemkor már náluk laktunk, de nagyon kevés volt a hely. A lépcsőház feletti közös mosókonyhába költöztünk fel, hogy külön legyünk, majd vissza. Aztán jöttek sorban a testvérek. Már tarthatatlanná vált a helyzet, ezért a város falusi részébe költöztünk a másik nagymamámékhoz.

Az Oroszlányi XVI-os akna, ahol nagypapa utoljára dolgozott

Én már úgy nőttem fel, hogy nem voltam tisztában a faluban maradt családhoz fűződő vér szerinti kapcsolataimmal, hiszen mi a bányászvárosban laktunk, én már ott is születtem, és sokáig úgy tudtam, hogy anyám örökbefogadó anyja és azok rokonai az igazi, vér szerinti őseim. Bár némi csepegtetett információk elhangoztak ebben a témában, egy-egy temetés, vagy az utcán való találkozás alkalmával, hogy ő ki, meg az ki, de sohasem éreztem a faluban maradt vér szerinti rokonaimat a sajátjaimnak. Volt olyan is életem első 4-5 évében, hogy a falubeli rokonoknál vendégeskedtünk, de mivel az örökbefogadó szülők rokonai is azon a településen éltek, soha nem értettem, hogy éppen kinek kijénél tartózkodunk.

Életem folyamán, sokkal később, két alkalommal is kellemetlen helyzetbe kerültem amiatt, hogy az ottani rokonsági szálak alakulását, fejlődését nem tartottam számon. Egyszer egy lány szerelmes lett belém. Engem nem nagyon érdekelt, volt mindig barátnőm. Ám lassú víz, partot mos, tartja a mondás. Történt egy alkalommal, hogy ez a lány addig sertepertélt körülöttem, míg mellém keveredett, amikor sokan mentünk vonattal egy rock koncertre. Éppen akkor nem volt állandó partnerem, jólesett közeledése és elcsattant néhány csók …

Másnap anyámmal beszélgettünk az előző napi programról és megemlítettem neki, hogy volt egy lány, aki korábban nem tartott velünk egy koncertre sem. Szerencsére részleteket nem meséltem. Mondom a nevét, anyám meg faarccal az mondta: ja, ismerem, az egyik unokatestvéred a faluból, nemrég költöztek be a városba. Sok ilyen rokonom volt, hiszen anyám vér szerinti anyukája nem volt egyke és a többi testvér is megházasodott és gyermekeik születtek, akik az én unokatestvéreim lettek.

A másik eset egész másképp történt. Megismerkedtem egy nővel. Komoly önálló egzisztencia volt, jó állással, karrierrel, saját lakással, bankbetéttel, stb. Már két-három hónapja jártunk, sokszor nála aludtam, de nem éreztem még érzelmileg erősnek a kapcsolatot. Főleg magamban voltam bizonytalan. Akkor hirtelen előállt egy nagyobb külföldi utazás ötletével. Nekem nem telt volna rá, így visszakoztam. De ő erősködött, hogy állja a részem és egyébként is, úgyis egybeszámít már minden. Hoppá! Egybe? Fék! Nekem gyors ez a tempó! Épp a tévé előtt ültünk, a kép egy ponttá zsugorodott, majd a készülék kikapcsolt. Na, ennek is annyi gondoltam, de ő nem esett pánikba: a bátyám tévészerelő, majd elhívom, mondta. Elbúcsúztunk. Próbálkoztam, hogy adjam magam ehhez a kapcsolathoz, de nem ment. Becsapni, hitegetni nem akartam. Túl rendes volt ahhoz. Így az utazásból nem lett semmi, aztán szakítottunk. Tán egy hónap sem telt el, amikor anyámmal beszélgetve, egyszer csak azt mondja nekem:

- Most találkoztam itt a lépcsőház előtt egy férfival – ekkor egy ismerős, sváb hangzású nevet mondott, - aki tévészerelő. Nem régen váltotta ki az ipart, maszek lett és idejár a városba szerelni.

- Aha, az jó! Remélem nem rossz a tévénk? – kérdeztem.

- Nem, nem! Nem azért mondom, hanem mert … mert a második unokatestvérem a faluból, és olcsóbban megcsinálja, ha kell!

- Aha! – mondtam, mert nem akartam tévészerelőkről beszélni, ha nem rossz a tévé. Gondoltam, egy levezető kérdéssel zárom a témát, ezért így folytattam:

- Hogy is hívják a fickót?

Anyám kimondta a nevét, és abban a pillanatban, amikor ezt a nevet meghallottam, beugrott, hogy az én volt szerelmemnek is ez a neve, és hogy ő emlegette a tévészerelő bátyját az utolsó találkozásunk alkalmával.

Oroszlány legjellegzetesebb épülete, leszámítva a víztoronyt, a Városkapu

A történetnek ezt a szálát elvágva, most már csak a nagypapáról akarok mesélni, András papáról, az omlasztó vájárról. Ha visszagondolok a gyermekkoromra, ő volt az, akit én a világon legjobban szerettem. Vele jártam az erdőt, a határt, vele borultam a homokos erdei útról a bokorba, amikor biciklivel mentünk, s visszafele, a borozóból jövet – ahol én málnát kaptam – még egyszer. Mellette ültem a konyhaasztalnál, amikor a gyermekeivel – az én nagynénimmel és nagybácsimmal - ultizott és én áhítattal figyeltem a 10 – 20 – 50 filléresekből álló apró pénztornyokat, amelyeket oda – vissza, körbe – körbe nyertek el egymástól.

Nagyon szeretett gombászni. Amikor kiszállt a bányából, a busz érkezéséig, gombát szedett a többi bányásszal együtt az üzem mögötti erdős területen. Szegény volt mindenki. Nem csak kedvtelés volt ez, hanem segítség a család táplálásában. Egy alkalommal gombapörkölt készült. Az egész család megbetegedett és Karcsika meg is halt. Nagypapa tudta, hogy csak jó gombát szedett, nem tehetett róla. A vizsgálat kiderítette, hogy korábban ott egy elhullt állat mérgezte meg a földet és ezen nőtt a gomba. Azóta is az eszemben tartom, hogy legjobb olyan helyen gombázni, ahová rendszeresen visszajárunk. Csak így kerülhetjük el, ezt a ritka, de tragikus eshetőséget. Anyám is beteg volt, pedig állítólag nem evett belőle, csak a szaftjából kóstolt egy kis kenyérdarabot belemártva.

Amikor már saját lakásban laktunk elkunyeráltam a könyveit, amiket kitüntetésként az aknaüzemben kapott jó munkájáért, és amelyek gyűjteményem becses darabjai, azóta is. Ő vett nekem fagyit és vitt mindenhová, felfizetett a körhintára és zsebpénzt adott. Ő vette az első kerékpáromat, egy Fecskét. Ő volt az én IGAZI ÉS EGYETLEN nagypapám.

Gyorsan telt az idő, már sok éve nem laktunk a nagypapáéknál, de mégis mindig visszajártam. A nyári szünetben, hogy ne kelljen egyedül lennem, minden hétköznap reggel 8-kor átsétáltam hozzájuk és ott voltam, amíg a szüleim haza nem értek munkából. Míg átkeltem a városon kis Szokol rádiómon hallgattam Balogh professzor amazóniai kalandjait, vagy a Mikrobit.

Aztán eljött a korai tinédzser kor. Akkor is mindennap meglátogattam őket. Csak már nem reggel nyolckor, hanem este hatkor indultam. A Szokol rádió még mindig nálam volt, de nem a Mikrobit hallgattam, hanem a Radio Luxembourgh napi londoni kislemez listáját. Még mindig emlékszem azokra a dalokra. Aztán jött a középiskola és a nagyszülőket már csak esetenként, inkább ünnepek alkalmával látogattam. Közben a nagypapa bányásznyugdíjas lett és a városi sportegyesületnél kazánfűtőként dolgozott tovább, majd a hétvégi focimeccseken rendezőként. Abban az időben a labdarógó csapat minden hazai meccsére kimentem. A csapat talán annyira nem is érdekelt, de a papám igen. A szünetben megittunk egy sört, elbeszélgettünk.

Az idő szállt és nagypapa nagyon megöregedett, már inni sem bírt, pedig szerette a házi pálinkát – csak reggel! – és a fröccsöt. A szabadkai bevásárló utak idején, valamikor a délszláv háborúk előtt, hoztam neki egyszer egy üveg tiszta szeszt, amiből házilag pálinkát barkácsolt.

A nagymama is nagyon megöregedett. Napjaik nagy részét ágyban, vagy civakodással töltötték. Anyám mindennap odajárt gondozni őket. Amikor édesanyám anyukája elhunyt nagypapa újranősült. Még nem volt saját gyermekük, aztán idővel született 3 is. A legkisebb, Karcsika meghalt egész apró gyermekként, Angi, három közül a középső, is már halott volt ebben az időben, és Béla Pestre került. Már ő is betegeskedett. Megbeszélték, hogy édesanyám lesz a nagyiék hivatalos gondozója, és ennek fejében megörökli a lakást.

Anginak egy kislánya született, akit Kisanginak hívtunk. Ő már ekkor egy válófélben lévő kétgyermekes anyuka volt. Férje egy pesti jogász fia. Összedugták hát a fejüket, Kisangi, a férje, meg az anyósa és együtt elmentek a nagypapáékhoz. Ott aztán addig beszéltek az ágyban fekvő öregeknek, míg megfűzték őket a tartási szerződés átírására, kedvezményezettként az egyetlen vérszerinti unoka kijelölésére (Bélának nem született gyermeke). A volt férj megkapja a válás után Kisangival közös lakásukat, amit Nagyangitól örökölt, Kisangi megkapja a nagymamáékét, ha elhunynak. Így vált anyám szülei által örökségéből kitagadott, és így váltam én, a kedvenc unoka, az általam legjobban szeretett nagypapa és nagymama által megtagadott.

Ezután már nem jártam hozzájuk, bár nagyon hiányoztak. Hamarosan meghaltak mindketten. Nagypapa temetésén végig azon járt az eszem, hogyan romolhatott el minden. Azon gondolkoztam, miért nem látogattam őket az utolsó időkben. De nem tudtam válaszolni. A sértődöttség, a méreg, hogy anyuval így bántak, legyőzte bennem a hiány érzését. Abban a pillanatban azonban nem éreztem mást, csupán ürességet. Hiányt az elveszett nagypapa, és az elveszett gyermekkor megtapasztalt boldogsága iránt.

A temetés után néhány nappal, egy koraesti órán magányosan feküdtem az ágyamon. Már sötétedett, de még nem kapcsoltam fel a lámpát. A szertartás óta állandóan nagypapára gondoltam, mert lelkiismeret furdalásom volt miatta. Aztán hirtelen valami furcsát éreztem. Üresség és telítettség fogott el egyszerre. Valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan tudatalatti tapasztalás kezdődött. Hanyatt feküdtem éppen. Enyhe légmozgást éreztem magam körül. S akkor a fejem mögül, vízszintesen, akár én, de arccal lefelé, vagyis felém fordulva, beúszott fölém nagyapám. Hideg volt körülötte. Nézett, de nem szólt semmit. Nem félek a szellemektől, hisz nem is hiszek bennük. Megmozdultam a látomás felé, de hirtelen nem láttam semmit, sem felettem, sem körülöttem. Csak képzelődöm, gondoltam és visszafeküdtem. Akkor megint éreztem, hogy néz nagypapa, de most valahogy a plafon síkjába beleolvadva. Hangtalanul beszélt hozzám, telepatikusan sugározta agyamba a megváltást, hogy szeret, és nem neheztel rám. Percekig tartott a dolog, magam sem törekedtem rá, hogy megszakadjon. Egyszerre megnyugvás lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy már nincsen velem, a szoba is valahogy derűsebbnek, barátságosabbnak hatott. Éreztem, hogy valami új kezdődött most az életemben, és már nyugodtan mozdulhatok, nem szakítok meg semmilyen spirituális folyamatot.

Felkeltem hát, kimentem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár bort, és megittam András papa egészségére.

Tata, 2013 - 2022.

vége

Emlékvers

Teréz és István

már újra egy pár

a fonál 23 évvel ezelőtt szakadt meg

amikor István elment

Mondhatjuk, hogy csak előrement

az örök időben csupán egy pillanattal előbb

előkészíteni a mennyei lakot

a véges-végtelen jövőre

Most földi poraik szétszóródnak

megnyugodott lelkeik egybefonódnak

szellemük hagyatéka-emléke

beépülve sokak emlékezetébe

Tercsi és Pityu egy párban

valahol a végtelen, világtalan világban.

Tata, 2022. 12. 21.

Felejtés

Az emlékezet, akár a távolság, egy hajókötél:

vastag, nehéz, elviselhetetlen.

Ereje brutális, mint egy anakondáé.

Idővel már csak vékonyodó ugrálókötél:

ingatag, bizonytalan,

néha úgy érezzük elszakítható.

De erős az, mint fáról csüngő inda a dzsungelben.

Ahogy halványul a múlt

és az emlékek kopottá válnak,

a távolság már csak vékony fonál,

amiből édesanyánk pulóvert, sálat kötött.

Ez már könnyen elszakadhat,

sérülékeny pókfonál.

Ha így lesz, megszűnik a távolság,

többé már nem értelmezhető fogalom.

A múltunk ott reked szépen rendszerezve,

az elfeledett mesékben.

Történetünk megfoghatatlanná válik.

Elfelejtjük kik voltunk és honnan jöttünk.

Hajónk irányt vesztve hánykolódni fog

az idő végtelen ködtengerén.

A szépségnek túl kell élnie

Hidegháborúban élünk!

Korábban is abban éltünk.

Akkor a két politikai világrendszer küzdött egymás ellen.

Most a gazdagok és a szegények közt folyik.

Minden országban, minden szinten.

A szupergazdagok egy ezreléke tartja függésben a gazdagok két százalékát.

Ők sanyargatják a felső közép tíz százalékát.

Ők sakkban tarják a középosztály húsz százalékát.

Azok kizsákmányolják az alsó közép harminc százalékát.

Ezek pedig mind a szegényeken, -mennyi is lehet?

1 ezrelék + 2 + 5 + 10 + 20 százalék,

vagyis valamivel több, mint 38 százalék – tapos felfelé,

nehogy az ingoványba ragadjanak.

Hidegháború, társadalmi osztályok,

csoportok, érdekkörök között.

Lehallgatnak, megfigyelnek, e-maileket, netes kereséseket tárolnak,

kamerák kísérik minden mozdulatunkat.

Apró dicséreteket adnak és eltaposnak, ha kell.

Szándékosan összeveszetnek embercsoportokat.

Kipécéznek és megbélyegeznek emberi közösségeket,

vallás, bőrszín, nemzetiség, nemi hovatartozás, nemi identitás,

vagy akár testi fogyatékosság alapján.

Konfliktusokat, polgárháborúkat, háborúkat gerjesztenek.

Félremagyarázzák és ellentétbe állítják a vallásokat.

Ezek a válságok mind-mind hasznot hoznak a szupergazdagoknak.

De változtatják az adókat is, ha több pénz kell!

Mindenki áldozata ennek az új világnak!

Az is, aki tud róla és az is, aki nem.

Hogy mikor és hogyan lesz ennek vége?

Ahogy a dinoszauruszoknak.

Ha nem kering erre véletlenül egy árva kisbolygó,

vagy száguld ide egy vagabund üstökös,

majd elpusztítjuk saját magunkat.

De még ettől sem kell szomorúnak lennünk.

Túlélnek majd minket az egysejtűek,

a vírusok és baktériumok, a rovarok és kis emlősök.

Szeretném úgy képzelni, hogy a fák, a virágok és a pillangók.

Mert valami szépségnek

MINDENKÉPPEN MARADNI KELL!