Minden kép egy történet.

Ezé a fotóé ez:

A szöcskét tegnap délután láttam. Élettelenül sodródott egy nagy betonmedence közepén. Aztán ma, amikor arra jártam már közel volt a peremhez és jobban szemügyre vehettem.

Annyira tragikusan költői volt, hogy gondoltam lefényképezem a többi, vízen sodródó lepke darázs és csibor tetemekkel együtt. de aztán morbidnak találtam és elhessegettem magamtól a gondolatot.

Délután ismét elmentem arra, hátha békát találok, mert azok sem tudnak kijönni a medencéből. A szöcske a víz közepén volt akkor. A szemem sarkából egyszer csak azt láttam, mintha megmozdult volna. Ez lehetetlen! Több mint egy napja élettelenül sodródott.

Néhány óra múlva valahogy kifelé sodródott, így elértem a békák kimentésére eszkábál hosszúnyelű kőműves fanglival. Akkor is kiszedlek gondoltam és óvatosan alámerítettem. Sikerült is kimerítenem. Továbbra is mozdulatlanul lebegett a fangli vizében, amikor kiöntöttem a betonra. Ekkor megmozdult és pár másodperc múlva arrébb ugrott. A meglepetéstől alig maradt idő, hogy előkapjam a mobilom. csináltam néhány közeli homályos fotót róla, aztán átugrott a drótkerítés túlsó oldalára. Ezt nem illik, mondtam félhangosan és a gazt áthúzva, amin szárítkozott visszahúztam az oldalamra. Egy jó fotópózzal tartozol nekem!

Egész közel tettem a mobilt a jó kép érdekében. Ekkor a telefonra ugrott és körbe-körbe mászkált rajta. Testéről nedvességcseppek borították be a mobilt. A nem várt vendéget nagy nehezen letessékelte a mobilom képernyőjéről. Ekkor csináltam ezt a képet.

 Egy önéletrajzi történet...

Az első előtti szerelem

- Esperanto estas la bela lingvo. Ez azt jelenti, hogy az eszperantó egy szép nyelv. – magyarázta Béla bácsi, az iskolai eszperantó nyelvkörben, 1971-ben.

Én is ott ültem a diákok között, 9 évesen 3 hónaposan és 5 naposan, mert akkor még így számolgattuk a korunkat. Minden nappal idősebbek lettünk, és ez fontos volt nekünk, akik minél előbb nagy fiúk szerettünk volna lenni.

Egy évvel korábban 3. osztályos tanulóként francia nyelvet kezdtem tanulni, szintén szakköri formában. Sajnos tankönyv nem volt, így csak szóban-írásban oktattak minket. Ha valaki ügyes volt, francia képregényből kivágott képeket kapott jegy helyett ajándékba. Ezek a „francia pif” képek szinte kincsnek számítottak. Sajnos a tanárunkat máshová sodorta a sors a nyári szünet folyamán, így a francia nyelvtanulás abbamaradt. Angol, vagy német nyelvoktatás nem volt lehetséges, mert nem volt nyelvtanár. Az akkori Kádárista rendszer nem támogatta a munkás-parasztság nyelvi képzését, a kötelező orosz nyelv tanulását pedig csak az 5. osztályban kellett elkezdeni. Márpedig nyelvet tanulni kell, így 4. osztályba kerülvén maradt az eszperantó.

Én ezt nem bántam meg soha. Az a 6 év, amit az eszperantó tanulásával, gyakorlásával töltöttem sok magyarországi és külföldi utazást, kirándulást jelentett, ráadásul gyerekekkel találkozhattam, köztük külföldiekkel is. Nem volt ez kevés abban az ellenséges, kétpólusú világban. Sok embert ismertem meg, ráadásul a nálam idősebbek is szóba álltak velem, a közös nyelvórák ürügyén.

Két éve tanultuk a nyelvet, amikor gyermekküldöttségként meghívást kaptunk az Eszperantó Világkonferenciára, a jugoszláviai Mariborba. Ez volt az első külföldi utazás mindannyiunk számára. Sok élménnyel gyarapodtunk, de mindenek előtt megtanultunk kapcsolatot teremteni más országok, más nyelven beszélő embereivel. A tanulásnak pedig volt értelme: utazhattunk.

Gyorsan lehetett haladni ennek a dallamos nyelvnek a megismerésében. A csábítás itt is meg volt. Nem képekért hajtottunk, hanem címekért. Szerencsére hamar eljutottam a levelező szintre. Először egy jugoszláv, majd egy francia eszperantista gyerek címét kaptam meg. Az előbbivel két levélváltásig jutottam, a másodikkal nem tudtam felvenni a kapcsolatot. Aztán jött egy bolgár cím, Rumen Georgiev, aki egy nálam két évvel idősebb fiú volt. Mások is kaptak bolgár címeket, mint kiderült azért, mert ezeknek a gyerekeknek a nyári magyarországi utazását készítették elő. Havi egy-két levélváltással mérve az időt, fél tucat után megérkezett Rumen Georgiev, és még vagy 20-25 bolgár gyerek. A fiúk zömökek és sötét hajúak, a lányok cserfesek és csinosak voltak.

Egy bő hetet töltöttek városunkban, ami a kultúrák igazi találkozása volt. A fiú, aki nálunk lakott, nem látott még fürdőkádat, majd amikor megmutattam neki, hogyan kell használni, beült mellém a vízbe. A szappant azonban akkor sem volt hajlandó használni. Elővette rózsaolaj illatú hüsikendőjét, és azzal törölgette le magát. Azonban ez engem kevésbé zavart, az annál inkább, hogy láttam meztelen testén, hogy ő már nagyfiú, én pedig még csak kisfiú vagyok.

A barátját, aki szintén velük jött, úgy hívták, hogy Sztojan Sztojanov. Ők ketten egymástól elválaszthatatlanok voltak, és mivel vendégül látója, Józsi az én legjobb barátom, nagyon összetartó kis csapat kezdett kialakulni. Sztojan szeretett a lépcsőház bejáratánál a lépcsőn ücsörögni. Ilyenkor térdeit felhúzta, két karjával rátámaszkodott, fejét előre lógatta, és folyamatos, kitartó köpködéssel próbált minél nagyobb nyáltócsát képezni. Persze nekünk, fiúknak, akkor ez egyáltalán nem volt elítélendő cselekedet. Mindennap együtt lógtunk az oroszlányi utcákon, a város körüli erdőkben és réteken, ha nem volt épp közös program, vagy kirándulás. Néha más bolgár gyerekek, fiúk és lányok is hozzánk csatlakoztak.

Így ismertem meg Krassimira Dimitrovát. Ő is két évvel volt idősebb nálam, akár a fiúk, és gyönyörű. Legalábbis nekem nagyon tetszett. Bár nem kerestem addig lányok társaságát, inkább a terhemre voltak, ettől kezdve, amikor tudtam, próbáltam a közelében lenni, és valami idétlenséggel felhívni magamra a figyelmet. Ez néha szórakoztatta, de inkább zavarta. Én akkoriban meglehetősen kövér voltam, ráadásul nagy kerek szemüveget viseltem, vastag üveggel, mi úgy mondtuk, hogy „szörényileventés-szemüveg”. Krassimirának pedig mi tagadás, volt hódolója bőven. Előfordult, hogy csúfolódással próbált elűzni magától, és gonoszkodott lekoptathatatlan barátnője, Tamara előtt.

Volt nekem egy jó kis halas bicskám. Egy rövid pengéjű kis zsebkés, melynek nyele fényes lemezpikkelyekből állt, és egy hal testét formázta. A társaságunkban minden fiú ilyenre vágyott. Gondoltam ez biztosan tetszik a lánynak, és vittem oda dicsekedni, hátha felnéz majd rám. Ő ránézett, majd rám, elvette tőlem, odarakta a nyakamhoz és azt mondta, barátnőjével összenevetve:

- Unu hararo pendas via vivo! –ami azt jelentette, hogy egy hajszálon függ az életed, majd a kést eldobva otthagytak. Vagy máskor:

- István! Vi estas tre dika knabo!

- Igen, sajnos kövér vagyok! - mondtam, és eloldalogtam.

Az egy hét hamar eltelt, és itt volt a búcsúzás ideje. A bolgár gyerekek továbbutaztak a sikondai gyermeküdülőbe, mi pedig Mariborba, az Eszperantó Világkonferencia meghívott gyermekküldöttségeként. Rumennel és Sztojannal megbeszéltük, hogy levelezni fogunk. Vendégeink felszálltak a buszra, s az lassan, és méltóságteljesen elindult, köszönésképpen dudált egy nagyot, majd ráfordult a városból kivezető útra.

Én csak távolról, és félig szemlesütve néztem Krassimirát, ahogy felszáll, elhelyezkedik, fészkelődik, forgolódik, fecseg, egy felszíneset kiint az ablakon, persze nem nekem, mindenkinek úgy általában, és elmegy. Nagyon fájó volt az a néhány pillanat. Úgy éreztem, hogy elvisz valamit, valami megmagyarázhatatlant, ami majd hiányzik belőlem örökre, belülről, mélyről, az én nehéz és vigasztalhatatlan szívemből.

***

A nyár egyre keményebben perzselte fel a bányászváros kopott füvét. Én szöcskékre és sáskára vadásztam a városszéli mezőkön, lepkét kergettem és békát fogtam, vagy a Kertaljai patakban próbáltam Kövi csíkra lelni. Így teltek múltak a hetek, és Krassimira emléke úgy halványult el bennem, mint egy álom, amelyet felkelés után elfelejtünk elmesélni.

Hamar ősz lett és kezdődött az 5. osztály. Új tanárok, új tantárgyak. Szerencsémre Béla bácsi, az eszperantó tanár lett az osztályfőnököm, aki főállásban matematika – fizika szakos volt. Rumen időnként küldött levelet, és mindig kaptam tőle a borítékban ajándékot is. Hol egy bolgár focista-, hol egy színész képét. Én is hasonlókkal válaszoltam.

Gyorsan szaladt az idő. Már decembert írtunk, amikor levél jött Bulgáriából. Az íróasztalomra tette anyám a borítékot. Ahogy megláttam, feltűnt, hogy ezt nem a Rumen írta, mert a feladó neve és címe alatt egy kis piros szívecske díszelgett. Gyorsan felkaptam a borítékot és elolvastam a feladót: Krassimira Dimitrova!

A télből kifordulva már a tavasz derekán jártunk. Béla bácsi rendkívüli szülői értekezletre hívta az eszperantista gyerekek szüleit, mert fontos hírt akart bejelenteni. Mi gyerekek is ott lehettünk, amikor elmondták, hogy a bolgár gyerekek viszontlátogatásra hívtak minket Bulgáriába. Tanárunk felvázolta a tervet: utazás vonattal Szófiába, 3 nap szállás szállodában, városnézés, egy hetes várnai üdülés ifjúsági szálláson. A kettő között egy másfél hetes tartózkodás azon családoknál, amelyek gyermekei nálunk laktak, egy Popovo nevű, észak-bulgáriai kisvárosban, ahol a cseregyerekek éltek. Innen kirándulások a környékre.

Eszperantó csoportunk már túl volt az egy hetes maribori rendezvényen, és Béla bácsi a tapasztalatokat leszűrve alkalmasnak tartotta a társaságot egy három hetes utazásra is. A szülők többsége szerencsére vállalta az utazás költségeit, így megkezdődött a szervezés, a várakozás időszaka. Mindenki nagyon izgult, de én kétszer annyira, hiszen engem Krassimira is várt, akivel már postafordultával váltottunk a leveleket. A küldött ajándékok már nem képek, vagy kártyanaptárak voltak, hanem átváltóztak préselt virágokká, szalvétákká. Kraszi minden levelében hosszúlábú, miniszoknyás, szőke lányokat, virágokat, és természetesen szíveket rajzolt. Én időközben a nemi érés első jeleként jelentősen lefogytam, és megnyúltam.

***

A nagy utazás egy didergő júniusi hajnalon, a 3 óra 14 perckor induló Oroszlány –tatabányai vonaton kezdődött. Akkor már majd meg őrültem a zenéért. Képes voltam percekig tekergetni a Sokol rádió rövidhullámú skáláját, hátha elcsípek valami külföldi zenét. És mit ad isten, ahogy elindult a hajnali vonat, jókedvünket fokozandó, valahonnan a zavaros sípoló éterből kihallatszott, hogy:

- ájken getnó...

Temérdek izgalom ért minket utazás közben. A határátkelés Jugoszláviába, Nis után, alagútba be - alagútból ki, a meredek, kopár hegyek, és vad, zúgó folyók látványa, és Szófia, a hotel, a hagymakupolás templomok, a Georgi Dimitrov mauzóleum – akkor láttam először halottat -, és természetesen a pottyantós WC.

Egy hosszú és fárasztó utazás után, teljesen elcsigázva érkeztünk meg Popovo-ba, amely egy tíz-tizenötezer lakosú városka volt, a nagy dunai kikötő és átkelő város, Rusze közelében, nem messze a román határtól.

Mennyit nevettünk, miközben elmagyaráztuk bolgár barátainknak, hogy magyar nyelven mit jelent a popó szó.

- Popó – segg – popovo érted? – mondtam nevetve.

- Popo–seg–popovo erted ? – ismételgették, és először nem jöttek rá, hogy mért ütöm eközben nevetve a fenekemet.

Mi pedig azt nem értettük, hogy Bulgáriában miért mutatják fejjel fordítva az igent és a nemet. Számtalan félreértés származott abból, hogy pont az ellenkezője történt, mint amire számítottunk. Például Rumen kivesz egy üveg narancslevet a hűtőből és megkérdezi: Kérsz?

Mire bólogatok, hogy kérek, igen. Erre kivesz egyet magának és elkezdi inni. Nekem meg nem ad. Vagy int, hogy lejössz a ház elé, intek, hogy igen, erre leszalad, és az orromra vágja az ajtót. Vagy anyukája újrakínálja a kesernyés bolgár olajjal leöntött sopszka salátát, amiből az utolsó falatot éppen sikerült letolnom a torkomon. Riadtam rázom a fejem, hogy köszönöm, már nem kérek, erre megrakja újra a tányérom, hadd egyen ez az éhes magyar gyerek, majd a termetes Rumen apuka bíztatásul meglapogatja a hátam, miközben bíztatásul valamit anyanyelvén morog.

Azóta sem értettem meg, hogy ezek bolgárok miért tanulhatták meg ezt a bólogatós dolgot fordítva!

Rumenék egy 3 emeletes, régi tömbházban laktak. Négytagú család, két szoba. A fürdőben rögtön megértettem, hogy miért nem tudta a fiú, hogy mire van a kád. Náluk nem volt. Így én is oktatásra szorultam fürdés á’la bolgár módra tantárgyból. A fürdő közepén volt egy lefolyó, efölé kellett állni, és egy lyuknélküli tésztaszűrőszerű, nyeles edénnyel fejemre borítani a vizet, aztán hüsikendő, vagy a saját készletemből származó szappannal szappanozás, majd ismét vízborogatás a fejre. Viszont a WC angol. Józsi barátom, aki Sztojan Sztojanovéknál lakott, rosszabbul járt. Családi ház, fürdőkád, viszont pottyantós WC, a házon kívül, hátul a házvégében.

Gyönyörű napokat töltöttünk el barátaimmal, Józsival, Rumen Georgievvel, Sztojan Sztojanovval, Krassimira Dimitrovával és Tamarával. Együtt lógtunk, fürödtünk a városszéli tóban. Fagyiztunk, zenét hallgattunk, ismerkedtünk a helyi gyerekekkel.

Sokat nevetgéltünk, miközben egymás nyelvével ismerkedtünk.

- Az ipafai papnak fapipája van, tehát az ipafai fapipa, egy papi fapipa – ismételgettem nekik büszkén.

- As ifapai papipapipa – próbálták kimondani elfúló nevetés közepette.

- Sárga bögre, pöttyös bögre, görbe bögre – mondtam.

- Söbörö göböre – mondták.

- Csicskopci cservenotik venicskopci – próbáltam én is utánozni őket.

Volt egy zenés táncos hely, még oda is elvittek minket. A helyi pop együttes külföldi slágereket játszott. Amikor megtudták, hogy magyarok is vannak a kerthelységben, az énekes köszöntött minket, majd eljátszották tiszteletünkre a Gyöngyhajú lányt, bolgár - magyar - angol vegyes halandzsa nyelven énekelve. Úgy gyerekfejjel is büszkeséget éreztem akkor, hogy magyar vagyok.

De a lényeg, Kraszi! Ő is ott volt mindenhol. Ha nem láttak minket megfogtuk egymás kezét, és volt, hogy még a vállát is átöleltem, mint a nagyfiúk. Találkozáskor, és az esti búcsúzáskor még egy - egy ártatlan puszi is megesett. Egyszer Kraszi meghívott hozzájuk. Egy szép családi házban laktak, az előkert illatozott a nyíló futórózsáktól. Bemutatott a családjának, eszperantó, orosz, bolgár, magyar vegyes nyelven társalogtunk. Bevezetett a lányszobába is, ami nekem nagyon tetszett. Sokat elárult erről a kedves bolgár lányról.

Lassan eljött a búcsú ideje. Vonatra ültünk a popovói vasútállomáson, hogy Várnába utazzunk, és végre meglássuk a tengert. A bolgár gyerekek oda már nem jöttek velünk. A búcsúztatásunkra szinte mindenki eljött, akit ismertünk. Én már nagyfiúsan kézfogással búcsúztam el Rumentől és Sztojántól, és a többi bolgár gyerektől. A végére maradt Krassimira, aki félre is húzódott, csak Tamara nem volt hajlandó távolabb lépni. Bátortalanul megpusziltam Kraszi arcát, és –„dzsiszrevido” eszperantista viszláttal már zavartan le akartam lépni, de megfogta a kezem, és valamit mondott, amit nem értettem. Ekkor nevetve oldalt fordult nekem, kinyitotta a száját, és kinyújtotta, aranyos, remegő, rózsaszín nyelvét. Ugyanígy tett Tamara is, és összeérintették a nyelvüket, majd felém fordult és lágyan szájon csókolt. Én bátortalanul viszonoztam, szánk összetapadt, és én megkaptam életem első csókját.

Ettől kezdve leveleztünk 2 éven keresztül, egészen a 8. osztály végéig. Időközben megírta, hogy már nem tanul eszperantóul, csak miattam használja a nyelvet, de egyre nehezebben, mert ő már középiskolás és német szakos. Kérdezte, hogy nekem megy-e a német, mert jó lenne úgy folytatni.

Lassan én is középiskolás lettem, és németül továbbra sem tudtam. Bár elkezdtem egy angol tanfolyamot, de ugyanúgy jártam, mint 6 évvel korábban a franciával. Abbahagytam.

Az évek múlásával Kraszi fokozatosan halványuló emlékké vált, mint ahogy az állomáson integető alakok, ha elindul a vonat. Az utolsó levelet, amelyre csak véletlenül, feledékenységből nem ment válasz, ő küldte. Aztán jött egy másik lány, talán egy osztálytárs, talán egy lány a térről, és Krassimira Dimitrova végleg feledésbe merült.

***

2007 nyarán történt. Egy ismerősöm arra panaszkodott, hogy a diplomájához eszperantó nyelvvizsgát kell tegyen, és már csak 3 hónapja van, hogy levizsgázzon. „Esperanto! Esperanto, estas la bela lingvo”, jutott eszembe.

Elővettem a réges-régen mellőzött eszperantó nyelvkönyvemet, kinyitottam, és egy boríték hullott ki belőle a földre. Felvettem és ránéztem, vajon milyen levél lehet. Egy megfakult, piros filctollal rajzolt, apró szív volt a feladó neve alatt, felette pedig a feladó neve: Krassimira Dimitrova.

Leültem és rögtön valami melegséget éreztem belül, mint amikor az erdő eldugott zugában felolvad a télről megmaradt hófoltocska. Akkor értettem meg azt, amit gyerek fejjel még nem fogtam fel, hiszen a lányok addig csak zavaró tényezők voltak, hogy a számomra történetileg definiált „első szerelem” előtt volt egy korábbi is. Az a megtalált levél ráébresztett, hogy Krassimira volt nekem az „első előtti szerelem”.

Tata, 2009.

VÉGE

Casting

Hát ez az idő is eljött. Ráérek. Nincs hajtás, nincs korán kelés, csak azt teszem, amihez kedvem van. De már unom. Nem gondolom, hogy az életből még hátralevő éveket csupán klaviatúrám püfölésével és családi életem szervezésével kellene töltenem. Mindig is vágyódtam olyan tevékenységek után, amelyeket egy zárt munkarendben dolgozó ember nem tehet meg. Jó lenne egy csomó dolgot kipróbálni, amit korábban nem volt alkalmam. Például mindig szerettem volna bungee jumpingolni, de amikor még mertem, nem volt miből. Most meg… hát volna miből, csak nem biztos, hogy túlélném.

De azért vannak eredményeim az új dolgok kipróbálása terén. Például szerepeltem rádióban, nem is egyben. Igaz csak kettőben. Túráztam és kerékpároztam a hegyekben. Elvállaltam irodalmi zsűrizést, és fordítani kezdtem a 19 – 20 századi amerikai, szaúdi és karibi költőket. Ezek a dolgok kétségtelenül másfajta tevékenységek, mint amit korábban csináltam, de valami még hiányzik. Az áttörés. Néha már úgy érzem, hogy a magamnak okozandó testi fájdalom kiemel ebből a letargiából. Elhatároztam, hogy úszom. Sokat. Másnaponta kétezer métert. Sikerült. A folyamatosan növekvő izomláz és testi fájdalom ismét felkeltette a magam iránti érdeklődésemet. Aztán a tízedik kétezres után ez is csillapodott, majd szinte meg is szűnt. Már – már unalomba fulladt. Még jó, hogy közben lett egy ízületi gyulladásom. A jobb vállamból indult, végighaladt a fel, majd alkaromon, aztán szépen rákúszott a csuklómra. Így egyre nehezebben aludtam és sokszor ébredtem arra, hogy valamelyik karom teljesen elzsibbadt. Furcsa kényszertesthelyzetben próbáltam elkerülni ezeket az alattomos éjszakai fájdalmakat, több-, de inkább kevesebb sikerrel. Egyik reggel egy fájdalmas pontra lettem figyelmes a fájósabbik alkaromon, a jobbon. Jobban megvizsgáltam, és nem hittem a szememnek. Egy harapásnyom. Félkör alakú, szabályos, nem súlyos, nem lyukasztotta át a bőrt sem, csupán némi bőrpír látszott, de kétségtelenül ott volt. Honnan származhat? Miután az idegenkezűséget kizártam, szellemekben meg nem hiszek, megállapítottam, hogy kizárólag az enyém lehet. Töltöttem magamnak egy feketét, még előző délutánról maradt. Minden napot ezzel kezdek, gondoltam, attól majd beindulnak a gondolataim.

Ahogy így kávémat szürcsölgetve letapadt gondolataimat élesztgettem, szemem ismét elakadt az alkaromon díszelgő harapásnyomon. És akkor beugrott.

Jó pár évvel ezelőtt mesélte anyám, hogy kiskoromban, amikor aludtam észrevette, hogy az alkaromat harapdálom. Persze nem úgy, mint egy kutya, inkább úgy írnám le, hogy vannak gyerekek, akik hüvelykujjal a szájukban alszanak és vannak, akik lágyan az alkarjuk mélyesztett fogakkal. Persze ebből van kevesebb, és főleg azok tesznek így, akik genetikailag örökölten, én úgy mondom, hogy indiánugrós pózban alszanak. Ez olyan, mint ha egy atléta indiánszökellés közben eldőlne és elaludna. Az egyik láb felhúzva, behajlítva, a mellkas felé tart, a másik mereven kinyújtva, hason fekve. Ebben a helyzetben az egyik alkar – a felhúzott láb felöli, bekerül a fej alá, kispárnaként funkcionálva. Ekkor, ha az arc az alkarra kerül, amely pótkispárnaként szolgál, már nem tudja a gyermek a hüvelykujját bekapni. Így marad az alkar.

Hát akkor ez az alkarharapás titok megfejtve.

Elfelejtettem említeni, hogy az egyik nap – durván két hete, olvastam egy felhívást a neten. Casting 2011-ben is címmel. Felkeltette az érdeklődésemet. Itt egy olyan dolog, amit még soha nem csináltam. Nem voltam még castingolni. Kiderült, hogy egy horrorfilmhez keresnek statisztákat. A horrorfilmeket nem különösen kedvelem. Persze a Polanski-féle vámpírtörténet, vagy Lugossy Drakula klasszikusai bennem is nyomot hagytak, nem beszélve a De Niro féle Frankenstein adaptációról. De ennyi, nem több. Viszont a szó, hogy casting, vonzott. Így aztán felkerekedtem. Sorban álltam a tűző napon, kitöltöttem az adatlapot, lefényképezkedtem, és kész. Hát castingolni is voltam most már, azt még sincs este.

Ha meg szerepelni fogok egy filmben – még ha zombi film is -, akkor tényleg elmondhatom, hogy olyat csináltam, amit korábban soha.

Még annyit tettem az ügy érdekében, hogy beszereztem 8-10 zombi filmet, hátha beválogatnak, és akkor ezeket gyorsan megnézem, hogy legyen valami fogalmam az egészről. Bele-bele néztem a filmekbe, de tényleg csak egy-két percre. Annyira nem tetszett, amit láttam, de mindegy.

És most, ahogy a kávémat szürcsölgetve így elmélkedtem, hirtelen eszembe jutott valami. Az éjszakai álmom. Megjegyzem, hogy sohasem álmodom. Persze ez nem igaz, mert mindenki álmodik a REM fázisban, csak az ébredés időpontjától függ, hogy emlékszik-e az álmaira. Szóval én nem szoktam emlékezni. Ha be is ugrik valami, rögtön kitörlődik a gondolataim közül. Most azonban megjelent előttem az álmom. Kicsit filmszerűen, kicsit zavarosan, de egyre tisztábban. Határozottan egyre tisztábban.

Egy sötét utcában szaladok, mit szaladok, menekülök. Hátranézek. Szememben halálfélelem. De nem látok semmit. Az utca keskeny és hosszú. Kétoldalt sötét kapualjak, és régi típusú, bödönszerű szemeteskukák. Patkányok futnak szét szemrehányó hangokat hallatva. A jobb lábam, amelyikbe a gerincsérvem szokott kisugározni, húzom magam után, ahogy sántikálva menekülök. Az ízületes jobbkarom elképesztően sajog. De a rémület túltesz ezeken a fájdalmakon. Biztos vagyok abban, hogy a félelem megsokszorozta erőmet, kitartásomat, és fájdalomtűrő képességemet. Úgy menekülök, hogy bicegő futásom minden harmadik ütemében magam, mögé tekintek. Szerencsém van. Eddig nem értek utol. Nem is érhetnek utol. Még álmomban is biztos vagyok benne. Nyerő típus vagyok. Nem veszíthetek, és most sem fogok. Bár hallom az üvöltésüket, a magatehetetlen harag hangját. De az is lehet, hogy ez nem nekem szól, hanem egy elejtett prédának. Egy elejtett emberprédának. Most elhalkulnak az üldözők hangai. Lassítok. A lábam vonszolásától deformálódó csípőm most kibírhatatlan ingereket sugároz agyam felé. Megállok. Egy sokemeletes, régi bérház hideg falának dőlve lihegek. Próbálom visszanyerni a menekülés közben megfogyatkozó önbizalmamat. Oké! Minden rendben lesz. Lassan rendeződik a légzésem. De tudom, hogy nem állhatok még meg. Nem lesz ennek vége, hajnalig biztosan nem. Ezek csak akkor tűnnek el, akár egy rossz álom.

Ekkor egy éles fájdalmat érzek az ízületes jobb karomban. Beleharapott egy zombi. Valószínűleg abban a kapualjban bújhatott meg, amelyik mellett megálltam. Már régóta itt leskelődhetett. Úgy tudtam, hogy ez a környék még nem fertőzött. Szerencsére nem tudott sebet ejteni rajtam az első harapásával, mert reflexszerűen visszakaptam a karom, ahogy a fájdalmat érzékeltem. Csak megkapott. Újra támadott, de ekkor már számítottam rá, és amennyire tőlem tellett, védekeztem. Ismét a karom felé harapott, de csak dzsekim ujja szakadt el Ekkor egy hatalmasat rúgtam belé, amitől meghátrált. Tovább menekültem. Most már tényleg csendes volt minden. Megtapogattam a megtámadott karomat. Hál’ istennek, csupán a ruhám szennyezte be az a dög, azt hiszem, nem kaptam sebet.

Felébredtem jobb karom teljesen elzsibbadt. Izzadt voltam. Mintha üldöztek volna az éjjel. De az álom rögtön elillant, mert én sohasem emlékszem az álmaimra. Kimentem a konyhába egy kávéért.

VÉGE

Ez a történet nyomtatásban is megjelent, egy antológiában, felolvasták egy költészeti találkozón, mint egyetlen prózai művet. Az eseményről videófelvétel is készült, így a you tube-on is fenn kering.

Emil

Egy fázós késő őszi délutánon hazaérkezvén az aznapi fárasztó műszakról, kulcsommal a kettőre zárt ajtót kinyitva, beléptem az első emeleti panellakásba, amelyben szüleimmel közösen laktam. Miközben kulcsom a tartóra akasztottam, furcsa rossz érzés támadt bennem. Mintha a halál, vagy legalábbis a gonosz szállta volna meg pici, 49 négyzetméteres lakunkat. Anyám a nagyszobai díványon ült, tőle szokatlan pózban, felhúzott és maga alá rejtett lábakkal, és apám kék-sárga csíkos fürdőköpenyét, olyan szorosan maga köré tekerte, mintha valaki az élve történő bebalzsamozásra, és az azt követő örök dicsőségre készülne.

Ránéztem és láttam szemeiben a zavart, az elemi félelmet, amit az ember csak komolyabb lelki terrort bemutató Hitchcock filmek női áldozatainak szemében láthat!

- Mi történt anyukám? – kérdeztem aggódóan. - Meghalt valaki?

- Azt hiszem láttam a szobán átfutni egy egeret! – mondta hüppögve, és ezzel egy időben megpróbálta lábát teste alatt teljesen eltüntetni, mintha soha ki sem nőttek volna, a csíkos fürdőköpenyen pedig még csavart egyet, hogy attól kellett félni, elszorítja magát.

Apám utánam egy fél órával érkezett. Szembesült a ténnyel, hogy egérvadászattal fognak telni az elkövetkező napok, a családi rutintevékenységek, úgymint vacsorafőzés, mosás, takarítás, nyugodt tévézés és alvás addig felfüggesztődnek. A néhány szó, amely szájából elhangzott, érezhetően nem nyugtatta meg anyámat, aki teljes határzárat rendelt el, kisszoba küszöb és a lakás többi része között, majd néhány túléléshez szükséges holmival felszerelkezve bevonult a szobámba, és magára zárta az ajtót.

Mi férfiak, kik a veszélyzónában rekedtünk összenéztünk, majd kelletlenül, idegenül mozogva a konyhában, elfogyasztottuk a még békeidőben megfőzött ebédet, és abban reménykedtünk, hogy vagy nincs egér, vagy hamar meglesz.

Nem így történt. Először fölényes próbálkozásként kiraktunk egy egérfogót, azt a jól bevált drótból készült, erős rugóval szerelt változatot, melynek halálos asztalkájára helyezett szalonnadarabbal viszonylag sikeresen lehetett egeret fogni. Viszonylag!

Mivel az egér kora estig nem mutatkozott, és a csapda sem csattant, sikerült anyámat kicsalogatni a szobából. Kizárta az ajtót, résre nyitotta, majd kidugta a fejét és óvatosan körbenézett, mint amikor az ember, kopogásra kinéz a lépcsőházba, de kint nem talál senkit.

Óvatosan, lábujjhegyre emelkedve elhagyta véd várát, és úgy jutott el a wc-ig, hogy a talpa gyakorlatilag nem is érte a földet. Az este hátralévő részében színlelt vidámsággal nyugtázta, hogy már nem biztos az egészben. Tényleg egér volt, vagy csak képzelte?

Aznap korán készültünk lefeküdni, hiszen az egérüggyel való foglalatosság mentálisan mindnyájunkat kifárasztott, és másnap munkába kellett menni

Már tényleg csak az utolsó mozzanattok voltak a lefekvéshez, amikor anyám felsikoltott.

- Ááá! Gyertek gyorsan! – rebegte rémülten.

- Megint láttad az egeret? - kérdeztem beletörődött hangon, hogy erre ma már rámegy minden idő.

- Eltűnt a szalonna, a csapdából! – mondta halálra vált arccal, miközben olyan erősen szorította a fotel karfáját, hogy kifehéredtek az ujjai.

Aznap éjjel kulcsra zárt ajtó mögött a földön aludtam, anyám mellettem, illetve felettem, az egyszemélyes ágyamban. Apám kinn ragadt a veszélyzónában. Reggelre bemerevedett derékkal ébredtem a félötös óracsörgésre, majd gyorsan elhagytam börtönöm.

- Anyám még alszik. – gondoltam és kiosontam a szobából, majd az ajtót alig hallhatóan a kilinccsel becsuktam. Abban a pillanatban hallottam, hogy a kulcs elfordul a zárban. Anyám nem aludt, virrasztott. A veszélyzónába hatolva rögtön tapasztaltam, hogy apám sem tétlenkedett az éjjel, a lakásban található, mintegy négy-öt egérfogót mind hadrendbe állította, rajtuk illatozó szalonnadarabkákkal.

Itt aztán hirtelen, vagy szerencsére kicsúsztam a történetből, mert elmentem dolgozni. Gondoltam mire hazajövök, az egér, akivel egyébként én a magam részéről szimpatizáltam, meglesz. Napközben többször is eszembe jutott, és el is neveztem Emilnek. A történet már 24 órája zajlott, amikor délután hazaértem. Hát Emil nem lett meg. Apám, aki aznapra rendkívüli szabadságot kért, már egy hatalmas csapdarendszerré változtatta a lakást. Egérfogók a sarkokban és bútorok alatt, legalább tíz darab. Aztán fél literes befőttes övegek, bennük maradék szalonnakészletünk felkatonázva. Az csapdákhoz feljáróként gyermekkorom könyvei, az Ezüst tó kincse, a Sanyi manó könyve, és a Kis vakond szolgáltak, amelyeket apám precízen az üvegek szájához támasztott.

Ez a délután is úgy telt, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy a család férfitagjai egyre nehezebben viselték az ostromállapotot. De Emil igen jól képzett, kitartó stratégaként nem adta könnyen magát. Ez az éjszaka már fájdalmasabb volt a földön. Talán legrosszabb az volt, hogy nem tudtam mikor lesz ennek az egésznek vége. Reggel nem fogtam fel semmi mást a félötös óracsörgésen kívül, és egész nap nyomott hangulatban voltam.

Már nem is érdekelt Emil, hogy ott van-e egyáltalán, vagy más családot zülleszt ép szét, motorikussá, gépszerűvé váltak mozdulataim.

Aznap először értem haza. Már rutinszerűen alkalmaztam az egérfogók, és üvegcsapdák közötti navigálást, nem lestem a szalonnadarabok meglétét sem, csak letompultan jöttem-mentem.

Hirtelen, mint ahogy a nagy dolgok szoktak történni a Földön, meghallottam azt a mennyei csattanást, amit csak akkor érzékelhet az ember, amikor egy erős rugóval ellátott egércsapda rácsapódik áldozata nyakára, megszabadítva ezzel őt a szorgos földi lét minden gondjától-bajától.

- Emil elment! – mondtam szomorúan, majd négykézlábra állva megkerestem az elsült egérfogót. Akkor megláttam szegény Emilt, a szürke eminenciást, a nagy taktikust, a drótkeretbe szorulva, eltört nyakkal, szájában az utolsó darabka szalonnával, amit földi léte során elfogyasztott.

VÉGE

/2009. május/

 Megjelent nyomtatásban: Avana arcképcsarnok, 2010/2 szám

A manipulált ember című pályázatra több mint 200 novella érkezett, ebből 9 jelent meg. Az írással a bányász kultúrának akartam emléket állítani, valamint a Kádár-rezsim mindenhová legyűrűző hatását mutatom be.

Legenda a kovácsról, aki elhagyta a kalapácsát

Szabó Lajos magas, szikár, a húszas éveiben járó fiatalember volt. Haja rövid, szőke, afféle kefefrizura, ahogy akkoriban mondták. Öltözete egyszerű. Enyhén kitérdesedett világosszürke szövetnadrág, meghatározhatatlan színű, valamiféle középbarna, de erősen kopott és nyakán, kézelőjén elkoszolódott zakó, tiszta, sokszor mosott világoskék hosszúujjas ing, barna. Lábán zárt műbőr félcipő, amely megszólalásig hasonlított arra, amelyet két évvel korábban a hadseregben kimenő cipőként használt. Fején vadonatúj sötétkék sapka díszelgett – „Mert a tökre födő kell!” szokta volt mondani -, az a fajta, amelyet minden munkásember szinte kötelezően hordott, a tetején mintegy három centis, égnek álló bolyt helyettesítő toldalékkal rendelkezett, akár egy alma szára, villámhárító, vagy antenna. Úgy hívták, hogy „svájcisapka”. Ha a toldalék már nem volt olyan peckes, égnek álló, gazdája kerékpárjának nyergére került afféle huzatnak, növelve ezzel a vezető komfortérzetét. Munkába induláskor magához vette munkástáskának kinevezett, beazonosíthatóan a hadseregnél használt barna műbőr táskát, oldalán MN (jelentése: Magyar Néphadsereg) betűrövidítéssel. Kinézete nem különböztette meg a többi emberétől, mert abban az időben, az 1970-es évek közepén mindenki hasonlóan öltözött, főleg ott az Oroszlányi Szénbányák XX-as aknáján, a szénbányában, ahol dolgozott.

A bányászoké egy nagyon zárt közösség. Az egymásrautaltság a napvilágtól elzárva, több száz méterre a föld alatt, mindenkiből kihozza, hogy milyen ember is valójában. Itt a gyáva, a sumák nem él meg, kivetik maguk közül. Így aztán előbb megy el az, aki nem oda való, minthogy el kellene küldeni. Akár a munkában, akár a munkán kívül bárki tett, mondott bármit, ami az átlagtól eltért, a többiek hamar megtudták, közkincsé tették, mondhatjuk úgy is, kikezdték. Persze ez csak afféle élcelődés, cukkolás, balhé. Egy kis élet, vidámság becsempészése abba a borzalmas világba, abba a kegyetlen rabszolgalétbe, amely nekik jutott, amikor a sorsosztásnál sorban álltak.

Például, ha valakinek hosszabb volt a haja, rögtön megkapta a hippi, hobó, huligán becenevet, esetleg a kócos, lobonc, bozontos nevek valamelyikét, mert a bányászember nagyon találékony, és bizony a magyar nyelvet is jól ismeri. Bárkinek gondja támadt, berúgott és elkalapálta az asszony, vagy megszöktették a menyasszonyát, vagy történt vele valami és óvatlanul elmesélte, neaggyisten kiderült, hát az évekig hallgathatta a többiek élcelődését. De még ezek a titkolni való történetek, apró bűnök közös ismeretté, közkincsé válása is erősítette, összetartotta ezt a közösséget.

Ebben az együtt élő, lüktető szervezetben dolgozott Szabó Lajos bányakovács. Az apja is a vállalatnál élte le az életét, és a fia követte, a szakmában és a beosztásban is, ahogy ez elvárható volt akkoriban. Bár még lópatkoló kovácsként kezdte, de aztán felfejlődött a bánya, ló meg egyre kevesebb lett. Hát jobban megérte egy állami nagyvállalatnál elhelyezkedni.

Az idősebbik Szabó korán meghalt. Nem volt még 50, amikor szélütést kapott, aztán rokkantnyugdíjas lett. De a tétlenség hamar elvitte, nem kellett hozzá két év. Így aztán a fiatal Szabó, a „Kisszabó”, ahogy apjuk után nevezték a következő generációt a munkásközösségekben, lett Szabó a kovács. Nem maradt az apja után más, amit személyes tárgyként kezelt, érzelmileg magáénak érzett, csak egy kalapács. Egy 2000 grammos fejű kalapács, mert ugyebár a kalapácsok fejébe belekovácsolva grammban van a súlyuk, és ez a szám használatos a méretük megnevezésére is. Használt volt, viharvert, akár egy múzeumi tárgy.

- Ezt a kalapácsot még a nagyapám kovácsolta, az utolsó nyelet pedig még az apám rakta bele. Ez az, amitől én is örök leszek. – mondta patetikusan, amikor munka után hazafele menet betértek egy útba eső kocsmába, a Lujzába. Sörözés közben, három korsótól felbátorodva rákérdeztek a pajtásai (a bányászoknál így hívják a közvetlen munkatársat), hogy minek cipeli haza munka után azt a „dög nehéz vasat”?

Tényleg így volt. Lajos a katonaság után a kimenőtáskából munkába járó táskává átlényegült műbőrszatyor állandó kellékévé tette, az apja – nagyapja kalapácsát. Szabó meglehetősen nagy fizikai erejéről volt híres, ami egy kovácstól egyébként el is várható. Jellemzője továbbá az is, hogy szerette az italt. Ha többet ivott a szokásosnál, először naivvá, majd sértődékennyé, időnként durvává vált, de soha nem kezdeményezett verekedést. Tulajdonképpen a leírtak alapján könnyen érthető Lajos kasztbeli beceneve: „Lajos, a XX–as üzem bányakovácsa”. Nem hangzott ez rosszul, hiszen megegyezett a tényleges beosztásával.

Történt egy jó fél évvel az után, hogy Szabó leszerelt a két év sorkatonai szolgálatából, és abban az üzemben helyezkedett el, ahol az apja is dolgozott. A munkakönyvébe beírták, hogy bányakovács. Ettől nagyon büszke lett. Mutogatta a rokonoknak, ismerősöknek. Elégedett volt az élete folyásával. Délutánonként lement a kiskocsmába inni egy-két sört, hétvégén meg néha bemerészkedett a város legmenőbb szórakozó helyének az Édennek a főútra néző teraszára is. Ide a legnagyobb városi menők – jampecek, a legjobb nők, és a kétes elemek jártak.

Egy napfényes májusi szombat délután úgy döntött Lajos, hogy megajándékozza magát egy „extra” sörrel az Éden teraszán. Egy kis asztal mellé ült le, háttal a bár belső helyiségének, és miközben Kőbányaiját kortyolgatta a párás korsóból, gyönyörködött a város főutcáján korzózó, fiatal lányokban. Hirtelen egy kötekedő hang ütötte meg a fülét:

- Nézd má’ ezt a bunkó parasztot! Ide, mert ülni az urak közé!

Lajos felkapta a fejét, zsigereiben érezte, hogy valaki neki címezte ezt a sértést, a terasz valamelyik asztalától. Különösen nagy sértés volt az akkoriban, ha egy bányászt, parasztnak hívtak, hiszen munkás-paraszt barátság ide, meg oda, mindegyik kaszt a sajátját magasabb rendűnek tartotta. Oldalra nézett és meglátta a kötekedőt. Orbán Vili volt az. Nála fiatalabb, de már megjárt egy-két javító intézetet. Lajost felkészületlenül érte ez a verbális támadás. Még tele volt a feje a dicsőséggel, hogy ő milyen jó kis beosztásban van, így hát ezzel próbált védekezni.

-  Ide figyelj te gyerek! Velem ne szívózzá’ mer’ én a XX–as üzem bányakovácsa vagyok, és igen erőset tudok ütni…

- Igen? Te bunkó! – termett ott Orbán Vili, és ahogy Lajos próbált volta felállni kapott egy akkora pofont, hogy felborította az asztalt, meg két széket, meg még a másik asztalt is kicsit megtolta, az ott ülő két vendéggel együtt.

Tiszta szerencse volt, hogy éppen arra járt bányászpajtás, és azonnal elvitték onnan, mielőtt kijön a rendőrség. Hát innentől lett Lajos felcímkézve is a XX–as üzem bányakovácsa.

Azóta már eltelt talán tíz év is, és Szabó továbbra is a bányában dolgozott. Az MN feliratú táskát már öt éve lecserélte egy aktatáskára, de a kalapácsot még mindig magával hordta. A nyelet már régen kicserélte, mint ahogy régi életét is. Megnősült és volt két gyermeke, egy kisfiú és egy kislány. Egy két szoba összkomfortos, erkélyes panelban éltek, a negyedik emeleten. A hét év házasság már időnként kikezdte kapcsolatát a feleségével, de nagy viharra nem kellett számítani.

Ha reggeles volt – mert a bányászok három műszakban dolgoznak – 4 órakor kelt, mert a busz 5 óra előtt indult. Azon a reggelen is álmosan baktatott a buszmegállóhoz, ahol már vagy húszan ácsorogtak, ásítozva. Olyan nyomott hangulata volt, mint amikor az ember érzi, hogy valami rossz álom szorítja a lelkét, de nem emlékszik ténylegesen semmire. Olyan meghatározhatatlan érzése volt, bezártság, fülledtség, vagy fulladás, mintha beteg lenne. Valahogy tele volt a levegő feszültséggel. Valahogy mindenki olyan furcsa volt a buszmegállóban. Volt olyan, aki csüggedtnek, letörtnek tűnt, és olyan is, aki a megszokottnál beszédesebb. Persze ez az érzelmileg módosult lelkiállapot csak kívülről lett volna érzékelhető, ha mondjuk egy tudós rákapcsolna egy gigantikus feszültségmérőt erre a munkás-mikrokozmoszra, és tudományosan kimutatná a tömeg feszültségemelkedését. Kollektív rosszullét? Nem. Erre szokták azt mondani, hogy valami van a levegőben.

Aztán valaki felnézett az égre. Majd a lába elé, aztán megint fel. Odasúgott valamit a mellette állónak, aztán már ketten néztek fel. Mire Lajos érzékelte a körülötte lévő tömegben végbemenő érzelmi változásokat, már mindenki az eget nézte, és izgatottan duruzsolt.

Szabó is felnézett és tátva maradt a szája. Úgy bámult a feje fölé, hogy még az aktatáska is kiesett a kezéből, súlyosat puffanva a kalapácstól, amely természetesen most is nála volt.

Lekapta fejéről a mustársárga színű, simléderes sapkát, melyet drapp vonalakkal határolt kockák díszítettek. Nősülése óta ezt hordta, mert felesége lekönyörögte fejéről a svájcisapkát, amit az utóbbi időben már mindenki csak „külföldi” sapkának csúfolt, és már csak az időközben nyugdíjba vonult korosztály hordott.

Megtörölte a homlokát, mert elöntötte a forróság.

- Az annyát, egy tükör van a fejünk fölött!

Bár még sötét volt, a gyér utcai világítás, a lámpák fényei visszatükröződtek, mintegy 10 méter magasból, mint valami színházi díszlet, vagy valami szabadtéri planetárium. A buszmegálló környékén, a lapos városszéli utcák felett, ameddig a szem ellátott, egy gigantikus tükör lebegett a város felett. A munkásbuszok nem érkeztek meg, mert ahogy a buszmegállóba tartó sofőrök érzékelték a jelenséget, megálltak, kiszállak és csípőre tett kézzel, tekintetüket felfelé irányítva a tükröt bámulták. A már utcán lévő, munkába siető emberek, kimentek a kihalt úttest közepére, és kis csoportokba verődve, tanácstalanul suttogtak.

- Ha én ezt a pajtásoknak elmesélem – mondta félhangosan Lajos, majd hírtelen rájött, hogy azok is ugyanezt láthatják. Voltak, akik lefeküdtek a fűben és úgy bámulták a tükörégboltot. Volt, akinek olyan érzése támadt, mintha kalitkába zárták volna őket.

- Vajon mindenhol ez lehet? –kérdezgették egymástól.

- Ezek biztosan valami ufók! – mondta egy elhízott, 50-es éveiben járó takarítónő, aki nagy fekete gombokkal díszített drapp színű kabátot viselt. Meghatározhatatlan mintázatú selyemkendőjével bekötött fejét a tükör felé fordította, és kereste benne a saját arcát.

- Elvtársnő! Ufók nincsenek. Ez vagy valami meteorológiai jelenség, –szólt tudálékosan egy negyvenes esztergályos, - vagy nem tudom- bizonytalanodott el, mire befejezte volna a mondatot. Érezte, hogy melegszik a halántéka és a sapkája alatt a fejbőre libabőrös lett.

- Lehet, hogy a NATO csinált valamit, vagy a CIA. Higgyék el elvtársak, a pártnál már intézkednek. – mondta valaki bizakodással a hangjában, a tömegből.

- Moszkvában már biztos tudnak az ügyről! - okoskodott egy másik.

- Lehet, hogy a ruszkik csinál… szakadt meg a mondat, mert a hang gazdája rájött, hogy nagy butaságot mondott.

- Mi lesz, ha kivilágosodik. Mindenki lát majd mindent a másikról, csak fel kell néznie a plafonra, mer’ ugye ez már nem ég. – okoskodott egy fiatal segédvájár, aki még a szotyola köpködéséről is megfeledkezett, amióta az „eget” bámulta.

- Hát az lesz szakikám, hogy ki sem világosodik. – mondta egy bölcs hang a tömegből.

- Maga csak ne szakikázzon engem, hallottam, hogy az imént hogyan szidta a szovjet elvtársakat! Majd gondom lesz magára, ha nem tudja, mit beszél! – mondta a fiatal vájár, aki tagja volt az MSZMP üzemi bizottságának.

- Én nem mondtam semmit a ruszkikról! – válaszolta a hang.

- Na, ugye – ugye! Most is ruszkizik Megjegyeztem magát.

- Maradjon már maga, nem mondott semmit! - szólt egy férfi szintén hátulról, a biztonságosan sűrű tömegből, és egy fél literes vegyes gyümölcs pálinkás üveget adott tovább a mellette állónak.

- Hagyják már abba, hát még a bajban is civakodnak! – próbálta elejét venni az elmérgesedni látszó vitának, a takarítónő.

Már fél órája ott álltak a buszmegállóban. Közben a tanácstalanság egyre nőtt. Egy leszázalékolt vájár a csillejavítóból, aki civilben önkéntes rendőr volt úgy döntött, hogy a helyzet megkívánja azt, hogy szolgálatba helyezze magát. Felugrott egy padra, és elkiáltotta magát:

- Ide figyeljenek elvtársak! –a tömegben lágy, de bátortalan morgás hallatszott, a pálinkázók felöl, a megszólítás miatt. - Vészhelyzet van! Átveszem az irányítást, amíg a hivatalos szervek ide nem érnek. Kérek két önként jelentkezőt, aki elmegy a rendőrségre. Jól van! Maguk ketten. Menjenek, de csak óvatosan, hátha valahonnan a tükör mögül figyelnek. Mi többiek maradjunk együtt. Javaslom, hogy munkacsoportonként szerveződjünk egységekbe, külön a bányászok, az iparosok és az egyéb, hátha történik valami.

- Mi? – kérdezte az egyik alak a pálinkázók közül. aki láthatólag többet ivott már a kelleténél, mert hangja meglehetősen kihívó volt. – Mi a francos fene történne. Figyelnek minket, azt annyi. Eddig is figyeltek, hol innen, hol onnan. Most meg felülről.

- Hát, támadás! Érti? Támadás! – mondta a parancsnokká nemesedett csillejavító, aki szabadnapjain önkéntes rendőri szolgálatokat látott el, járőrözött az utcákon az igazi rendőrökkel.

- Ugyan már’ Ez csak egy tükör! – szólt az egyik pálinkás férfi, aki szemmel láthatóan élvezte a rendkívüli helyzetet.

Szabó Lajos csak hallgatott. Agya tompa volt. A szavak lassan, és kimérten jutottak el tudatához. A hangosodó szavakat, a röpködő mondatokat, bár érzékelte, de azok el is vesztek benne, mint szivacsban a nedvesség. Akkor azonban eszébe jutott valami. Orbán Vili. Az a régi csúfos történet a pofonnal. Mivel a kollégái hazavitték, nem tudott a pofozkodón bosszút állni. Pedig nem félt ő senkitől, csupán figyelmeztetni szándékozta a vele szájalót, mielőtt vele kezd.

Amikor hazaért égett az arca, de nem csak a pofontól, hanem a méregtől. Kinyitotta a hűtőszekrényt. Volt benne egy fél üveg gyümölcspálinka. Jól meghúzta az üveget. Aztán belenézett a tükörbe és megint húzott egyet az üvegből, és akkor valami történt. A tükörben már nem magát látta, hanem Vilit. Gyűlölte azt az arcot. Megalázta őt, lejáratta, a nők előtt, az egész utca előtt. Jól megmarkolta a pálinkás üveget és belevágta a tükörbe, bele az Orbán Vili arcába, hadd törjön szerte szét, apró darabokra.

Olyan erővel ütött, hogy a tükör szinte kirobbant a keretéből, és szinte mindent beborított a méreg apró kis szikrázó darabkáival.

Most ez történet jutott az eszébe. Arrébb húzódott a tömegtől, és elővette a kalapácsát. Nem figyelt rá a kutya sem, de éppen ez volt a jó. Fogta a családi ereklyét és tiszta erőből felhajította. Arcát a tükör felé fordítva látta, ahogy pörögve-forogva repül a nagypapa ereklyéje a rejtélyes plafon felé. Olyan hosszúnak tűnt számára ez a pillanat, amíg felért, mintha megállt volna az idő. Tisztán érzékelte a pillanatot, amikor a kalapács belecsapódott.

Térdre vetette magát és összegörnyedt. Ebben a másodpercben a tükörég hatalmas csattanással apró darabokra tört. Hullottak a csillámló, apró üvegdarabok akár az ezüsteső. Az emberek nem hittek a szemüknek. Ami különleges volt, hogy senki sem sérült meg a lehulló üvegcserepektől, és a földön is alig volt nyoma. Természetesen ez akkor nem tűnt fel senkinek a nagy kavarodásban. Mindenki rohangált fejvesztve. A nők sikoltoztak, a férfiak ordibáltak. Eltartott egy negyed órát, amikorra lehiggadt a tömeg.

Időközben kiérkezett a rendőrség is. Haladéktalanul intézkedtek, hogy a munkásbuszok vegyék fel utasaikat, és szállítsák őket a munkahelyeikre. Az emberek zavarodottan, mint akik rémálomból ébredtek szálltak fel a buszokra. Ruhájukról az apró csillogó üvegdarabkák nyom nélkül leperegtek. A buszokon, megjelentek a titkosszolgálat ügynökei, akik felszólítottak mindenkit, hogy az eset szigorúan titkos eseménnyé van nyilvánítva, beszélni róla tilos! A munkába érkezésük után, ezen buszok utasait elkülönítették egy zárt teremben, és aláíratták velük a 25 évre szóló titoktartási szerződést, amely hosszú börtönbüntetéssel fenyegetett. Utána hazaküldték őket 3 nap rendkívüli szabadságra.

Természetesen azonnal beindult a rendíthetetlen gépezet, amely a különleges esetek kivizsgálását volt hivatott elvégezni. Először semmilyen kiindulási alapot nem találtak a történtekkel kapcsolatban. Semmi tárgyi bizonyíték, fénykép, stb. A helyszínre kiérkező nyombiztosítók nem találtak tükörcserepeket, kizárólag olyan hulladékokat – egy pálinkás üveg, szotyola héj, stb-, amelyeket az ott várakozók hagytak maguk után.

Nem voltak igazi megbízható elvtársak a szemtanúk között, csak az a fontoskodó önkéntes rendőr, aki majdnem nagyobb galibát csinált, majdnem tömegverekedést provokált ahelyett, hogy csöndben meglapult és figyelt volna, hogy a tömegből kiket lehetne kiemelni a kivizsgáláshoz. A jelenség csak helyi volt, mondhatni a buszmegállóra és egy-két környező utcára korlátozódott. Azonnal behívatták a megyei újság főszerkesztőjét és párttitkárát, hogy hírzárlatot rendeljenek el. Külön értekezleten foglalkoztak a bányavállalat igazgatójával, a párt, a szakszervezet, és a KISZ helyi titkárával, a busztársaság igazgatójával, és érintett diszpécserével. Ők pontos utasításokat kaptak a eset kezelésével kapcsolatban. Értesítették a titkosszolgálat megyei vezetőjét. Az összehívott rendkívüli tanácskozáson abban állapodtak meg, hogy egyelőre nem vonják be a kivizsgálásba a Szovjetunió képviselőit. Bár az esetet első ránézésre a CIA akciójának tekintették, óvatos folyosói pletykákban szovjet tömegpszichózist kiváltó kísérletről suttogtak. Néhány órával a történtek után az eset kivizsgálását Budapestről, „a legfelsőbb körökből” leállították, és saját hatáskörbe vonták. Teljes hírzárlatot rendeltek el.

A történtekről még sokáig suttogtak a környéken, a szemtanúk pedig még hónapokig megbélyegzett embereknek számítottak. A pletykákban első helyen az UFO támadás vezetett, második legnépszerűbbnek az imperialisták merényletkísérlete számított, és csak néhányan mertek szovjet emberkísérletről beszélni. Aztán lassan megnyugodtak a kedélyek, bár az ügynöki jelentések megszaporodtak a településről, különösen a szénbányától. Az önkéntes rendőrnek még évekig kellett jelentéseket küldenie a kovácsról, aki természetesen semmit sem fogott fel a körülötte történtekből. Aztán az ügy aktái a megoldatlan esetek között végleg elfelejtődtek. Csupán a helyi legendákban tűnik fel időnként a történet a titokzatos ufóról, aki egyszer majdnem elrabolt egy buszmegállónyi munkást.

Szabó Lajos sohasem találta meg többé a kalapácsát. A munkahelyen jó darabig cukkolták, próbálták belőle kiszedni, hogy hol vesztette el, de nem mondott semmit.

Hát így kapott aztán pajtásaitól új becenevet: „A kovács, aki elhagyta a kalapácsát!”

Tata, 2009. 10. 29.

VÉGE

Ez a horrorisztikus történet valódi eseményeken alapul. A helyszínek léteznek és a szereplők is éltek. Sajnos rajtam kívül már senki e történet szereplői közül. Ha valakinek az öreg néni stílusa valahonnan ismerős lenne, nos a karakter megformálásakor Stephen King Dolores Clainborne főhősének stílusát gyúrtam össze egy hajdan élt tatai ismerős karakterével.

A sátánlyukra húzott ház

Nem tudom, mi lehet velem. Mostanában rosszakat álmodom. Ma éjjel is arra ébredtem, hogy kiesem a kilencedik emeleten lévő ablakunkból, és zuhanok. Persze soha nem halok meg, mert amikor a zuhanás már annyira gyors és félelmetes, hogy szinte megtekeredik a gyomrom, felriadok. Persze zavaros az egész. Hiszen sokkal tovább tart ez a zuhanás, mint amennyi idő ahhoz kellene, hogy leérjek a kilencedikről, és a földbe csapódjak, de ez által az elért gyorsulás is nagyobb – persze csak elméletileg. Szóval, valahogy kiesek az ablakon, zuhanok- gyorsulok - gyorsulok - zuhanok, már látom magam előtt a hajnali párától nedves zöld füvet, aztán ébresztő! Nem is olyan rossz! Ingyen bángidzsámpig minden éjjel. És ami a legrémesebb az egészben az, hogy olyan nedves hideg veríték van rajtam, mintha már tényleg meghemperegtem volna a nedves fűben. Arra gondoltam, hogy valahogy meg kéne oldani a szitut, és nem megvárni, amíg teljesen behülyülök. Persze előbb fog a halottkém fizikailag babrálni az agyamban, minthogy én egy agyturkászhoz elmenjek, de mégis kéne valamit csinálni, mert már tökre kivagyok. Van egy fáin kis spanom. Megdumáztuk, hogy körbeszaglászunk itt a környéken, meg beszélünk ezzel-azzal. Próbáljuk kideríteni, hogy mi a gáz. Van egy másik haver, ő azt mondja, hogy egy puni kéne neked öreg, attól elmúlna minden bajod. De én ezt nem hiszem.

***

A ház egy lakótelepen 4 emeletesekkel körbevéve állt, 3 másikkal együtt. Teljesen egyforma volt mindegyik: szürke, egy lépcsőházas, 30 éve épült, lepukkant „tízes”, ahogy mindenki hívta. A ’70-es évek elején ezekbe költöztették a bányászkolóniák nyomorúságos viskóiból a munkásokat. Nagy szám volt az akkor. Hatalmas előrelépés az egyszobás, apró konyhás, dobkályhás, jobb esetben kályhatüzeléses, egymásba zsúfolt putrikból, beköltözni a két szoba-összkomfortos, teljesen új lakásokba, ahol távfűtés volt, meleg víz folyt a csapból, és lift vitt fel a magasabb szintekre. A házak közelében modern ABC áruház nyílt, ahol minden élelmiszer beszerezhető volt. A házak között apró kis parkokat és játszótereket készítettek, a pihenni vágyók számára. Olyan volt ez akkor, akár az álom. Évekig is eltartott ez az idill. Ha valaki kiköltözött tízesével volt jelentkező a helyére.

Aztán kezdtek megmutatkozni a panel szindróma tünetei. Hiába, nem mindenki bírja az összezártságot, nem mindenki szeret kinézni a kilencedik emeletről, és nem mindenki bírja elviselni a mindenhonnan átszűrődő zajokat, és szagokat. Sokan próbáltak szabadulni a modern kor adta áldástól, a tömblakásból, és próbálkoztak családi ház építésével. A legtöbben mégis azok voltak, akik beleragadtak a panelrengetegbe. Ezek közül kerültek ki azok is, akik nem bírták elviselni ezt az életet. Sokszor dühkitörésben törtek ki, törtek-zúztak, veszekedtek, berúgtak és verekedtek, elváltak, alkoholisták lettek és lesüllyedtek. De mindig voltak olyanok is – ők voltak a többség-, akik elfogadták sorsukat, és így élték le az életüket.

Tulajdonképpen nem csak a házak nem különböztek egymástól, a benne élő emberekből kialakult lakóközösségek sem. Időként mindenhol berúgott valaki, és ordított az asszony, üvöltött a gyerek, vagy üvöltöttek a gyerekkel. Egy apró különbség azért volt az épületek között, ha egy mindentudó bennszülött emlékeire hagyatkozva teret engedünk a legendáknak.

***

- Tudják az a panel, ott szemben a 37-es számú, az egy gonosz hely. Az más, mint a többi. Nekem látó volt a keresztanyám. Hallottam és tanultam tőle sok mindent a „nemlátható” világról. Amikor a férjemmel ideköltöztünk, az Isten nyugosztalja, mert elvitte a bánya, hát én is örültem. Aztán meglátogatott a keresztanyám. Az rögtön kiszúrta, hogy oda nem szabad költözni, mert azt az épületet sátánlyukra húzták! Így mondta. Pedig még kész sem volt. Még nem lakott benne senki. Tudják? Nagyon megrémültem, nem is akartam itt maradni. Mondtam is a férjemnek: Mennék vissza a Kocsedóra, mert így hívták a telepünket ugye, – vett egy mély lélegzetet, és folytatta. -, de az azt mondta: „Ugyan má’ asszony, én mindennap lemegyek a sátánlyukba, azt mégis itt vagyok. Örüjjé’, hogy kimásztunk a telepről, becsült meg a jó sorodat, aztán a lepcses szájadat meg fogjad be, de erősen.” Így aztán nem is említettem neki többé, mert nem akartam, hogy eljárjon a keze, amikor piásan hazajött. De aztán hamar megtörtént a baj. Akkor még csak a mi házunkba laktunk, meg itt a mögöttünk levőben, meg azokba a négyesekbe, ni – mutatott a háta mögé, majd kis levegővétel, és folytatta: - Ezt a harminchetest már felhúzták, de még belülről csinálták, annak az átellenben lévőnek ottan na, meg az alapját fúrták és öntötték ki betonnal. Szóval szavam ne felejtsem, a harminchetest csinálták éppen akkor, aztán egy délelőtt az egyik munkás leesett a tetőről, oda le egyenesen egy gödörbe. Egy nagy üres gödörbe. Nem tudom homok volt-e benne, vagy mész, vagy friss beton, mert én pont nem láttam, de az alattunk levő szomszéd néni, az Emma néni mindent látott, mert épp a ház előtt ült a padon, amit még a férjével csináltatott, mert mindig az hiányzott neki, mióta a Kocsedóról eljött, hogy ott volt egy kis pad, ami ücsörgött.

- Hát pont egy nappal előbb száradt meg a festék a padon, úgyhogy az Emma néni még keresgélte a fenekével a legjobb ülést, hogy ne fájjon a dereka, amikor felnéz és látja, hogy egy ember zuhan lefelé az égből egyenesen a ház mellett lévő munkagödörbe. Azt mondta, nem ordított az, nem sikított. Lehet, hogy már akkor halott volt, amikor leszédült, vagy ijedtében a levegőben állt meg a szíve, lényeg az, hogy hangtalanul zuhant, csak az a tompa puffanás vert zajt, amit akkor hallott, amikor már eltűnt az az ember a gödörben. Asszonta olyan kísérteties volt a látvány, mintha a mélységesen gonosz Sátán rendelte volna magához a pokol tornácára az a munkást. Egyébként még azt is beszélték akkor, hogy állítólag ez az eset a kommunista szombaton történt, úgyhogy nagyon hamar elsimították az ügyet. Az Emma néni próbálta megtudni, hogy ki volt az a férfi, de nem sikerült neki. Erre aztán mondta a férjének, te Feri rakjad mán át ezt a padot, oda a másik oldalra az utca irányába, mer’ amikor le akarok ülni, mindig az a zuhanó munkás jut az eszembe. Így aztán a Feri, de jó ember volt a jóságos Szűz-Mária látja szavam, fogta és kiásta a padot. Pedig két jó nagy betontuskóba állította bele annak idején, mert aranyból volt annak a keze, amit az egyszer megcsinált, az aztán meg volt csinálva örökre. Hát a Feri kiásta a padot a két betontuskóval együtt, azt rákötött egy kötelet, és vonszóta oda, látják, ahol most is áll. Aztán kiásta ott is a két lyukat, beállította újra a padot. Az Emma néni meg le-leült, de érezte, hogy az már nem az igazi. Mindég kísértette őt a látvány, meg a puffanás. Mondtam is neki egyszer, te Emma, nekem a Keresztem, amikor itt volt, azt mondta, hogy az a ház Sátám lyukra lett ráhúzva. Így mondta. Pár hónap múlva jöttek a lakók. Egymás után álltak be a Csepelek megrakva a szegényes motyókkal, meg a nagymama nehéz bútoraival. Mert legtöbben még az öreg szüléiket is magukkal hozták a tömbbe. pár hónap alatt az egész ház benépesült. Persze a halálesetről nem tudtak semmit, meg aztán annál a négyesnél is meghalt egy munkás, mert agyoncsapta az áram, amikor hozzányúlt a betonkeverőhöz, amikor a lépcsőfeljárónál betonoztak.

Most hirtelen elhallgatott, és amikor mi a lelkes hallgatóság már azt hittük, na ez sem valami ékes sztori, újra nekikezdett bizonytalanul: - Ti mióta laktok itt. Csak fél éve? Akkor nem hallhattátok annak az asszonynak az esetét, aki kiugrott a házatokból, pont ott a kilencediken ni, mutatott a szobám ablakára, aztán fennakadt két emelettel lejjebb egy kiakasztott ruhaszárító állványon. Na, ha én estem volna ki, engém biztosan nem tartott volna fenn!

Ugye az asszonyka is, mán nem is tudom a nevét, hogy is mondta az Emma, mer’ akko’ még ő is élt, egyedül szenvedett a két gyerekével, mer’ a férje otthagyta egy fiatalabbért, aztán munkája is hol volt hol nem, ahogy ez a mai rohadt világban van, Isten nyugosztalja a férjemet, hogy ezt a szégyent má’ nem élte meg ami van, hogy a bányászok munkáért kell kuncsorogjanak minimumpénzért itt az ipari parkban, meg a fiatalok csak itt drogoznak a tömbök tövibe, szóval nem jut már az eszembe a neve. Szóval ott élt az asszonyka, ott fenn a kilencediken, - mutatott ismét a szobám ablakára,- aztán elszakadt nála a cérna, tudják, mire gondolok? Nem nézett az se gyereket, se adóságot, se semmit. Így nem látta meg a szárítót se, amit az a néni ép, akié a szárító volt, egy fél órával előtte, rakott tele a frissen mosott fehérneművel, amiből pár le is esett, amikor az asszonyka teste rázuhant. De olyan vékonyka volt az elgyötört teste, és könnyű a csontja, akár a madáré. Így aztán fennakadt. A néni meg szólt a fiának, a Kazárnak, azért emlékszem a nevére, mert tavaly meghalt, de majd ezt később. Szóval ez a Kazár ép az ágyán feküdt és nézte a Mónikát, amikor az anyja fut át a szomszéd szobából, hogy gyere fiam, mer’ egy nő fönnakadt a ruhaszárítón. A Kazár meg gondolta, hogy megütötte a szél az anyját, ki fog ezután mosni-főzni rá, úgyhogy igen megugrott ijedtébe. De mivel az anyja azzal a lendülettel, amivel jött, vissza is rohant a másik szobába, hát a gyerek fut utána. Látja ám hogy az anyja, az ablakon kihajolva valamit próbál berángatni a párkányon keresztül. Ugrik oda, hogy segítsen, és mit tesz Isten, a kilencedikről a Jucika próbál belekapaszkodni egyik kezével a mamába, másikkal meg az alumínium párkányba. A szeme meg közben olyan riadt, mintha a Sátán keze csiklandozná a talpát. Fogja ő is, rántják be közösen a Jucikát a kilencedikről, aztán mind a hárman puffantak egy nagyot a linóleumra. Hívták a mentőket, azok elvitték az asszonykát, többet soha nem láttam. Állítólag teljesen behülyült, vagy lehet, hogy meg is hallt. A gyerekeket, meg valami rokon magához vette, a lakást meg jó két éve eladták.

- Hát ezért tudtuk olyan olcsón megvenni ezt a kurva panelt! - jutott eszembe, de a hölgy folytatta, mint aki soha sem fogy ki a szóból.

- Az a Kazár gyerek meg… De nem is tudom, hogy mondjam-e? – nézett bizonytalanul ránk, majd némi bíztató pillantás után, melyet irányába megengedtünk, folytatta:

- Szóval a Kazár, aki az anyjával élt, elkezdett állandóan rosszakat álmodni. Mindig azt a törékeny asszonykát látta, ahogy halálfélelemmel a szemében próbál megkapaszkodni a hetedik emeleti ablakpárkányban. Csak ő úgy álmodta, hogy le is esik. Az anyukája mesélte ott azon a padon az Emma néninek, aki másfél éve halt meg. Szóval minden éjjel látta, ahogy lezuhan, és ő utánanéz, és látja, ahogy kicsavarodott végtagokkal és, jaj én Jézuson, kifolyt aggyal fekszik a ház előtt a betonon, pont ott, ahol a munkás 30 évvel ezelőtt a gödörbe esett.

Egy nap, amikor az anyja éppen mini kuglófot sütött a fiacskájának, az felállt az ágyról. otthagyta a Mónikasót, szó nélkül kiment a szobából, fel a kilencedikre, oda, ahol az asszonyka lakott. Kinyitotta a lépcsőházi ablakot, és leugrott a betonra. Pont akkor ért oda a Nagy Pista, a mérnök, aki ott lakott, haránt abban a négyesben a jó Isten nyugosztalja, meg a fia, az Isten éltesse sokáig. Épp szállnak ki az autóból, mer’ egy helyen dolgoztak és egy autóval jártak, odapillantanak, hát pont akkor csapódik a Kazár gyerek bele a betonba. Azt nézd meg! – kiáltotta a kisebbik Nagy Pista az apjának, - belecsapódott valaki a betonba! –Na, én nem tudom ezt megnézni, elmegyek telefonálni a mentőknek – ezzel elrohant. –Hívd a rendőrséget is! – kiáltotta utána a kisebbik Nagy Pista. Mire odaért már egy másik járókelő is ácsorgott ott. Azt mondták nem volt olyan csúnya látvány, mint elsőre gondolná az ember. Az Emma néni mondta, mert neki elmesélte a kis Nagy Pista az egészet. A keze – lába furcsán állt az igaz, de a feje nem törött szét. Csak az ádámcsutkája csapta ki a bőrét a nyakán, ahogy az Emma néninek mesélték. Aztán ez a Kazár még élt akkor. Ahogy a kisebbik Nagy Pista nézte, várta a rendőröket, meg a mentőt, egyszer csak elkezdett a Kazár gyerek jobb keze megemelkedni, mintha csak integetni akarna. Akkor, amikor így megemelkedett a keze, rándult egyet, és akkor szállt ki belőle az élet – mondta, és a hangja elhalkult, az elképzelt élmény borzalmától. Különben úgy mondták, hogy ez a Kazár a szeretője lehetett a Jolikának és megtudhatta valahogy, hogy az öngyilkos lett a diliházban, és hát utána ment. Szóval akárhogy is nézem igaza volt az én keresztemnek, amikor előre megmondta, hogy azt a házat a mélységesen gonosz Sátán lyuka fölé húzták.

***

Már nem emlékszem arra, hogy milyen képet vágtam, amikor elköszöntünk attól a nénitől, aki beavatott minket a házunk legendájába. Nem emlékszem arra sem, hogy még hányszor ébredtem fel, verejtékezve a rémálomból. De ettől a naptól kezdve úgy éreztem, hogy nem vagyok biztonságban a saját lakásunkban. Szerencsére néhány hét múlva felvettek egy munkahelyre Budapesten, és egy odaszakadt barátomnál szállást is szereztem ideiglenesen. Így hetekkel ezelőtt elhagyhattam a „Sátán lyuka fölé húzott házat.” Szüleimnek semmit sem meséltem el arról, amit megtudtam, hiszen tudtommal nekik nem volt rémálmuk egyszer sem, vagyis őket nem zavarta semmilyen rendkívüli körülmény. Amikor elmondtam anyáméknak, hogy munkát kaptam végre, és elköltözöm, nagyon örültek nekem. Búcsúzóul csupán arra kértem a muttert, ha nem feltétlenül fontos ne használják a szobámat, mert szeretném megtartani olyannak, amilyen volt. De csak most, ahogy ezt a történetet leírtam jutott az eszembe: azóta, hogy elköltöztem, még egyszer sem zuhantam álmomban.

VÉGE

Tata, 2009. 12. 02.

Emily Dickinson

Lassan gyere

Lassan gyere,

Éden

Ajkaid nyugszanak pihenve.

Félénken kortyolod jázminjaid,

Mint bágyadt méhecske,

Ha igyekszik a késői virágon,

Egy dalt döngicsél halkulva,

Számba veszi nektárját, - míg elszáll,

És beleveszik a balzsamba!

Alicia Suskin Ostriker

Az öreg nő áldása, a tulipán, és a kutya

Légy áldott

- mondta az öregasszony

kinek hosszú élete

oly kemény volt-

az Isten szeretete

megtisztítja bensőd

mint tehén a tejét

Légy áldott

- mondta a bordó tulipán

mialatt kitörölte szemeiből

a vágy okozta párát

ami megemelt

szirom-szoknyádtól gerjedt

Légy áldott

- mondta a kutya-

lakozik egy csipetnyi

Isten

benned

és az összes többi kutyában

aki szaglász

Choman Hardi

/Iraki Kurdisztán/

Nyári tető

Azon a nyáron minden éjjel,

amikor lefeküdtünk a lapos tetőn,

ébren maradtam

és néztem a szomszéd tetőt,

ahol ő volt,

egy apró fény gyulladt ki,

ahányszor a cigarettájába szívott.

Egyszer láttam a festményeit

és amint hazaértem,

teleírtam nevével a könyveimet.

Elképzeltem, hogyan szólna hozzám,

és én hogyan válaszolnék neki.

Elképzeltem, hogy házasok vagyunk,

vigyázok rá, ha ledönti egy betegség,

főzök neki vacsorát és mosom a haját.

Elképzeltem, hogy közös tetőn alszunk.

Egy teljes év telt el és még nem beszéltünk,

s akkor hirtelen a ház, szemben üres lett,

egy üres tető, amin nem csillaglik fény

és éjszakáim álmatlanok lettek.

Évekkel később újra láttam

egy hasonló férfit, akinek pár ujja hiányzott,

magába zuhanva, festésre képtelenül.

Soha sem beszéltünk,

megmaradtunk a különálló tetőinken.

Saját fordítás.

Saját fotó, 2020.

Robert Frost

Az út, ami nem visz

Kettéágazik az út egy sárguló erdőben,

Én sajnos, mindkettőn végig nem mehetek,

Ahhoz utazónak kéne lennem. Álltam időtlen

Lesütött szemekkel, míg bírtam erővel,

Valahol egy sűrű, bokros helyen leverten;

S a másikat választottam, a tisztességeset,

Meglehet, hogy jól döntöttem én,

Mert jobban szerettem a gazos útnál a füveset;

Bár ami azt illeti, ahogy számolom az éveket

Ugyanúgy kopott ez is, akár a másik ösvény.

Azon a reggelen egyformán tárult elém

Feketéllő levélszőnyeggel, mit cipő nem érintett,

Későbbre tartottam, ’mi közelebb volt felém!

Még tudom, melyik út merre visz el, merre ér,

Ám kétkedtem, hogy valaha visszatérni kell.

Sóhajtozva mondogatom majdan

Valamikor soká, hosszú évek múltán:

Két út ágazott el az erdőben és magam,

Én az ismeretlenebb utat választottam,

És ettől lett az egykor megélt múlt más.

Saját fordítás, 2011

Egy kis KULISSZA:

nagyon érdekes a vers szerkezete

4 db 5 soros versszak

Rímképlete (az eredeti angolé, amit a fordításban is megőriztem): A, B, A, A, B